Olykor előfordul, hogy egy politikus többet elárul, mint amennyit szeretne, ez történt Varga Mihállyal is. Újabb brutális megszorítások lesznek úgy, hogy a választások előtt hallgatnak azokról, s később sincs róluk társadalmi vita. Nehéz eldönteni, mi a nagyobb baj: a demokrácia teljes kiüresedése, vagy a megszorítások nyomán tovább növekvő egyenlőtlenség és nyomor. A kettő sajnos kölcsönösen erősíti egymást. Kis Miklós írása.

Tény, hogy a sajtó egy része még mindig szabad, s még nem rúgták ki az összes számolni tudó újságírót – legalább ennyi jó hír van, ha nem is több abban, hogy a Napi a nemzetgazdasági miniszter egy óvatlan mondata alapján kiszámította, hogy mintegy 1700 milliárdos megszorítás várható.

A miniszter konkrét időszakot nem mondott, ám ha még a hátralévő ciklusra értette, az is évente több mint 500 milliárd forint megszorítás. De honnan veszik el? Erről kellett volna beszélni a választások előtt. De ahogy nem beszélt Gyurcsány 2006 elején vizitdíjról és áfaemelésről, úgy nem beszélnek a fideszes politikusok sem arról, mit is akarnak valójában ezzel az országgal csinálni.

Azt tudjuk, hogy eddig honnan vettek el pénzt: az egészségügytől, az oktatástól, a szociális ellátásokból. De lehet ezt folytatni? Lehet a jelenleginél is kevesebb munkanélküli segély adni? 2010-ben költöttünk rá 137 milliárdot, idén nagyjából 56-ot. Jövedelempótló támogatások kiegészítésre (segélyekre) ment 2010-ben 172 milliárd, idén nem egészen 100. Közben azért volt némi pénzromlás is. Hová lehet ezeket még faragni?

További leépítések a közigazgatásban? Évek óta nem vesznek föl a nyugdíjasok helyére új dolgozókat és 2008 óta nem volt béremelés! Hol vannak a tartalékok? Merthogy nem a közmédia 70 milliárdját akarják lefaragni, abban szinte biztos vagyok.

Lehet még kevesebb pénzből kórházakat fenntartani? Mi jöhet még? Mit terveznek a közszolgáltatásokkal? Miért szerepel egy egészségügyi államtitkár egy magánkórház projektjének bemutatóján? 

Tudom, hogy sok magát a baloldalhoz soroló, valójában gazdasági értelemben jobboldali ember örül: na, megjött a fideszesek esze, be akarják engedni a magántőkét az egészségügybe. Én azt gondolom, nem kellene ennek örülni. A magyar állami egészségügy le van rohadva, de ez semmi ahhoz képest, amilyen lesz majd, ha a magántőke komolyabb szerepet kap a rendszerben. Dahrendorf jól mondta: ha az elit nem érdekelt a magas színvonalú közszolgáltatásokban – márpedig ha az elit magánkórházakat vehet igénybe, illetve minden közszolgáltatásból meg tudja vásárolni a maga számára megfelelőt, akkor nem érdekelt – akkor nem is lesznek a közszolgáltatások magas színvonalúak. Igaz, az állami rendszerben ma is jobb helyzetben van, akinek több pénze van – de ami ma deviancia, az holnap normává válhat, a gazdagabbnak immár törvényesen jár majd a jobb ellátás. Az állami egészségügy meg beérheti a jelenleginél is rosszabb finanszírozással. Le fog teljesen rohadni, a többi állami közszolgáltatással együtt. Igen, ezt már megtanulhattuk volna: még mindig van lejjebb.

Régi vesszőparipája sokaknak – a mainstream baloldal gazdasági liberálisainak is – hogy Magyarországon túl nagy az újraelosztás. Az ő szemükben a jelenlegi 50 százalék körüli (GDP arányos) újraelosztási arány 45 százalékosra csökkentése egyáltalán nem ördögtől való. A DK programjában is az volt olvasható, hogy egy későbbi időszakban – nem rögtön a választások után – „újra napirendre tűzzük a költségvetési újraelosztás arányának fokozatos csökkentését”.

