A legfrissebb uniós jelentések szerint a férfiak még mindig többet keresnek, és a minimális javulás csak a válság mellékhatása. Nálunk a helyzetet az új munkajog és a valóságtól elrugaszkodott, konzervatív népesedéspolitika tovább rontja. Herman Zita elemzése.

Az unió alapszerződésében 1957 óta szerepel, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét kötelező érvényesíteni a tagállamokban. Ehhez képest azt látjuk, hogy az azóta eltelt fél évszázad és a komoly előrelépések ellenére továbbra is jelentősek a jövedelmi különbségek. Van még mit tenni az elv megvalósításáért, és nem a legkevésbé a nemek közötti jövedelemkülönbségek terén. A december elején megjelent legfrissebb bizottsági adatok szerint Európában (az EU–28 tagállamaiban) a nők és a férfiak óránkénti átlagbére között 16,2 százalék különbség van a férfiak javára.  

Forras: Eurostat, SES

A különbségnek részben az az oka, hogy a nők és a férfiak másfajta munkaköröket töltenek be és persze sokkal kevesebb a vezető beosztású nő, azonban nem elhanyagolható az azonos vagy hasonló munkakörökben tapasztalható jövedelmi különbség sem, és az sem, hogy a diplomások 60 százaléka már nő. A legfrissebb jelentés szerint a pozitív változást elsősorban a válság okozta negatív trendek hatása idézte elő, vagyis hogy kevesebb férfi és alacsonyabb jövedelemmel tudott elhelyezkedni. 

Magyarországon a nők átlagosan 18 százalékkal keresnek kevesebbet a férfiaknál, ez alig marad el az uniós átlagtól (a teljes keresetbeli eltérések 2011-es adatok szerint nagyobbak valamivel). Riasztó azonban, hogy ha az elmúlt évek változásait nézzük, akkor a gazdasági válság alatt nőtt a különbség: 2007-hez képest 1,7 százalékponttal lett nagyobb. És az igazi probléma ezzel az, hogy a válságnak az uniós trendekkel ellentétes hatása van hazánkban: míg Európában részben a politikai akarat érvényesülése és részben a válság okozta bérátrendeződések miatt a különbség lassan csökken, addig Magyarországon csökkenő reálbérek mellett nőtt az egyenlőtlenség is. 

Sajnos itthon nemcsak az a baj, hogy mi nők évente 59 napot ingyen dolgozunk, hanem az is, hogy kevesebben dolgozunk. A helyzet kiemelkedően rossz, ha kisgyermekünk van. Az okok összetettek, leginkább a kevés bölcsődei férőhely és a munkáltatók rugalmatlansága a számottevő. Ebben a mutatóban az unió sereghajtói vagyunk a 14 százalékos foglalkoztatottsági rátánkkal, miközben a még az erősen katolikus Lengyelországban is közel 50 százalék – hogy ne csak a jó példaként ezerszer hangoztatott Svédországot említsük, ahol 71 százalékos a foglalkoztatottsági ráta ebben a csoportban.

A rosszabb munkaerő-piaci helyzet következményei az életünk végéig elkísérnek: a magyar nők átlagosan 15 százalékkal kisebb nyugdíjat kapnak. Ez ugyan jelentősen kisebb különbség, mint a jelenlegi 39 százalékos EU-s átlag (és az államszocializmus jövedelempolitikájának továbbgyűrűző hatása), de részben a fentiek következtében előreláthatóan jelentősen rosszabbodni fog. A hazai helyzetet árnyalja, hogy az új Munka Törvénykönyve a korábbi szabályozással ellentétben nem mondja ki kifejezetten az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét (ez az Alaptörvényből is hiányzik), de az elv valamennyi lényeges eleme megjelenik a törvény szövegében. A probléma itt az, hogy nagyon ritkán élünk a jog adta lehetőséggel, mert nem alakult ki a jogérvényesítés szokásrendszere, és az érintettek kiszolgáltatott helyzetben vannak. 2010 óta az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz átlagosan évente nem egészen egy (!) esetben fordultak azzal a panasszal, hogy nemek közti diszkrimináció miatt sértették meg az egyenlő bér elvét. Élhetünk az erős gyanúval, hogy a munkaügyi perek területén sem sokkal jobb a helyzet (még ha erről nincsenek is nyilvánosan elérhető statisztikák).

A láthatóan negatív európai trendet itthon erősíti az is, hogy Magyarországon a nők és férfiak közötti egyenlőség társadalmi megítélését és a nőkkel kapcsolatos szerep elvárásokat – a népesedéscsökkenés megállítására hivatkozva – 2010 óta aktívan próbálja átalakítani a kormány a nyugati trendekkel ellentétes irányba. Retorikájukkal és intézkedéseikkel azt sugallják, hogy a nőknek otthon a helye a konyhában és az a feladatuk, hogy gyereket szüljenek. A népesedési adatok azonban nem igazolják vissza a kormányt: a magyar családok nem jönnek ki egy fizetésből, a magyar nők egyre képzettebbek és versenyképesebbek, így a retrográd, valóságtól elrugaszkodott, és a munkaerő-piaci esélyegyenlőséget is csökkentő népesedéspolitika nem fogja elérni a kívánt hatást. A fizetések körüli egyenlőtlenségek felszámolása, a rugalmas foglalkoztatás és a családbarát munkahelyek felé kellene elmozdulni inkább. 

fotó: Domaniczky Tivadar