Paks 2 igazi kétfejű állatorvosi lova a magyar politikának. Az atomenergiánál nagyobb húsosfazék nem létezik, az új, oroszokkal leboltolt megállapodást is minden idők legnagyobb beruházásaként hirdeti a gyarmati lét ellen háborúzó kormány. Vagyis minden idők legnagyobb eladósodásáról van szó, a népek önrendelkezésének nagy barátjaként ismert Putyin felé.
Történik ez akkor, amikor a megújulók rohamos fejlődése miatt egy tisztán piaci helyzetben az atomenergia már a egyértelműen drágább energiaforrások közé tartozik.
És aligha lehet még egy ügyet találni, ahol ilyen szórakoztatóan mást mondana a két nagy tömb attól függően, hogy ki áll a húsosfazék mellett.

illusztráció: Wikimedia Commons/Euratom

Van egy közös a jelenlegi politikai jobb- és baloldalban, mégpedig a szelektív emlékezet. Általában is, de most Paks ügyében különösen. Rogán Antal némileg joggal hívta fel arra a figyelmet, hogy a bővítésre vonatkozó határozat előkészítésekor Gyurcsány Ferenc erősen a bővítés mellett érvelt (parlamenti felszólalásában ugyanis túlment magán az előkészítés ötletén). Rogán idéz, a most összefogók egy része szem lesüt. A baloldal zöldre festési projektjei ismerősek lehetne az elmúlt évekből (ennek jele itt és itt), ellenzékben valahogy mindig könnyebben megy a környezetvédelem ügyének karolása, akkor termel igazán az ötletgyár. Az MSZP legutóbbi Dél-Dunántúl jövőterve már megengedőbb az ügyben, de fenntartja a lehetséges bővítés irányát, amelynek a vége így vagy úgy, de egy másik, Paks-kérdésben következetes ellenzéki párt anyaga szerinti „közpénz(f)osztás erőműve” lehet. Mondjuk Rogán Antal memóriája sem jobb, mint egyes baloldaliaké, ő is elfelejtette, hogy Illés Zoltán jelenlegi környezetvédelmi államtitkár Paks kapcsán sem a hátsó szobás megoldások híve, hanem a népszavazásé. Legalábbis 2008-ban még úgy gondolta. De Lázár János is másként emlékezhet 2010-es szavaira, amikor is még ellenezte az orosz energiafüggőség növekedését. A 2008-as Orbánról meg ne is beszéljünk.

Az atom nem a kispályások játszótere. „Az atomenergia nemcsak egyszerűen befolyásolja a politikai döntéseket, hanem egyenesen dominálja azokat ” – fogalmazott Gregor Gysi, az SPD-től balra álló Die Linke frakcióvezetője 2011-ben, és teljesen igaza volt: akkora pénzekről, a hatalomnak és a függőségeknek olyan mértékegységeiről van szó, amelyeket semmilyen más módon nem lehet még megközelíteni sem (talán csak háborúval). A magyar atomerőmű-bővítés sem az energiáról, a gazdasági fejlődésről vagy a közjó valamelyik más fontos aspektusáról szól. El tudja képzelni a kedves olvasó, amint Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin egy négyszemközti beszélgetésen Magyarország fölemeléséről elmélkedik? Ehhez azért kell némi fantázia, a történelmi tények függvényében különösen.

Oroszország eredetileg egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, hogy Magyarország számára atomerőművet építsen. A paksi bővítés a magyar politikai osztály becsípődése volt (már az „elmúlt nyolc évben” is – lásd fent), és amikor Orbán először fölvetette az ötletet Moszkvában, épp csak ki nem röhögték. „A miniszterelnök tavalyi moszkvai látogatásán információink szerint a magyar küldöttség egyik felvetése az volt, hogy orosz kölcsönből vásárolnánk vissza a Szurgutnyeftyegaz 20 százalékos MOL-pakettjét, majd az állami részvénycsomag lehetne - más vagyontárgyakkal együtt - annak a megahitelnek a fedezete, amiből az oroszok megépítenék Paks II-t - az ötletre a válasz állítólag egy mosoly, és egy »brave« megjegyzés volt, vagyis a tárgyalópartner legalább a magyarok bátorságát méltányolta” – írta a próbálkozásból három évvel ezelőtti riportjában az atom-ügyekben és a magyar-orosz relációban hagyományosan jól értesült Népszabadság. A felidézett epizód is jelzi: nem arról van szó, amivel mostanában kábítanak bennünket, hogy Oroszország mindenképpen szeretne egy atomerőművet eladni nekünk, és ezért bármire hajlandó.  A valóság nagyjából a fordítottja: Orbán Viktor és Simicska Lajos szeretne mindenáron venni egy atomerőművet – illetve szeretnének 3-4000 milliárd forintnyi közpénzt elkölteni –, és ezért bármire hajlandóak. A „bármiről” pedig csak azt sejtjük, hogy olyasmi lesz, amit Oroszország akar. Nem tudjuk pontosan, hogy miről van szó: most csak két olyan opciót szeretnénk felvázolni, amelyek hézagmentesen illeszkednek az Orbán-Putyin alkuról kiszivárgott információk közé.

