A sharing economy nem feltétlenül írható le a hagyományos közgazdasági fogalmakkal – Marx például biztosan fejreállt volna attól a gondolattól, hogy az emberek kőkapitalista körülmények között is hajlandóak önként megosztozni egy termelőeszközön –, de ettől még nem biztos, hogy üldözendő. Maga az ötlet is kommunisztikus jellegű (mondjuk ki: baloldali) közösségekben merült fel először, hogy nem muszáj minden háztartásnak saját babkocsit, mosógépet vagy autót vásárolnia – úgy is működik a dolog, ha közösen szerzik be, és összehangolja a használatát. De mondunk mást, ami talán azokat is meggyőzi, akik az Uberre valamiféle gyanús imperialista találmányként tekintenek. Vegyük például az energiatermelést, amelyen belül szintén többféle modell létezik.

Atom Anti írása.

Kép:bibliotecapopularenglish.blogspot.co.uk

Azt írja a baloldali napilap baloldali szerzője egy minapi véleménycikkben, hogy az Uber (és a nemzetgazdaság működéséhez legfeljebb minimális közteherviseléssel hozzájáruló, hasonló üzleti modellel dolgozó többi startup, mint például az Airbnb) balról nézve védhetetlen: egyrészt nem adóznak/tébéznek eleget, tehát nem veszik ki a részüket a szolidaritáson alapuló közteherviselésből, másrészt valójában nem is foglalkoztatnak szinte senkit, tehát még munkahelyeket sem hoznak létre – sőt, inkább elveszik a rendesen adózó/tébéző alkalmazottak és vállalkozók, azaz nyilván a taxisok, hotelportások és szobaasszonyok munkáját. Különösen tetszett az az ellenérv, hogy ráadásul ezeket a szolgáltatásokat jellemzően úgyis csak a felső középosztály veszi igénybe (vagyis eszerint akkor balról szintén védhetetlen a Sziget VIP hetijegy, a lézeres intim szőrtelenítés, sőt az iPad is).

Lenne azonban itt egy aprócska paradigmaváltás: elkezdődött már valamikor a '90-es években, de aztán az internet terjedése adott neki igazán nagy lökést, és mára olyan jelentőssé vált, hogy talán érdemes a kedvéért átgondolni, amit a gazdaság és a közterhek viszonyáról hiszünk. A sharing economy nem feltétlenül írható le a hagyományos közgazdasági fogalmakkal – Marx például biztosan fejreállt volna attól a gondolattól, hogy az emberek kőkapitalista körülmények között is hajlandóak önként megosztozni egy termelőeszközön –, de ettől még nem biztos, hogy üldözendő. Maga az ötlet is kommunisztikus jellegű (mondjuk ki: baloldali) közösségekben merült fel először, hogy nem muszáj minden háztartásnak saját babkocsit, mosógépet vagy autót vásárolnia – úgy is működik a dolog, ha közösen szerzik be, és összehangolja a használatát. Hogy ennek környezetvédelmi és erőforrás-gazdálkodási szempontból mennyi előnye van, azt most nem is részleteznénk – illetve egyetlen tény erejéig mégis: egy személygépkocsi teljes életciklusa során az összes környezetszennyezésnek nagyjából a fele a gyártáshoz kapcsolódik –, inkább arra érdemes kitérni, hogy közösség- és társadalomszervezési szempontból sem haszontalan az embereket rávenni a bizalomra és az együttműködésre.

De mondunk mást, ami talán azokat is meggyőzi, akik az Uberre valamiféle gyanús imperialista találmányként tekintenek. Vegyük például az energiatermelést, amelyen belül szintén többféle modell létezik. Vannak, akik az erősen központosított, államilag felügyelet energiarendszerekben hisznek, ahol a dolgozók után tényleg minden közteher bekerül az államkasszába. Egy ilyen centralizált szisztémába tökéletesen beleillik az atomerőmű, ami tehát nyilván koherens a baloldalisággal. Viszont mit kell gondolnunk akkor a német Energiewendéről? Ott ugyanis az történt, hogy az energiaszolgáltatás négy nagy multinacionális vállalat kezéből kikerülve néhány év alatt több milliós szereplős ágazattá vált, amelyben mezőgazdasági kistermelők és szövetkezetek viszik a prímet, merthogy ezek hozták létre a legtöbb megújulós kapacitást. A tipikus bajor gazdának ma nem csak a háza tetején vannak napelemek, hanem a hegyoldali legelője legmeredekebb, legkevésbé használható részein is. A szóban forgó gazda egyrészt megtermeli a saját (gazdasága) energiaszükségletét, másrészt a fölösleget betáplálja az energiahálózatba, elsősorban lokális igények kielégítésére, mondjuk a helyi óvoda ellátására. És ha belegondolunk, hogy ez a felállás a hagyományos taxizáshoz áll-e közelebb – ahol mindenki csak az állam közvetítésével illetve közreműködésével juthat bevételhez és szolgáltatáshoz –, vagy az Uberhez... akkor most az Energiewende is vállalhatatlan baloldali szempontból? Vagy tényleg új időket élünk, amelyek új gondolkodást igényelnek?

Az persze csúnya dolog, hogy a – nem feltétlenül a taxizásnak, hanem sok esetben inkább a saját autónak alternatívát állító Uber központja Hollandiában van, és ezért Hollandiában adózik a bevételei után (a magyar Prezi meg az USA-ban – viszont a General Electric globális minőségbiztosítási központja Oroszlányban). De egyrészt az Uber-sofőr is fizet jövedelemadót, áfát meg a benzin árába épített számtalan egyéb füstadót a magyar költségvetésnek, másrészt a kormány akár úgy is dönthetne, hogy vonzó jogi szabályozással, átlátható és kiszámítható gazdasági-politikai környezettel az összes hasonló céget Magyarországra csábítja, a bevételeikkel együtt. Nagyon sok magas presztízsű, biztos egzisztenciájú magyar munkahelyet lehetne így teremteni – és valószínűleg a haladó baloldalnak sem lenne ellene semmi kifogása.