A morális rend egyértelművé teszi, kik a nemzet közös hősei (akik a nemzet fönnmaradásáért áldozták életüket), kik az áldozatok (akik a nemzet részeként és ártatlanul pusztultak el), kik az elkövetők (akik rombolták a nemzetet, mert a nemzet csonkolásához járultak hozzá), és kik a szemlélődők (akik a bajban nem tettek semmit azért, hogy a nemzet ügye előrehaladjon). Az új elbeszélés azért is fontos, hogy tudjuk, kik azok, akik ma elárulják közös értékeinket. Azok, akik tudatosan keverik össze a hősöket, az áldozatokat és az elkövetőket hazaárulók, mert közös nemzeti elbeszélésünket, így közös jövőnket árulják el. Nekünk nem a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel van dolgunk: a befejezetlen munkával, melyet a nemzeti múlt hősei és áldozatai előrevittek.

Braun Róbert írása.

Előző írásaimban Trianon emlékezetének vitás kérdéseivel foglalkoztam. Vitatkoztam azzal, hogy történetileg megalapozhat-e helyes politikai cselekvést az elfogadott Trianon elbeszélés; ellenkeztem azzal, hogy Trianon megértő ’fájdalmára’ épülő történeti elbeszélés a progresszív oldal számára szükséges és hasznos politikai kompromisszum-e; valamint alternatív morális határokat kijelölő új elbeszélést ajánlottam mind a progresszívek, mind a nyugatos konzervatívok számára.

Ebben az írásban a nemzetről mint értékről, a nemzeti keretek közötti közös haladás feltételeiről és jelentőségéről fogok beszélni. Mindezt progresszív barátaim figyelmébe ajánlom, ám számítok konzervatív ellenfeleim érdeklődésére is.

A közös elbeszélés elfogadásának célja: a nemzet emlékezet-minimumának helyreállítása és a közös ünneplés, így a közös nemzeti politika lehetőségének megteremtése. Ma nemzet-töredékek vannak, melyek tagjai roncsolt emlékezetük és féligazságaik alapján gyűlölik és vetik meg saját másikaikat. Az emlékezet-roncs indulatok végletekig mérgezték emberi viszonyainkat: összeomlottak a társadalmi bizalom intézményei. Politika – a sokféle társadalmi tagoltságból eredő szükségszerű társadalmi konfliktusok intézményes kihordásának, feloldásának lehetősége – bizalom-minimum nélkül nem lehetséges; hiányzik a meggyőződés, hogy konfliktusok közös feloldása – az együttműködés – mindenkinek jobb, mint a másik legyőzése és elpusztítása. Bizalom nélkül csak öngyilkos politika lehet: a nemzet valamely részének csonkolása annak érdekében, hogy a másik rész traumáiból fakadó hisztérikus indulat-kitöréseinek megfeleljen. A másik legyőzése és elpusztítása – a hisztéria kielégítése – tragédia: olyan érték pusztul, mely mindenkit szegényít kulturálisan, gazdaságilag és érzelmileg egyaránt. A bizalmatlanság politikájának spiráljából a fönnálló renden belül kilépni nincs lehetőség.

Ahhoz, hogy újrakezdjünk, új morális rendre, a régi lezárására van szükség. Emlékezetünkben lezárni a nemzeti függés – mégha polgárosodást, modernizációt, fejlődést is hozó – sokszázéves korszakát; a hatalmi kompromisszum érdekében fönntartott kisebbségi elnyomás – mégha engedményeket és bizonyos autonómiát is kínáló – politikáját; a feudalista gazdaság- és társadalomfejlődés – mégha korlátos iparosodást, szolgáltatóipari és polgári fejlődést is hozó – időszakát; a nagymagyar mítosz kiválasztottságtudatra, egyediségre és fennsőbbrendűségre épülő – mégha vallási elfogadást és polgári asszimilációt is lehetővé tévő – kultúráját. Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének ’értelme’ – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia,  a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elindegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete,  a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit.

A morális rend egyértelművé teszi, kik a nemzet közös hősei (akik a nemzet fönnmaradásáért áldozták életüket), kik az áldozatok (akik a nemzet részeként és ártatlanul pusztultak el), kik az elkövetők (akik rombolták a nemzetet, mert a nemzet csonkolásához járultak hozzá), és kik a szemlélődők (akik a bajban nem tettek semmit azért, hogy a nemzet ügye előrehaladjon). Az új elbeszélés azért is fontos, hogy tudjuk, kik azok, akik ma elárulják közös értékeinket. Azok, akik tudatosan keverik össze a hősöket, az áldozatokat és az elkövetőket hazaárulók, mert közös nemzeti elbeszélésünket, így közös jövőnket árulják el. A morális értékek és a demokratikus folyamatok adják az erőt, hogy megvédjük azt, amitől a nemzet politikai hatalom nélkül is egyedi és hatalmas lesz: hagyományainkat, kultúránkat, a nemzethatárokon átívelő magyar nyelvünk erejét. Ez igazi huszonegyedik századi erő és hatalom: nem kizárólagos, és sokszorosodik, minél többeké. A Hunyadiak vagy a Zrínyik emlékezete, Liszt géniusza, Kertész nyelvének szörnyű csodája nem lesz kevésbé a miénk, ha a románok, a horvátok, az osztrákok vagy a németek is sajátjukénak vallják.

Az új, 1920 június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel. Az ünnep a közös múlt hőseire emlékezik – mindazokra, akik a függetlenségért és a nemzet fennmaradásáért és értékeiért adták életüket –, ’48-’49 hőseire, az aradiakra, a Kiegyezés hőseire és a mindörökre száműzöttekre. Emlékezik a nemzet áldozataira, Kőröstárkányban, Makón, Magyarremetén, Gyantán, Óbecsén vagy másutt, amiképp megrendülve fogadja vissza a nemzetbe a nemzet nevében elűzötteket, jogfosztottakat, meggyilkoltakat Budapesten, Győrött, Abdán, Oswiezimben vagy másutt. Így nyer a közös értékeket valló, képviselő és megvédő politikai nemzet fönnmaradása által értelmet áldozatuk; a jelen és a jövő emlékező és ünneplő magyarjai – a politikai nemzet tagjai – őket, áldozatukat, hősiességüket ünneplik, magyar emlékezetüket őrzik és védik, a kulturális nemzethez tartozásukat pecsételik meg. Így lehetséges csupán, hogy áldozatuk – valamennyiüké, akik életüket adták – nem hiábavaló, általuk lesz lehetséges, hogy a nemzet, mely a népé, a nép által és a népért van, nem tűnik el. Aki hősként ünnepli az áldozatot: téved; aki hőssé teszi az elkövetőt elárulja a nemzetet, hullarabló, ki odadobja nemzete becsületét.

Nekünk nem a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel van dolgunk: a befejezetlen munkával, melyet a nemzeti múlt hősei és áldozatai előrevittek. A ’fájdalom’, a tragédia fölemlítése önmagáért való és nem vezet sehova; a fájdalomnak nincsenek hősei csak áldozatai, a szenvedésnek nincsenek barátai, csak ellenségei -- múltban, jelenben és jövőben; a tragédia kontinuitása nem őrzi a nemzet egyediségét, mert nem emeli egyetemessé értékeit. Nincs gyászmunka, nincs temetés – anélkül pedig nincs emlékezés. A tragédia szenvedés- és pusztulástörténet: kisebbségi tudatot, indulatot, bosszút alapoz; a tragédiában fogant, de azt meghaladó ünnep erőt ad és erőt sugároz. Az értékmentes történeti kontinuitás fönntartása a Trianon előtti világgal röghöz köti és materiálissá teszi a történelmet, melynek így nincs morális tartalma és érzelmi ereje: egyenrangú események sorozata, melyből semmi nem következik, így a nemzet – egyetemes értékeket a partikuláris lét által képviselt – fönnmaradásának szükségessége sem.

A nemzet elképzelt közösség, melynek tagjait – vérségi kapcsolatok nélkül is – mély bajtársiasság köti össze. E mély bajtársiasság alapja, hogy a nemzetnek olyan értékei vannak, melyért sokan életüket is áldozni hajlandóak. Azért, hogy a jövő nemzedékeit is védjék és óvják ezek az értékek. De az elképzelt közösségeknek vannak határai: tagjaiknak tudniok kell, hogy léteznek más közösségek is, akik hasonlóan éreznek. Rájuk tisztelettel és egyenrangúsággal kell tekintenünk. Sorsunk közös, fennmaradásunk azon is múlik, miképp viszonyulunk hozzájuk. Tragédiánk fájdalma, az ’igazságtalanság’ emlegetése saját korábbi tagédiájukra és az őket ért korábbi igazságtalanságokra emlékezteti őket. A bizalmatlanság politikájából a korábbi elbeszélések fönntartása mellett itt sincs lehetőség kilépni. 

Kétszázhetvenkét szó, erre kell emlékezzünk. Nem a röviden emlékezőtől várták, hogy a nemzet megtöretett testét a közös álomban föloldja. Abraham Lincoln Gettysburg-i beszéde nyugatos konzervatívok és progresszívek számára egyaránt alapot ad a beszélgetéshez. Azt rögzíti, hogy melyek azok a nemzeti értékek – szabadság, emberi méltóság, demokrácia – melyekért a nemzetnek fennmaradnia érdemes, mely politika – a népé, a nép által és a népért lévő – az, amelyik ezeket az értékeket és nemzetet megvédeni hivatott és képes.

Gettysburg volt Amerika Trianonja. Nem a tragédia mértéke, a veszteség igazságtalansága okán. Ebben sem méricskélünk. Hanem mert ott épp szétszakadt a nemzet.  Lincoln – nem tudva, hogy a nemzet örökké szétszakadt vagy összerakható-e újra – Gettysburgban visszamenően és előre örökké mindenkit a nemzet részévé tett, aki a szabadság, az emberi méltóság és a demokrácia nemzeti eszméiért halt meg. Itt az idő, hogy tanuljunk Lincolntól, aki mindezt megértette. Edward Everett, az esemény fő szónoka, az Egyesült Államok volt külügyminisztere, a kor ünnepelt szónoka a halálról és a halottakról beszélt majd két órán át. Lincoln az élőkről és az élőknek beszélt mindösszesen két percig. Everett nevét egy kis település őrzi Massachussets-ben, Lincoln és  a Gettysburg-i beszéd emléke – amiképp a csatamezőn elpusztult déliek és északiak emlékezete – él ma is.

A beszédet a kortársak nem fogadták lelkesen. Ők a tragédiára, az áldozatra, a fájdalomra akartak emlékezni. Százötven évnek – benne milliók szenvedésével és áldozatával – kellett eltelnie, hogy egy újság szerkesztősége, mely akkor az elnök beszédét „ostoba megjegyzésnek” minősítette, ’A történelem rossz oldalán’ címmel megjelentetett szerkesztőségi cikkben kérjen elnézést korábbi tévedéséért. Sokan, sokszor – így ez a szerző is – követtük el a hibát, hogy a nemzet mint intézmény értékeinek fontosságát, politikai jelentőségét és időtálló politikai üzenetét nem értettük. Én ezért elnézést kérek.

Itt az idő, hogy közösen – a korábbi elbeszélést meghaladni képes, demokratikus, méltányos értékeket valló –, konzervatívok és  progresszívek megkezdjük a befogadásra épülő nemzet és a bizalomra épülő politika újraépítését Magyarországon. Ezt a beszélgetést ajánlhatjuk majd a nemzet ügyét továbbvinni akaró, utánunk jövő generációknak, akikből a jövő magyar, nemzeti és demokratikus – progresszív vagy konzervatív – kormányzata létrejöhet.