Konok Péter az omladozó vályogházakba hitelből vásárolt plazmatévékről, a stadionépítésekről, a szolidaritásról és az államról. 
Velősen. 

Fotó: Flickr/ Hartwig HKD

Vannak ilyen pillérszavak és szófordulatok, amik észrevétlenül támasztják alá a mindennapi poklot, amiben élőhalunk (mert itt, ugye, kell). 

„Nemzeti egység”; „mi, magyarok”; „nép” (bár ez mostanában már eléggé kikopott az ügyeletes frazeológiából). Csupa ilyesmi. Lózungok, szlogenek, toposzok. 

Az egyik személyes kedvencem a „munkaadó” (már csak azért is, mert olyan szép rezsimfüggetlen szó). Mintha az, aki mások munkájából lefölözött pénzét (tőkéjét szép, képes szóval) részben arra fordítja, hogy mások életidejének egy jókora részét, életenergiájának szinte egészét (a „munkaerejét”, ez a szó is ápol s eltakar) ismét a magáévá tegye, hogy mások munkáján így vámpírkodjon – mintha ő adná, és nem pont elvenné ezt a munkát, ezt az életet. Munkaelvevő, ez lenne a helyes kifejezés; az élet megrablója, idő-útonálló és életélősködő - de persze megfelel a régi jó „kizsákmányoló” is. Ennek lenne értelme. Nevezzük nevén a dolgokat. 

(A méhész sem vár hálát a méhektől, és nem is nevezi magát mézadónak. Ez, úgy vélem, bölcs mértéktartás.) 

A szavaink a valóságunkat képezik le, és koncepciókként visszahatnak a valóságunkra.

Mert, hogy tisztázzuk a szavak mögötti valódi jelentést: a dolgozók adják oda a munkaerejüket, ők tartják el munkáltatóikat (és ez mindig, mindenütt így volt, amióta és ahol ez a viszonyrendszer létezik). Ők adnak munkát, kenyeret. 

Éppen így az oktatást, az egészségügyi ellátást, a kultúrát, a civilizációt stb. nem mi kapjuk az államtól, hanem - elvileg - azért tartjuk el az államot, ezt a feneketlen bendőjű Behemótot, hogy ezeket (és sok mást) biztosítsa. 

Ha mindezt nem teszi, akkor mégis mivégre zabál még itt nekünk? 

Mert ne feledjük: mi az állampolgárok vagyunk. Nem az „állam polgárai”, hanem azok, akikből az állam áll. Mi vagyunk a gazda. Mi fizetjük a rundot. 

Senki sem lehet úr felettünk. (Csak ha hagyjuk.)

Mármost jólszituált (és kellőképpen ignoráns) körökben divat azokon élcelődni, akik hitelt vettek fel, hogy az omladozó vályogházukba plazmatévét vegyenek, és flitteres-színes plazmaábrándokkal takarják el a málló, penészes vakolatot. Pedig ők csupán úgy viselkedtek kicsiben, mint ez a magát kormányzatnak tituláló gengszterszindikátus, amelyik magasról szarik az állam eredeti és elvárt funkcióira, közben stadionokat és csinovnyikképző szuperegyetemeket épít, szépen kistafírungozza az egyházakat, futballakadémiákat lobogtat, múzeumokat osztogat. Mintha csak a magáéból osztogatna. 

Ez nem csak egyszerűen botrányos. Ez diszfunkcionális. 

Az utcán megfagynak a hajléktalanok; a kórházakban nincs gyógyszer; az iskolákban nincs kréta - de az államgróf minderre, csiribiri, fittyet hány, mulat valahol. És nem csupán nem látja el állami feladatait, de azt is igyekszik megakadályozni, hogy azokat – jobb híján – mások megpróbálják ellátni. Hiszen ha hagyná, ezzel áttételesen elismerné, hogy ilyen problémák léteznek, és akkor törődnie kellene azokkal. Márpedig ez az állam nem ismeri el a problémákat, hiszen nem akarja fedélhez juttatni a hajléktalanokat, nem kívánja gyógyszerrel ellátni a betegeket, és nem rendesen működő iskolákat. 

Közös javainkkal más tervei vannak.

Ez az állam lopni akar, ameddig csak lehet; aztán utána az özönvíz. Beteg. Nagyon beteg.

Ez az állam immár nem egyszerűen illegitim, annál sokkal durvább: okafogyottá vált, alapvető funkcióit nem tölti be; ez az állam egy megveszett házőrző kutya. Mindenkire veszélyes kerítésen innen és kerítésen túl.