A feleslegtermelés és a jogállam nem egyforma sikerrel működik a világgazdaságban, amelyet kisebb-nagyobb mértékű „visszaható függési viszonyok” jellemeznek. Ezt a hierarchikus és dinamikus rendszert a globális tőkemegtérülés működteti. A tőkemegtérülés hosszúhullámai egy-egy technológiai paradigmára és az ahhoz tartozó intézményrendszerre épülnek, és gazdasági–intézményi–politikai válságok sorát tartalmazó csomópontválságokban végződnek. A mai csomópontválság megoldódása hosszú lesz, és mindenképpen lényegi változásokat (új világrendet) követel. 

Artner Annamária írása.

Kép: Akadémiai Kiadó

Az ember termelő tevékenysége jóvoltából a szükségletek kielégítése után keletkezett felesleg kisajátítása óta a felesleg birtokosainak kumulatív előnyszerzése zajlik. A felesleg felhalmozódása a szűkösség gyarapodásával jár. A felesleg mint osztályfelesleg halmozódik fel (a szűkösség pedig mint „osztályszűkösség”). Aki a kezdeti előnyt (a termelőeszközöket, történelmileg elsőként a földet) birtokolja, az előnyét hatványozottan képes gyarapítani, kumulálni.

Ez az általános képlet azonban többféle társadalmi formációt fog egybe, amelyek különbözőségét az előnykumulálás meghatározó módja adja. Az előny felhalmozásának módjai meghatározott társadalmakhoz köthetők, történelmileg változnak, és adott időben országonként és régiónként eltérőek lehetnek. Bár árutermelés évezredek óta létezik, általánossá és mindenoldalúvá csak a kapitalizmus kialakulásával vált. A kapitalizmus alapvető változást hozott az előnykumulálás módjában, amennyiben az előnykumulálás függetlenedett a kezdeti előny birtokosának szubjektív szükségleteitől, és a versenyképesség követelménye formájában „önjáróvá vált”. Ez a változás tette lehetővé a felesleg olyan mértékűre duzzadását, hogy ma minden földi lakos méltó emberi szükségletei kielégíthetőek lennének. Egyrészt a megtermelt javak alapján, másrészt – és még magasabb szinten – a kifejlett termelőerők jóvoltából megtermelhető javak alapján. Így ma már globálisan sem beszélhetünk a szűkösség uralmáról a termelés felett.

…

A feleslegtermelés önjáróvá válása a termelés utólagos, piaci szabályozása (a piaci ösztönösség) formáját ölti, ami válságokhoz vezet. A feleslegtermelés kapitalista módja tehát nemcsak azért túlhaladott, mert elvégezte történelmi szerepét azzal, hogy megteremtette a nélkülözés globális megszüntetéséhez szükséges feltételeket, hanem azért is, mert minduntalan fennakad és pusztít.

A politikum, az uralomgyakorlás politikai formája a társadalom tulajdoni szerkezetéhez, a többlettermelés gazdasági formájához igazodik. Ha a gazdálkodás a felesleg termelésére irányul, amelynek alapja a kezdeti előny (a termelőeszközök) birtoklása, akkor az e rendszerhez tartozó és a (magán)tulajdon szentségét kodifikáló jogrend alapja nem lehet a szó szoros értelmében felfogott „népuralom”, hiszen a kezdeti előny birtoklása avagy a felesleg feletti rendelkezés nem népszavazás tárgya. A szabad piacgazdaság és a jogegyenlőségre épülő „demokrácia” ezért a tulajdonos osztály gazdasági–jogi hatalmát biztosító uralmi forma.

Ahogyan a kezdeti előny birtoklása és az előnykumulálás kiterjed a tudás, véleményformálás, joggyakorlás eszközeire, úgy üresednek ki a mégoly kiterjedt demokratikus intézmények is. A reális (jövedelmi, tulajdonlási) különbségek „formálissá” teszik a formális egyenlőséget. Az alacsonyabb jövedelmi osztályok számára mindez nemcsak megnehezíti a demokratikus intézmények használatát (formális jogaik gyakorlását), de – és éppen ezért – el is hitelteleníti a demokratikus intézményeket.

