Őket hagyta most itt Kiss Péter, a baloldali polgároknak eggyel kevesebb olyan politikusa van, akin saját húszas-harmincas párttársai a háta mögött jókat rötyögnek, mert ő olyan, mint egy ódivatú ember, aki arra jó, hogy lakossági fórumozzon, mert ő ért a „kisemberek nyelvén”. Remélem, a gyászolók idővel leteszik azt a terhet, ami egy barát, elvtárs elhalálozásával jár. Reméljük, aki pedig ismét önkormányzati képviselő akar lenni, szintén eléri célját. Utóbbiaknak a holnap már erről szól.  

Böcskei Balázs írása.

Fotó: Népszabadság

Nem így indult, de eltévedtem a Fiumei útra, tekingetős józsefvárosi séta, „párbeszédben” a kerülettel, a nyomokkal, a lokális finomságokkal, így megy ez. Érkezésem magasságában, illetve megelőzően érhetett véget Kiss Péter, MSZP-s politikus temetése. Nagy tömeg hömpölygött ki a temetői kapun. Jelen írásban nem azokról akarok szólni, akiket megír az online és offline média, politikusokról, akik közül egyik-másik ma már úgy emlékezik, hogy úgy szeretett Kiss Péterrel dolgozni, hogy nem is érti, hogyan nem lehetettek ők valójában jóban.

Napjaink baloldali hatalomtechnikai médiamindennapjai árnyékában sokkal tanulságosabb volt azok jelenléte, akik nem ülnek ott „a hogyan tárgyaljuk le, hogy Tamás listáról bejusson, fiának be van ígérve egy külső bizottsági hely” megbeszéléseken, akik leginkább elszenvedik baloldalukat. Sorokban áramlottak ki a kapun a rosszabbul öltözött, idősebb és középkorú emberek. Nem tudtam nem hallgatózni, részben velük menni. A barázdás, ráncos, szomorú, de legalábbis elfáradt arcok a temetőkaputól kezdve a villamos megállóig vagy egészen a Keleti pályaudvarig csendben haladtak vagy a baloldalról, baloldalra emlékeztek. Esetükben nyilvánvalóan az MSZP-ről/re, amely párt ennél megélt már szebb napokat is, és egyelőre nem lehetnek biztosak aktivistái abban, hogy nem fognak még ezekre a napokra is nosztalgiával emlékezni. Hosszabban ebben a blogbejegyzésben nem érdemes az MSZP válságáról értekezni, és nem utolsó sorban azért sem, mert ma nincs olyan baloldali párt, amelynek neve a saját maga által adott öndefinícióján túl bármit is jelentene, miért pont az MSZP-re lenne ez csak igaz.

Hallgatva a vonuló, fotókon és újságírói beszámolókban nem szereplő gyászolókat vagy csendjüket, a látható mindennapos megszorításaikban és kuporgatásaikban a magányosságuk (volt) a lesújtó. Elvesztettek valakit, egy több mint tévéből ismert politikust. Sokan értekeztek arról, hogy Kiss Péter mennyire és hogyan volt baloldali, hogy mennyire nem csak kormányzati ember, struktúramenedzselő volt, hanem baloldali is. Ha végig tekintünk megszólalásain – és az általa vezetett Baloldali Tömörülés platform állásfoglalásain –, akkor látható, hogy Kiss Péter balra állt minden („)baloldali(”) összefogás-politikustól. Azt szokták mondani rá, értett a „kisemberek nyelvén”. (A kisemberezésnél gyomorforgatóbb kifejezés kevés van ma a politikusi-politikai szótárban, ennek ellenére úgy használja az LMP-től a baloldal minden egyes pártján át mindenki mintha fizetnének érte nekik.)

Mindenesetre azok a „kisemberek” egy része ott vonult péntek délután. Nem lőhetek nagyon mellé akkor, ha veszem a bátorságot, hogy öltözetükről és romfáradt, reményre váró arcukról megállapítom, hogy melyik társadalmi rétegbe/osztályba tartoznak. Azokba, amelyek már nem nagyon szoktak hinni baloldali politikusnak, ha az a megsegítésükről beszél. Ők már nem nagyon hiszik, hogy értük kell letárgyalni az önkormányzati bejutó helyeket, avagy kortárs baloldalian fogalmazva, „összefogni a budapesti kormányváltásért”. Nem tudom, mert nem akarok az előbbiek nevében beszélni, de valószínűleg a kütyümodern politikus vonatkozásában „konzervatív”, a szó nyugodt értelmében lassabb Kiss Pétert közel érezték magukhoz, magukra ismertek benne, allűr nélküli gesztusaiban, pózolás nélküli megszólalásaiban. Nem tudom, hogy a KISZ-es, MSZ(M)P-s idők miatt tisztelték, vagy hogy elv- és harcostársak voltak az MSZP felépítésében – leépítésében biztosan nem, hiszen ahhoz sem nekik, sem Kissnek nem sok közük volt/van már –, de ez most nem is érdekes. Közel érezhették magukhoz, és minden csalódottságuk ellenére tiszteletteljesen felvették fekete zakójukat (volt aki a „pantallóját”), fehér ingjüket, és fejet hajtottak Kiss Péter előtt. Elsétáltak, lassan mentek, gyorsan már nem megy, visszafele sietve indultak – amennyire tudtak –, ne kapja el őket egy esetleges eső, nem autóval járnak. Tömegközlekedéssel.

Őket hagyta most itt Kiss Péter, a baloldali polgároknak eggyel kevesebb olyan politikusa van, akin saját húszas-harmincas párttársai a háta mögött jókat rötyögnek, mert ő olyan, mint egy ódivatú ember, aki arra jó, hogy lakossági fórumozzon, mert ő ért a „kisemberek nyelvén”.

Remélem, a gyászolók idővel leteszik azt a terhet, ami egy barát, harcostárs elhalálozásával jár. Reméljük, aki pedig ismét önkormányzati képviselő akar lenni, szintén eléri célját. Utóbbiaknak a holnap már erről szól. Ahhoz viszont biztos, ami biztos, még az előbbiek szavazata is kellhet.

De hisznek-e ők még nekik, hisznek-e ők még bárkinek?