OV-generáció maradtunk. Egy baloldali nemzedék félbeszakadt. Mert megint az okozza a dilemmáját, mint politikai öntudatra ébredése óta mindig: Orbán Viktor. Csakhogy a sztori nem elsősorban rólunk, hanem a védtelenekről, a szerencsétlenekről, a megfosztottságban élőkről szól. A kérdés pedig azért mégiscsak az: miként tehetünk többet azokért, akik miatt ebben az eszmekörben leltünk otthonra? Úgy, hogy közben Orbán politikájának viszont nincs morális vagy eszmei tartalma. 

Pető Péter írása

Fotó: Flickr/ Seth Tisue

OV-generáció maradtunk.

Lehetett volna másként, elvégre a 2010-es totális, erkölcsi és politikai összeomlás után úgy tetszett, elkerülhetetlen a magyar baloldal újrafogalmazása, strukturális, morális és személyi reneszánsza. Ám megannyi tényező összeállása megfojtotta a reményt. Az LMP szomorú, ám alighanem törvényszerű története, Bajnai Gordon projektjének kudarca, a választási rendszer visszataszító átszabása, az MSZP bravúros talpon maradása, Gyurcsány Ferenc comebackje, a Neves Közéleti Személyiségek összefogásizmussal súlyosbított felvilágosult abszolutizmusa, valamint Orbán Viktor szegényellenes, antidemokratikus elemekkel spékelt, országmagánosításra hajazó kormányzása együttesen olyan konstellációt alakított ki, amelyben nem maradt helye a baloldal történetéről, tartalmáról, jövőjéről szóló érdemi diskurzusnak.

Emiatt egy baloldali nemzedék félbeszakadt. Mert megint az okozza a dilemmáját, mint politikai öntudatra ébredése óta mindig: Orbán Viktor. Nyilván sokan vagyunk olyanok, akik ha a Fodor Gáborral ékesített közös listára pillantunk, kedélyállapotunktól, illetve politikai depressziónk mértékétől függően röhögő- vagy sírógörcsöt kapunk. Akkor is, ha szélcsatornáról vagy Bissau-Guineáról hallunk. Csakhogy a sztori nem elsősorban rólunk, hanem a védtelenekről, a szerencsétlenekről, a megfosztottságban élőkről szól. A kérdés pedig azért mégiscsak az: miként tehetünk többet azokért, akik miatt ebben az eszmekörben leltünk otthonra?

Az ugyanis biztos: a gyengék ekkora erővel még nem találták szembe magukat. Ennek az izomnak a természetéről sokat elmond, hogy a kormányfő egy alkalommal azt közölte: „Az összefogás nem szándék, hanem erő kérdése”.

Nyilván nem létezik politika, leader és hatalomgyakorlás erő nélkül, tehát ezért nem feltétlenül indokolt leporellót írni arról, hogy a miniszterelnök súlyemelőnek készül vagy gonosz. Mert a politika arról az erőről is szól, amely politikai cselekvésbe fordítja a gondolatot. De ha létezik közösség, legyen az nemzet vagy társadalom, akkor az erőt a gyengék érdekében, de semmiképpen sem ellen kell használni.

Orbán politikájának viszont nincs morális vagy eszmei tartalma. A narancssárga társulat megtagadott már mindent, ami ellenzékben elmesélt története értékalapját jelentette. Nincs olyan értelmezhetetlen méretű, putyini Oroszországtól felvett hitel, kampányszabályozási  gusztustalanság, gázbizniszre épített offshore-buli, amelyet e garnitúra ne tartana elfogadhatónak. Ennek pedig az az oka: az elöljárók a politika egyetlen minőségi kritériumaként a cél elérését határozzák meg. Ha a vonatkozó hatalomtechnikai manőverek sikeresek, és az intézkedés kevesebb befektetést igényel, mint amennyi – anyagi, politikai, feltétlen lojalitásban megnyilvánuló kulturális – profitot hoz, akkor a misszió kipipálva. Ha kevesebb a költség, amennyi a haszon, akkor újabb gólt írnak fel a nagy táblára. Egy lépéssel közelebb a hatalom megtartása. Az utóbbi misszió persze minden politikai projekt végső célja, mert a képviselt eszme jegyében megfogalmazott közpolitikai célok akkor érhetők el, ha a párt hatalomra kerül, ha pedig ez megtörtént, lehetőség szerint ott is marad.

Ha ez egyszer megesik egy baloldali társasággal, akkor jó tudnia: semmi értelme az egésznek, ha az aktivisták kifizetésére, s nem a vagyoni egyenlőtlenségek csökkentésére, az esélyteremtő oktatási rendszer kialakítására, a társadalmi igazságosság érvényesítésére fordít minden erőforrást. Ez amúgy éppen annyira legitim vállalkozás, mint a jobboldali programok megvalósítása, amelyeknek értelemszerűen mások a prioritásai. Ám ezek közé sem illeszthető az Orbán-kormány munkája: pragmatizmusa eltörölte saját, „elmúltnyolcéves” múltját, amit jelez az Oroszországhoz fűződő viszonya, az ügynökügy megoldatlansága, az átláthatatlanság felé tett fontos lépései, de még az olyan apróságok is, mint a parlamenti molinóhasználattól a tiltásig tartó útja, hogy az állam pártcélú rabosítását már meg se említsük. Meglehet, támogatói egyenként megmagyarázhatják a lépéseit: hol szakpolitikai indokokkal, hol a valóban létező problémának hátat fordító több évtizedes politikai gyávasággal, hol az úgynevezett elmúlt nyolc évvel, hol Szűrös Mátyással és Civil Összefogás Fórumnak becézett Hazafias Népfronttal képviselt antikommunizmussal. Csak éppen a rendszer egésze  vállalhatatlan, ha egyetlen szó is igaz abból, amit ellenzékben mondtak. Egyáltalán: ha ezt a területet a hazánknak, nem pedig egy Felcsút körül működő vurstlinak tekintjük.

Ám mindebből legföljebb annyi következik, hogy a baloldali eszme foglyainak eminens érdeke, hogy ez a kormány távozzon. A félbeszakadt nemzedék sok tekintetben tragikus vitája viszont ennél többről szól. Arról, hogy bármilyen árat megfizethet-e ezért. Meg arról, távolságtartásáért neki kell-e egyáltalán pengetnie, vagy a nyomorultak adóznak pártszékházból és értelmiségi szalonból finnyáskodásban fogant nihilizmusnak tetsző, innen "vanmásvilágot" formáló akaratnak látszó meggyőződéséért. Meg arról, minimumként hirdetett – a hazai realitások ismeretében – idealizmusnak mutatkozó elvárásaiból feladhat-e bármit. Meg arról, köthet-e újra kompromisszumot, ha körbenéz a megszomorított társadalmon.

Ezekre a feszítő felvetésekre mind egyenként, egy szavazófülkében, magányosan válaszolunk majd vasárnap, amikor Orbán Viktor halotti beszédet készül mondani.

Annál a sírnál, amelybe a megfojtott reményt akarja temetni.