Ez az elidegenedés a formális demokratikus intézményektől különösen erőssé válik a jövedelmi különbségek olyan növekedése idején, amikor egyes rétegek már elért életszínvonala kerül veszélybe. Válságok esetén ez még a centrumországokban is bekövetkezik, és bekövetkezik akkor is, amikor a kumulatív előnyszerzéshez szükséges kezdeti előnyök újraelosztásáért folyik a harc az elit különböző csoportjai között. A gyengébb, újonnan gazdasági hatalomra vágyó elit csoportok, jellegzetesen a kisebb, a globálishoz képest kevésbé versenyképes „nemzeti” tőkék a velük szövetséges állam segítségével a bérarány (az egységnyi munkaerőköltség) olyan leszorítására kényszerülnek, amely a munkaerőpiac több szegmensében a bérszínvonal abszolút csökkenését eredményezi. Hogy ezt megtehesse, a feltörekvő elitnek a demokratikus intézmények irányított kiüresítéséhez, sőt számuk, működési körük szűkítéséhez kell folyamodnia. Ilyenkor jó szolgálatot tesz az elitek közötti gazdasági harc „nacionalizálása”, vagyis a kezdeti előny és a feleslegtermelés problémájának a „nemzeti érdek” szőnyege alá söprése, amely az erősebb, jellemzően transznacionális (külföldi) tőkéket tételezi egyfelől, a nemzeti tőke és nemzeti munka egységét másfelől. Az elitek közötti gazdasági harc „nacionalizálása” – különösen a felső középosztálynak tett gesztusokkal együtt – sikeresen terelheti el a figyelmet a „nép” formális jogait és reális érdekeit ért sérelmekről. Ebből a folyamatból a diktatúrák különböző árnyalatai alakulhatnak (és alakultak) ki, egészen a szélsőjobboldali terrorig.

A piaci viszonyok egyfelől logikájukból következően többféle módon is korlátozzák az eleve csak a kumulatív előnyszerzés domíniumán kívül eső demokráciát, másfelől dinamikus mozgásuk következtében még ezt a korlátos–korlátozódó demokráciát is időről időre felszámolással fenyegetik (például válságok és elitváltások idején). A kumulatív előnyszerzés kapitalista módja a béraránynak az új értéken belüli leszorításával jár, ami még válságok és az eliten belüli vagy az elitek közötti harcok hiányában is hosszabb távon törvényszerűen koptatja a jogegyenlőségi demokráciát azzal, hogy növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket, és így egyre nagyobb tömegeket zár el mind reális szükségleteik kielégítésétől, mind a demokratikus intézmények érdemi használatától.

…

A feleslegtermelés és a jogállam nem egyforma sikerrel működik a világgazdaságban, amelyet kisebb-nagyobb mértékű „visszaható függési viszonyok” (aszimmetrikus interdependenciák) jellemeznek. Ezt a hierarchikus és dinamikus rendszert a globális tőkemegtérülés működteti. A tőkemegtérülés ciklikus természetű, a hosszabb időtávú ciklusok több rövidebb ciklust foglalnak magukba. A tőkemegtérülés hosszúhullámai (több évtizedes „Kondratyev-hullámai”) egy-egy technológiai paradigmára és az ahhoz tartozó intézményrendszerre épülnek, és gazdasági–intézményi–politikai válságok sorát tartalmazó csomópontválságokban végződnek.

Az 1970-es évek csomópontválságból kiemelkedő globalizáció módosította a tőkemegtérülési ciklusok tér- és időbeli mintázatát. A ciklus innovációs szakasza a centrumban, az extenzív (kiterjesztő) szakasz – a transznacionális vállalatok tevékenységének közvetlen és közvetett hatására – a perifériákon zajlik. Az innováció a centrumban szinte folyamatos, és biztosítja a centrum versenyképességi fölényét, miközben az expanzió fejlesztő hatást gyakorol a perifériákon. Ez az expanzió a foglalkoztatás, ekképpen a bérek növekedésével is jár, ami a centrum újabb innovációjakor strukturális válságot (versenyhátrányt) idéz elő a periférián. A centrum ciklikus fejlődésének válságjegyei ezért a perifériákon jelennek meg, azok gyakran ismétlődő egyensúlyi, pénzügyi, illetve strukturális válságai formájában. Ebben az értelemben beszélhetünk „áthárítási körökről” a világpiac fejlődésében.

A mai csomópontválság megoldódása hosszú lesz, és mindenképpen lényegi változásokat (új világrendet) követel. A változás természetét illetően – egyéb életképes és érdemben képviselt alternatíva híján – egyelőre csak a „belső ugrás”, a kapitalista világgazdaság strukturális–intézményi reformja látszik elképzelhetőnek. Kérdés azonban, hogy milyen új globális piacgazdaság következhet az 1970-es évek csomópontválságából „belső ugrással” megszülető, a liberalizáció forradalmát hozó „még több kapitalizmus” után. Továbbá az sem ad okot megnyugvásra, hogy a válságba került világrend meghatározott hatalmi struktúrával rendelkezik, és a válság ezt a hatalmi struktúrát is érinti. Józan ésszel nehezen remélhető, hogy az Egyesült Államok által vezetett világrend hatalmi központjának elmozdulása (aminek lehetőségére a BRICS-országok fejlődésével és az új regionalizmusokkal határozott jelek utalnak) tárgyalószobák hűvös homályában levezényelhető.

Részlet Artner Annamária "Tőke, munka és válság a globalizáció korában" címmel 2014. december 10-én, 18:00-kor bemutatandó könyvéből. Részletek itt.