 
1. Beruházási hitel ismeretlen kamatra, ismeretlen feltételekkel, ismeretlen végösszeggel

Az oroszok által nyújtott hitelről csupán annyi tudható, hogy nagyjából 12 milliárd euró lesz. Ez a pénz hozzáadódhat a magyar államadóssághoz, vagyis a fedezete a magyar állampolgárok adóbefizetése lehet. Törleszteni 2023-tól kell majd, elvileg az akkorra felépülő atomerőműben megtermelt áramból. De mi van akkor, ha az erőmű drágábban termel, mint amennyiért 2023-ban az áramot el lehet adni? Mi van akkor, ha a bővítés nem készül el 2023-ra? Mi van akkor, ha az építkezés sokkal többe kerül, mint amennyivel most számolunk? Ha a jelenleg zajló európai atomerőmű-bővítéseket nézzük (Olkiluoto, Flamanville), akkor ezek egyáltalán nem a realitásoktól elrugaszkodó felvetések: pontosan a kérdésekben jelzett forgatókönyv látszik megvalósulni Finnországban és Franciaországban is. Az eddig megismert részletek alapján a megegyezés a beruházás kockázatait egyoldalúan Magyarországra hárítja: ha Paks II sosem épül fel, vagy háromszor annyiba kerül, mint terveztük, akkor is ki kell fizetnünk a csúszás és a költségtúllépés teljes számláját, és hogy mekkora lesz az a bizonyos számla (és kapunk-e érte ténylegesen használható atomerőművet), azt végső soron az oroszok döntik el. Ez egyáltalán nem rossz üzlet orosz nézőpontból – akkor sem, ha esetleg a hitel kamata tényleg alacsonyabb lesz a piaci kamatoknál –, és ha az Orbán-Simicska-páros csak a szokásos korrupciós profitot meg némi beszállítói aprópénzt (kavics, beton, acél) kasszíroz rajta, már ők sem járnak rosszul. Ráfizetni a magyar áramfogyasztók és adófizetők fognak, méghozzá alaposan.

2. „Ingyenhitel” politikai feltételekkel

Tegyük fel, hogy valójában senki sem akar atomerőművet építeni, hogy Orbán csak egy kis pénzügyi mozgásteret szeretne, meg azt, hogy az EU ne szóljon bele, mire költi az ablakon bedobott pénzt. Ne feledjük: nagyjából akkora összegről van szó, mint amekkora a nevezetes EU-IMF kölcsön ténylegesen lehívott része volt (14 vs. 12 milliárd euró). Hogy mi ebben az üzlet? A miniszterelnöknek annyi, hogy kap egy kis laufot a gazdasági szabadságharc terén – mintha egy újabb Manyup-kassza hullana az ölébe. Az oroszok számára ez csupán aprópénz, de törhetnek vele egy kis borsot az EU orra alá, a politikai feltételek közé pedig bármi beleérthető (az Ukrajna vagy Törökország tervezett EU-belépésével kapcsolatos magyar állásponttól egészen a „nem leszünk gyarmat” kitétel legradikálisabb és legijesztőbb értelmezéséig, a magyar uniós tagság felülvizsgálatáig) mindaddig, amíg a szerződést nem hozzák teljes terjedelmében nyilvánosságra. Oroszország semmit sem kockáztat, hiszen az államilag garantált hitelt mindenképpen vissza fogjuk fizetni. Az Orbán-csapat is nyer: egyrészt némi pénzügyi egérutat, másrészt a soha fel nem épülő atomerőműre is el lehet költeni egy szekérderék pénzt (tervek, tanulmányok, kommunikáció...soroljuk?). És egy atomerőmű-építési projektből bármikor ki lehet hátrálni: elegendő előállni azokkal a ma is létező számokkal, amelyek igazolják, hogy Paks II nem tudna olyan áron termelni, ami valaha is kifizetődővé tenni a projektet.

A magyar adófizetők természetesen ebben az esetben is a cső rosszabbik végén találják magukat – de hát ez az egész projekt lényege: a számlát mindenképpen ők fogják állni.
Hogy ezek csupán légből kapott feltételezések? Lehetséges. De az eddig nyilvánosságra került információk, meg a közhatalom működésével kapcsolatos tapasztalataink alapján egyiket sem tudjuk kizárni. És mindkettő sokkal valószínűbb, mint az, hogy Paks II időben fölépül, és az áramár-bevételeiből a magyar áramvásárlók jelentős megsarcolása nélkül visszafizeti az orosz kölcsönt.  Ez egy ilyen játék: lefelé fordított lapokkal pókerezünk, csak az egyre szélesedő mosolyt látjuk az ellenfél arcán – ebből sejtjük, hogy nem mi állunk nyerésre.