Az igazmondó juhász halálára
2014.10.17. 20:47
Az asztalomon szanaszét heverő kampányanyagok között rendet rakva akadt a kezembe egy szórólap, aminek a tetején piros nagybetűkkel a „SOHA NEM ADOM FEL!” felirat olvasható. Váradi András nyomta a kezembe két hete, az Együtt-PM önkormányzati kampányzáró rendezvényén. Akkor beszéltem vele utoljára. Abbahagyom a rendrakást, készítek egy teát, és gondolatban visszamegyek 2012 júliusába, amikor először találkoztam Váradi Andrással.
Szabó Rebeka írása.
Ferenczi Krisztinával (Bossányi díjas újságíró, a Narancsbőr c könyv szerzője) együtt mentünk el hozzá Alcsútdoboz – Göböljárásra. András keresett meg először, az állami földek körüli anomáliák miatt, amellyel akkor már egy ideje országgyűlési képviselőként foglalkoztam. Meleg nyári nap volt, a falu területén kívül (Göbölpusztán) épült kis sorházban több család is lakik, az udvaron a gazdákodáshoz szükséges eszközök, sütkérező macskák. András a csöpp teraszon ültet le minket, ahol felesége és néhány barátja is üldögél már, nagyon várták, hogy megérkezzünk. A kezdeti bemutatkozó körök után hamar belelendül, és hosszan, átéléssel meséli több generáció óta juhokkal foglalkozó családja történetét, kis gazdasága helyzetét, beszél a felcsúti-alcsúti viszonyokról, és persze a szomszédos földeket birtokló Mészáros Lőrincről is. Vagyis arról a küzdelemről, amit azóta folytat, hogy Felcsút önkényura (polgármestere) kitalálta, hogy állami földeken akar gazdálkodni, többek között éppen azokon, amelyeken András legeltette a juhait.
Természetesen nemcsak a teraszon üldögéltünk, hanem megnéztük a karámban a juhokat, a maradék kis legelőt, és Mészáros állattartó telepét is. A gazdaságok méreteit közelről látva egészen elszorult a szívem: tényleg Dávid és Góliát küzdelem zajlik, és András juhász ugyanolyan elszánt és rettenthetetlen, mint a bibliai Dávid. Hiszen Andrást nem a birtoklásvágy hajtja, hanem a szeretet és tisztelet a föld, az állatok iránt. Ott van mögötte az a tankönyvből nem is megtanulható tudás, a gazdálkodás, állattenyésztés minden csínja-bínja, ami igazi mesterévé teszi a szakmájának. Mellette áll a családja, felesége, aki vele együtt gazdálkodik, és két jólnevelt, okos, jó tanuló kislánya, akiknek olyan oktatást szánnak, amiben nekik nem lehetett részük. És ott a közösség is, a helybéli romák, szegény emberek, akiken András segíteni akart, akiknek élelmiszert, télen tüzelőt hordott, akikben ő tartotta a lelket az egyre viszontagságosabb időkben.
A viszontagságok pedig az Orbán kormány új földesurainak földéhsége miatt csőstül jöttek. András juhászata körüli állami legelőket Mészáros Lőrinc kapta meg – amikor a juhász is pályázni próbált egy területre, a kiírást váratlanul visszavonták. Az eddig használt legelőihez vezető utat szintén Mészáros Lőrinc zárta le, a juhai hodálya alól Mészáros Lőrinc kivásárolta a földet és a hodályra bontási határozatot adatott ki. Váradi András bár állatai nagy részét legelő híján el kellett adnia, mégsem adta fel, nem volt hajlandó elköltözni a terjeszkedő birodalom útjában álló kis házából. Egy alkalommal a felcsúti polgármester munkásai elhordták, majd beszántották 125 tonna komposztját, amit négy éven át gyűjtött és kezelt. András bírósághoz fordult, neki adtak igazat. Fórumokat és tüntetéseket szervezett, amiken én is gyakori résztvevő voltam. Minden alkalommal azzal köszönt el tőlem: nagyon nehéz a küzdelem, de menni kell tovább, az nem lehet, hogy ne győzzön az igazság.
Amikor nekivágott az alcsúti polgármester jelöltségnek, „valakik” kombájnnal brutálisan letarolták a földjeit. Ő nem rettent meg, kitartott, szervezett, kampányolt tovább. Egészen a választás előtti éjszakán bekövetkezett tragédiáig.
Azóta számtalanszor gondoltam végig az elmúlt két év eseményeit, amióta ismerem, és mindig arra jutok, hogy ennek egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie. Hogy valami gonosz varázsló átírta a mese végét, hiszen olyan nincs, hogy a Dávidot a Góliát elleni harcra készülve felfalja egy oroszlán, vagy Ludas Matyit elgázolja egy szekér, mielőtt bosszút állhatott volna Döbrögin. Váradi András bátor volt, talpig tisztességes és aranyszívű, mint azok a mesehősök, akiknek a sok próbatétel után előbb – utóbb el kell nyerniük méltó jutalmukat. Mégis elment. Így nem marad más hátra, nekünk kell folytatni a harcot. Most rajtunk a sor, hogy azt mondjuk: „Soha nem adom fel”.
(Váradi András családja számára gyűjtés folyik, az adományokat ide várjuk: Kovács Apollónia
OTP 11773360-01501968)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek