Bankokban dolgozom, a Greenpeace dél-kelet ázsiai irodájában. Közös regionális irodában a manilai, filippinó munkatársakkal, ahová nemrég újra lecsapott a tájfun.

Az éghajlatváltozás Budapesten esetleg azt jelenti, hogy nincs télen hó vagy nyáron egyre melegebb van. De itt pusztitó tájfunokat jelent, amelyek a barátaim és kollégáim életét fenyegetik, a mindennapjaik része.
Az éghajlatváltozásért a gazdag, fejlett országok a felelősek, de a szegény országoknak okozza a legnagyobb pusztitást. Itt mindezt közelről is láthatom.

Baranyai Liza írása. 

A hétvégén az irodában megtiltották a repkedést. Senki nem repülhet Manilára, amig Jun, a biztonsági főnök engedélyt nem ad rá. Persze kivétel: Kumi, a Greenpeace International igazgatója, a nagy-nagy főnök, aki azért jött nemrég, hogy megszervezze a segitségnyújtást és az élő közvetitést a világ fejeseinek Limába, hogy lássák ők is, mi az igazi ára a klimaváltozásnak. Alig egy éve volt a legutóbbi szupertájfun, ahol több százan meghaltak, házakat, városokat sodort el a vihar.
– A legnagyobb kiköltöztetés zajlik, amit valaha békeidőben megélt az ország. De békeidő van-e valójában? Vagy harcban állunk a természettel? – irják a neten.

Júliusban kezdtem dolgozni Bankokban, először még csak az indonéz irodával kellett foglalkoznom, igy Bangkok és Jakarta között ingáztam. De a délkelet ázsiai Greenpeace-es levelezőlistán rendszeresen olvastam a filippinó kollégák e-maileit: “ma otthonról dolgozunk, mert jön a vihar”, “tegnap megint meghalt valaki a tájfunban” és jöttek-mentek az e-mailek havonta, kéthavonta. Meghaltak önkéntesek, Greenpeace-es barátok, a munkatársak szülei. Földcsuszamlásban, viharban, elsodortatásban, ház alá temettetésben.

Jasmine-ra gondolok, aki annak az osztálynak a vezetője, ami januártól hozzám tartozik majd Manilában. Reggel az ő e-mailje fogadott. “A tájfun miatt ma otthonról dolgozunk” és nézem a hireket, és Kumit, aki folyamatosan közvetit, ir Limának és az óriás cégeknek, a támogatóknak és a sajtónak. Nézem a honlapot, amit villámgyorsan összetettek a kampányosaink, hogy a világ nagy olajcégeiről nevezzük el ezentúl a tájfunokat, hogy érezzék a felelősségüket a cégvezetők. Itt a Greenpeace-aktivisták egyik fő tevékenysége nem az aláírásgyűjtés és performance-szervezés, hanem hogy összedőlt házak közül mentik ki az embereket.

Bangkokban vagyok, biztonságban, még ha januárra van is egy repülőjegyem Manilába. Noime-re gondolok, akivel alig egy hónapja beszélgettem arról hogyan lehet úgy élni, dolgozni, iskolába járni, vásárolni, karácsonyra készülni, utcán sétálni, hogy bármikor ledönthet a lábadról egy vihar?


Noime mosolyog.
– Tudod, voltam én Angliában, vidéken. Nem is értem, hogyan tudnak az emberek ott élni. Hiszen ott semmilyen kockázat nincs. Ott csak úgy vagy. Dolgozol, eszel, iszol. Ez az élet. Nem is értem igazán. Minek is? – és magyarázza tovább, hogy igen, minden tájfun után az élet megy tovább pontosan ugyanúgy, mint a vihar előtt. Újabb és újabb bevásárlóközpontok nyilnak, és éttermek, és az emberek elbújnak a tájfun elől és házak, városok, világok dőlnek romokba, de a cégek mégis jönnek és épitenek és az emberek vesznek és fogyasztanak és minden ugyanúgy megy tovább.
– Mi mondjuk, mondjuk, de mintha az emberek nem hinnék el, hogy ez tényleg miattunk történik. Amiatt, ahogyan élünk, te és én, és mindenki. A mi felelősségünk. Miattunk van a vihar. Azért jön, mert mi tönkretettük az egyensúlyt. Azért van, mert még mindig autókkal közlekedünk, mert benzint veszünk, mert megengedjük az olajcégeknek, hogy az Északi sarkon is fúrjanak, mert az energiaéhségünkben észre sem vesszük, hogy kiirtjuk az állatfajokat és csak nézünk nagy szemekkel a viharra. Még jó, hogy jön! Mi mást csinálna? – és nézem Noimé fekete szemeit és próbálom elképzelni az ő világát.

Az ő Természete más, mint az enyém. Az ő által ismert Élet más, mint az általam. A Természet erős, bosszúálló, gyilkos, letaroló, menekülő, támadó, védelmező, hatalmas, az ő Természete az Anyatermészet maga. Az Élet esetleges, véletlenek sorozata. És az ember? Milyen az ember? Kis mitugrálsz a világban, hangyák, akik folyton magasabbra törnek, épitenek, rombolnak, amig elég nem lesz. Semmiből sem tanulnak. Mert semmiből sem tanulunk.

De legalább Fülöp szigeteken már senki nem kérdőjelezi meg a klimaváltozást – teszi hozzá Amalie, aki a legbátrabb nők egyike, akit ismerek. Ő a filippinó Greenpeace igazgatója, ő vezeti a kampányokat, ő , az a csöpp kis nő, akiben akkora erő van, mint kevesekben.

Nem úgy, mint Texas-ban, ahol nemrég belevették a tankönyvekbe, hogy nincs is klimaváltozás – teszem hozzá és az életükre gondolok, a bizonytalanságra, a kiszolgáltatottságra és a viharra. Mit tennék, ha értem jönne a vihar?

Rájuk gondolok, akiket személyesen ismerek, Jasmine-ra, Noime-re és Amalie-re.
Remélem biztonságban vagytok.
És remélem hamarosan vége lesz ennek az őrületnek.