S első megközelítésben úgy tűnhet, az alacsonyabb újraelosztás követelőknek igazuk van, hiszen ha megnézzük az összehasonlító statisztikákat, Magyarország valóban a magasabb újraelosztású országok közé tartozik, bár például Franciaországban sokkal magasabb az arány, s Ausztriában is egy árnyalattal magasabb az újraelosztás.

De miről nem szoktak beszélni az alacsonyabb újraelosztást követelők?

1. Az újraelosztást a kiadások határozzák meg, s vannak olyan tételek, amelyek mértéke hát ugye nem szabadon választható. Ilyen például az adósságszolgálat. Mi értelme van összehasonlítgatni olyan országokat, amelyek teljesen eltérő mértékű adósságot más-más kamatok mellett fizetgetnek?

2. Az összehasonlított országban az állami kiadások tetemes részét a nyugdíjak teszik ki. Természetesen a nyugdíjasok aránya minden országban más és más, csakúgy, mint a bérekhez viszonyított helyettesítési arány, s így tovább. Miért is hasonlítgatunk össze és minek?

3. Sorra vehetnénk a további paramétereket is, minden országnak megvannak azok a sajátosságai, amelyek miatt bizonyos célokra többet kell költeni, vagy épp kevesebbet.

4. Arról sem esik sok szó, hogy a GDP arányos összegek nem abszolút összegek. Így attól, hogy esetleg egy adott célra GDP-arányosan esetleg többet költünk, mint egy fejlett ország (ami sajnos nem jellemző, inkább csak az állam gazdasági funkcióira költünk magasan az európai átlag felett) még nem biztos, hogy annyit költünk, amennyit valójában szükséges lenne, hiszen maga az összeg így is sokkal szerényebb, mint a fejlett ország által elköltött összeg.

5. És az is ritkán hangzik el, hogy ebben az állítólagosan nagy újraelosztásban benne vannak azok a gigantikus támogatások, amelyekkel külföldi nagyvállalatokat próbálunk becsalogatni. Legutóbb az Európai Bizottság egy 29 milliárdos támogatást hagyott jóvá, amelynek nagyjából a fele a közvetlen támogatás. Ezt le kell pengetni, hogy felhúzzák azt a gumigyárat. Sok ilyen kisebb-nagyobb támogatás van, s ezek is megjelennek a kormányzati költésben. Ne legyen félreértés, ilyen közvetlen támogatásokat adtak a szocialista kormányok is, nem is keveset. Az másik téma, hogy ennek a politikának mennyi a hozadéka, s főként mennyire perspektivikus (v.ö. újraiparosítás), most csak arra szorítkozom, hogy utaljak arra: a magas újraelosztási ráta nem feltétlenül takar tejjel-mézzel folyó jóléti államot. Ugye észrevettük, hogy nem abban élünk?

Összegezve: rossz a kiindulópont. Nem az érdekes, hogy hány százalék az újraelosztási ráta, hanem jut-e elég pénz színvonalas állami közszolgáltatásokra, oktatásra, egészségügyre, jut-e annyi támogatás a leszakadóknak, hogy mondjuk legalább ne fenyegessenek éhséglázadások, már csak azért se, mert ez a módosabb polgárok érdeke is. De így 2014-ben talán az sem túl idealisztikus, ha azt a célt jelölöm ki: annyi támogatás jusson a rendszerben – alkalmilag vagy tartósan – vesztésre állóknak, ami emberhez méltó életet biztosít.

Ahogy Pogátsa Zoltán szokta mondani: az újraelosztási ráta nem testtömegindex, nincs ideális értéke.
Megértem, hogy az újraelosztás csökkentésének hívei örülnének az alacsonyabb adóknak – de ezért túl nagy árat kellene fizetni mindannyiunknak.

Látható, hogy a jelenlegi újraelosztási szint sem elegendő a közszolgáltatások megfelelő szinten tartásához, abszurd célkitűzés a csökkentése – mondja azt bár Varga Mihály vagy Gyurcsány Ferenc.