Amikor karácsony előtt egy nappal a Pussy Riot frissen szabadult frontemberét, a tömegmédia által kedvelt Nagyezsda Tolokonnyikovát hallgattam, az jutott eszembe: nekünk is kéne egy Pussy Riot. Ahogy Orbán tanul Putyintól, úgy ellenzéke is tanulhatna az orosz ellenzéktől. 

Kaufer Virág írása.

illusztráció - Flickr/Lucas Gonzalez - El Protocanibal

Engem kezdetektől lenyűgöz a Pussy Riot-projekt, igyekszem nyomon követni munkájukat. Politikai akcióművészeknek tartom őket, akik az intézményesített demokrácia hanyatlásának „termékei”: egyszerre küzdenek a kapitalizmus tabui és a közöny ellen, mely a Putyinéhoz hasonló rendszereket övezi. Használják a legkézenfekvőbb Coca-Cola-marketing és online kampányok eszközeit éppúgy, mint az akcionisták megbotránkoztató köztéri performaszait. Ez persze nem új az orosz közéletben: a Pussy Riotot számos kísérlet előzte meg, amely a virtuális teret, a művészi önkifejezést és a politikai állásfoglalást igyekezett összekapcsolni.

Talán nem hangzik idegenül az olvasó számára, amit az orosz nyilvánosságról gondolok: az autoriter rendszer bebetonozódása során az ellenállás kis körei egy idő után már csak önmagukkal folytatnak párbeszédet, aki pedig nem teheti meg, hogy szabadon gondolkodjon, az egyszerűen megtanul alkalmazkodni és túlélni.  Ebben az erőforrás-hiányos, széttöredezett és láthatatlan, de szigorú kontroll alatt tartott közegben nehéz kimondani, illetve dialógust, párbeszédet kezdeni arról, amit mindenki tud, de senki sem mer beszélni róla. A botránykeltés és a polgári engedetlenség adja magát ilyenkor, de valójában senki sem tudhatja, hogy mikor jön el a kritikus pont, ahol a provokáció célt ér, és a hatalom válaszával sikerül megmutatni a rendszer valódi arcát. Ez történt a Pussy Riot tagjaival is.

Sokan bírálták őket azzal, hogy csak a szenzáció érdekli őket és nincs mögöttük sem művészi, sem politikai koncepció, pedig a hatalmat bíráló és az elnyomással szembeni közönyt provokáló kísérleteik éveken át zajlottak. Láthatóan keresték a fogást a rendszeren. Tény, hogy a korábbi, Vojna-nevű formációval létrehozott Medvegyev-elleni projektben végrehajtott nyilvános orgiával nagyon messzire mentek (ebben Tolokonnyikova ráadásul 9 hónapos terhesen vett részt). Mindemellett a Pussy Riot, annak ellenére, hogy fiatal nőkből áll, nem operál a meztelenséggel – ami tuti befutó médiaattrakció lenne, lásd az ukrán eredetű francia FEMEN-t.

Színes, gerillamaszkot idéző, kötött álarcaikkal a nőiességüket és feminista elköteleződésüket egyértelműen kifejezik, de az individualitást kizárják: a három tag letartóztatásáig anonimek maradtak és a 60 tagú Pussy Riot többségének kiléte a mai napig ismeretlen. A maszk segít az egyénről az üzenetre terelni a hangsúlyt. Az egyént le lehet tartóztatni, a gondolatot vagy eszmét nem. Az álarc lehet egy „offline” megnyilvánulása a virtuális álneveknek és avataroknak, amelyek segítségével az orosz ellenállás és véleménynyilvánítás működni tud. Az álarcok használatában azonban több van: segítségükkel a Pussy Riotból akár globális mozgalom is lehet, mert elveihez mérten bárki figyelemfelkeltő akciókat hajthat végre. Születtek is ilyen akciók, például a német származású Emely Neu performanszművész „Let’s start a Pussy Riot!” elnevezésű felhívására számos neves művész is ihletet kapott.

Nem hiszem, hogy az ominózus punk fohász volt művészi értelemben a legerősebb munkájuk, de tény, hogy ez verte ki a biztosítékot a hatalom birtokosainál: vallási gyűlölet által motivált huliganizmus volt a vád, amellyel két év börtönre ítélték őket. A putyini ellenzék számára – amely érthető módon első körben kritikusan állt a huszonéves provokátorok akciójához – a lehető legjobb válasz volt a súlyos ítélet. Ennek következtében a Pussy Riot rövid időn belül a nemzetközi emberi jogi diskurzus Putyin-kritikájának legfőbb témája lett. Bekerülve a tömegmédiába azonban hamarosan a Pussy Riot az orosz ellenzék legfőbb exportcikkévé is vált. A brand további hasznosíthatósága marketing szakemberek szerint is dollármilliókat érhet. Jogosan provokálta hát a frissen szabadult lányokat az orosz média „Paris Hiltonja”, Xenia Szobcsak azzal, hogy gazdagon és híresen távoznak a börtönből. A Pussy Riot munkája azért olyan izgalmas, mert a tömeg- és a közösségi média használatával a globális kapitalizmus és a globalizációkritika borotvájának élén táncol.

Tolokonnyikova és Aljokina a nyugati hírnév és a meglebegtetett dollármilliók ellenére nem kívánnak a céljaik eléréséhez szükségesnél jobban „termékké” válni: bár hozzák a médiaképes dekoratív megjelenést, szabadulásuk óta tett nyilatkozataikból kiderül, hogy nem a brandépítést hanem a politikai és emberjogi munkát kívánják ezután is előtérbe helyezni. A Pussy Riot tagjai már nem azok a maszkos forrófejű aktivisták, akik a börtön előtt voltak, arcukat és történetüket ismerjük, de céljaik nem változtak és elszántságuk nem hagyott alább. A hatalommal és annak legfőbb eszközével, a büntetőrendszerrel szembesülve és a hatalmas médiafigyelem középpontjába kerülve a vagány városi flaszterlányok új szerepbe kerültek: komolyabbak és komolyabban veendőek lettek. Ez persze kötelezi is őket, innentől bármit tesznek vagy mondanak, annak jelentősége lesz. Kérdés, hogy miként birkóznak meg ezzel a felelősséggel. Jelenleg mindenesetre úgy látszik, hogy nagyon is tisztában vannak politikai hovatartozásukkal: Tolokonnyikova aggodalmát fejezte ki a börtönben maradt politikai foglyok sorsáért, és Putyin leváltása mellett az ő helyzetük javításáért kíván dolgozni a továbbiakban. Láthatóan profi módon használják a tömegmédiát és a globális nyilvánosságot, amely segítségével most Putyin kedvenc gumicicája, a téli olimpia teljes bojkottjára hívják fel a világot, az oly kényes olaj- és gázkereskedelemre is kitérve, ami összeköti Oroszországot a Nyugattal.

Žižek Tolokonnyikovával folytatott, magyarul is olvasható levelezésében a Pussy Riot lányok, mint „mindnyájunk kritikai tudatának megtestesítői” jelennek meg. Žižek szerint „ami a liberális tekintet számára olyannyira zavaró a Pussy Riotban, hogy láthatóvá teszi a rejtett kontinuitást a sztálinizmus és korunk globális kapitalizmusa között”.

Talán ennyi elég is ahhoz, hogy alátámasszam kezdeti véleményem: lenne mit tanulnunk tőlük az egyre szűkülő tér és növekvő közöny legyőzésére.