Böcskei Balázs írása.

Macskakiállításon jártam. Fincsiskedő a Népszabadság képgalériájának címe (Nagy őszi dorombolás), de dorombolás aligha hallatszik ki a Lurdy Házból. Óriási tömeg, az egy négyzetméterre eső macskákat okostelefonnal fényképezők száma nem mérhető, jobbról „uhh, de tökéletes”, balról „mekkora ez a macska” mondatok terelik a látogatót. Hangos bemondón hívják az aktuális versenyzőt (macskát) a nemzetközi zsűri elé. A zsűri belga, német, magyar és egyéb pontozót tömörít, minden bizonnyal megalapozott szempontrendszerrel és éleslátással döntenek ki Magyarország szépe. A kiállítótérbe egy rögtönzött macskaáruházon vezet az út (és vissza is), macskababakocsitól kezdve kvázi Norbi Update macskára szabott kajákon át szójatej cicusoknak löttyökig visz az út.

A macskaketreceknek több típusa van. Van a „konzervatív”, azaz szinte csak rács, semmi cicó, díszítés, tartózkodás a posztmodern barokk tárgykultúrától. A másik típus a pubertás korba átcsúszott Barbie baba-imádat, azaz a ketrecek rózsaszínbe történő felöltöztetése, baldachinos titokzatosság, királykisasszonynak járó puha kényelemmel és digitális fényképalbummal. Ez kicsit olyan, mint amikor a macska gazdája már kiöregszik a babázás korából, és Barbie és Kent helyére megérkezik „Angel” (ez nem márka, ez egy cicusnév volt), és ezt viszi tovább a sírig. A harmadik típus a militáns, amelyet a ketrecfelirat hirdet is: „ironcat”; „hero”; „braveheart”. Utóbbi esetében a természetesen a korábbi kiállítás kupái is a ketrecben vannak, itt az izom, ott a serleg.

Nem csak az utóbbi két típusok azok, amelyek alapján a macskakiállításon joggal érezhetjük magunkat úgy, mintha egy erotikakiállítás és testépítő verseny macskára szabott eseményén járkálnánk. A kiállított macskák egy jelentős része nem „természetes”, hanem kitenyésztett, „kikísérletezett”, feltöltött állapotában van itt. Hardcore állatvédők a genetikailag előállított kifejezéssel élnének rájuk. Olyan macskák ezek, amelyeket a természet nem látott, nem onnan jöttek, de lettek, idővel aztán márkanevet kaptak. Bizonyos értelemben eredetik, különlegesek (tuti, személyiségek is), minden emberi vágynak és vonzalomnak megfelelőek, látványképesek és izgatóak, jelenlétük esztétizmus és az emberi tökéletesedés és tökéletesítés megnyilvánulása messze az állatitól és állatvilágtól.

Mindamellett egy részük „braveheart”. Testük tökéletes, gazdáik/tenyésztőik/profitgazdáik tudják, hogy mikor és mit kell velük etetni, hogy így nézzenek ki. Tudatos testépítő edzőik ők házi kedvenceiknek. Semmi fölös zsírpaca, semmi kihulló szőrre utaló részek, semmi olyan testi gigszer, ami után kizáródnának a versenyből. „Ritka, igen, de 1200 euróért akár Önnek is elindíthatunk egy tenyésztési folyamatot.” Ezt őszinte helyeken úgy szokás mondani: legyártjuk. Ugye.

A szépségipar szépségversenyében egy háromlábú, sebes macska úgy esne ki már a becsekkolásnál, mintha ott se lett volna, hiába a holland zsűritag. Tökéletes idomok, fényképezhetőség, a szépségideál mércéje az aranyozott kupák mellett (és persze érmek anélkül istenem hova lenne cirmos) ugyanis a fotózhatóság. Kattognak a telefonok, töltődnek fel a képek, cukiság az egész Facebook.

Természetesen van egy másik „iskola” is. Nem kell ugyanis pszichológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk, több kiállító macskájában ambicionálja, ami neki nem sikerült, könnyebb a macskával új életet kezdeni, mint a valóságban. Ezt az élethelyzetet egy baloldali blognak kötelessége megértenie.

Most lehet persze mondani, hogy a fentiek a macskákat nem zavarják, nem is tudnak róla. Nem tudnak róla, nem fáj nekik, például az sem, hogy gazdáik 2000 forintot szednek le simogatásukkal attól, aki ezt megérdemli. Valóban, a hangos nyávaságuk három napos ketreclét alatt annak jele, hogy minden marha jó és klassz. S ha az ember valamit azért csinálhat, mert a másik lény, úgysem tud róla, hogy ezzel rossz neki, akkor e mentalitással elég sok embertársunkról eleve lemondtunk, hiszen úgysem tudják meg, hogy ezzel a kis törvénycsomaggal velük lesz kitolva, hadd szóljon.

Nem akarom kinyitni az állatoknak vannak-e jogaik kérdését (de hamarosan kell róla beszélni a Dinamón), ugyanakkor meglepően furcsa hallani tudatosan vásárló/ivó/evő/lélegző/könyvet lapozó/alvó/WC-re menő ismerőseimet akkor, amikor a Cat Café nevű műintézményekben nem látják azt, hogy ez nem csak arról szól, hogy milyen jó a macskáknak, hogy szabadon járhatnak-kelhetnek (ezt úgy szokás hívni barátaim, hogy „természet”), hanem arról is (vagy leginkább erről), hogy a macskakedvelő fogyasztó idejöjjön kávét inni, ide jöjjön csevegni. A macska instrumentalizálásával becsalogatjuk a macskabarát fogyasztóképes keresletet. Ha ez esetben valakivel lennem kell, úgy azok a radikális állatvédők akik a macskák felszabadítását látják ezen himihumi, macska és PayPass-barát helyek bezáratásában. Cat Café hol a macska hozza a kávét és a profitot. De nyugi, ő ezt nem tudja, ugye. Farizeus meg én vagyok.