Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nagyon szegény leány. Nehéz élete volt, nem tudott jobbat, elment egy időre pornózni. Később egy tehetségkutató versenyen kiderült tehetsége, és láss csodát: az X-faktor dobogóján végzett. Ez még nem egy igazi tündérmese, de a magyar realitáshoz képest nagyon is. Aztán elhívták ezt a lányt, Krasznai Tündét, hogy az Ország Házában a hozzá hasonló szegény gyerekek Karácsonyán énekeljen társaival, mikor is a tündérmese csúnya fordulatot vett, egy nagybajuszú öreg király hírét véve a lány múltjának jól elzavarta.
Hogy is van ez?
Mérő Vera írása.

Pár éve, egy társaságban bemutattak nekem egy lányt, mint kedves zenész-képzőművész barátom alkalmi vokalista dizőzét. Majd, egy perccel később, nagy titkosan a fülembe súgták: pornózott!

A lány amúgy nem tett rám mélyebb benyomást. Mégis felkaptam a fejem, mert bár addigra már egy fél könyvet írtam a témáról, kutattam minden aspektusát és szívesen beszélgettem róla gyakorlatilag bárkivel, valahogy mégis zavarba tudott hozni az, hogy valaki pornózott. Miért?

Ő maga nem kérkedett a dologgal, épp csak belső körön, finoman jelezte, hogy volt ilyen is. Nekem ez tetszett, mert így elméletileg akár elejét is vehette volna bármilyen visszás helyzetnek, szép megoldás. Azonban ezt mások felülbírálták suttogással és lesajnáló, mentségkereső hangnemmel. Ez zavart igazán, hogy a lányt - feminista szóhasználattal élve - tárgyiasították azáltal, ahogyan nagy tapintatosan kibeszélték: önkényesen tabusították a múltját, így szegregálva őt egy olyan közegben, ahova ismerősök és barátok közé, beszélgetni és egy pohár bort meginni jött.

Aztán most szeptemberben rákattintottam egy cikkre, ami a „dicstelen múltú” énekesnővel foglalkozott. Meg egy másikra, ahol a felkészültsége alatt azt értették, hogy volt esze előre színt vallani, hiszen „sem az internet, sem a pornószakma nem felejt”. A barátságtalan hangú cikkek ellenére a lány ugyanúgy nyilatkozott, mint magánemberként, őszintén, becsülettel - ez már önmagában szimpatikussá tette.

Az énekesnői teljesítmény ezen a ponton kezdett érdekelni. A régi suttogás most nyilvánosan deklarált ténnyé avanzsált, kíváncsi voltam, milyen összefüggésbe kerül a titokfosztott tabu azzal, ahogyan a lány amúgy énekel. Ahhoz képest fogják megítélni, annak ellenére, vagy azzal együtt?

Nem volt egy halálos mezőny, ő sem lógott ki, hozta a magyar tehetségkutatók felső középmezőnyének színvonalát, ami itt a dobogó harmadik helyére volt elég. Ha ennyiből kéne következtetéseket levonnom, azt mondanám, a pornós múlt nyílt, de nem kérkedő vállalása tetszett a nézőknek, mert egy emelt díjas sms két esetben érheti meg nekik: meggyőződésből, vagy személyes vonzalomból. Oláh Ibolya esetében például valószínű, hogy a vitathatatlan hangi adottság, a szakmai alázat és az autentikus előadásmód sokakkal feledtette esetleges ellenérzéseit, vagy éppen előítéleteit, az énekesnő nyers stílusát pedig megmagyarázta a sok portré, amit az adások közben láthattunk, intézettel, Anyácskával. Aztán jöttek sorban, romák, határontúliak, melegek az élmezőnyben és a dobogón, a magyar nézőről pedig bebizonyosodott, hogy - mégha ezt nem is hiszi magáról - igenis nyitott és toleráns, amikor valódi teljesítménnyel és/vagy szerethető személyiséggel találkozik.

A pornós múlt annyiban üt el a felsoroltaktól, hogy nem veleszületett adottság, döntést és cselekvést feltételez, de ez a közönség reakcióján nem volt tettenérhető. Mégis, hol van itt akkor a bökkenő?

Az első bökkenő az volt, amikor a valaha nagytekintélyű közíró, Aczél Endre kozmetikázatlan fröcsögéssel adott hangot abbéli aggályának, hogy a tehetségkutató ifjú közönsége a „szilikonajkú szépség” egyéb munkásságát is megtekinti, például azt, amikor annak „egy izgatott, idősebb férfiú” a szájába vizel. Aztán meg még ki is próbálják a látottakat osztálytársukkal. A végén még azt hiszi a hülye kamasz, hogy neki egy pornós is lehet a bálványa, csak azért, mert jó hangja van. Végül a lányt egy ismert köztörvényes bűnözőhöz hasonlítva arra futtatja ki az egészet, hogy most az a veszély fenyeget, hogy a jelen fölülírja a múltat, legyen az bármilyen undorító is. Aczél szövege önmagában persze legfeljebb egy csípős kiszólással kísért Facebook-bejegyzést ért volna meg.

A mai napon azonban kiderült, hogy a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat - mellesleg egyben a Parlament - elnöke, dr. Kövér László (illetve az általa elnökölt szervezet)  aggályosnak tartja, hogy a szokásos évi parlamenti gyermekkarácsonyon olyan személy lépjen fel, aki korábban felnőtt tartalmú filmekben szerepelt. Az ügy kimenetele jelen állás szerint egyszerre győzelem és horrorisztikus jóslat. Győzelem az, hogy a kereskedelmi csatorna kimondottan szép nyilatkozattal, meglepő egyszerűséggel reagált: szomorúan lemondták a fellépést, mert ha egyikük nem elég jó, akkor semelyikük sem elég jó. „Különösen fájó, hogy mindez pont egy olyan versenyző miatt történik, aki néhány évvel ezelőtt ugyanúgy ott ünnepelhetett volna, hiszen maga is szegény, hátrányos helyzetű gyermek volt."
Ez így korrekt.

Eddig a győzelem. Mert ami itt történt, az igenis horror. Az üzenet tiszta és félreérthetetlen, mint egy pofon. Ha itt hibázol, legyél bárki, bárhol, bármilyen körülmények között, örökre elhibáztad. Mindent. Nincs változás, nincs vezeklés. Amúgy szerintem nem is lenne miért vezekelni, de nem ez a lényeg, hanem a hatalom üzenete.

Ma a hatalom nem szereti a hibát. Kár, mert ez logikusan azt jelenti, hogy a fejlődést sem.

fotó: Flickr/Scott Maxworthy