Kedves közeli ismerősöm felháborodottan fogadta a hírt, hogy az Ózd környéki cigányok "lopják" a vizet az ingyenes közkutakból, és magától érthetődően támogatta az önkormányzatot abban, hogy elzárja és korlátozza a vízhozzáférést a cigánytelepeken, a hőségriadó közben. Ugyanez az ismerősöm éveken keresztül egy ugyanilyen kék közkútból vezette éjszakánként a vizet a medencéjébe.

A kérdésünk: miként meccselik le ezek az emberek a fejükben, hogy a saját lopásukat észre se veszik, de a szegényeket tolvajokként gyűlölik? 

Vay Márton írása.

Fotó: Flickr/ MReece

Az új kormányzat tevékenységének egyik sarkalatos elemét jelentik azok az intézkedések, melyek túlnyomórészt az „uborkalopások”, a „megélhetési bűnözés” visszaszorítását célozzák. Már húszezer forint értékhatár alatt is el lehet zárni valakit. És zárnak is, az új szabályzás életbe lépése után nem sokkal 2-3 ezer forintos bizsu brahiból való ellopásáért három 15 éves lányt vitt be a rendőrség például a rendőrség a fogdába majd szállított át sokkos állapotban a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetbe. Az egyiket pszichológusnak kellett végül összelapátolnia. A szigort Pintér Sándor nem túlzottnak érezte, hanem úgy nyilatkozott: több ilyen esetre kell a jövőben számítani. Világos, hogy az új szigort nem a hülye diákcsínyekkel elkövető kamaszok ellen találták ki: a törvényjavaslat indoklása szerint főleg a kistelepülésen élőket sújtó tulajdon elleni szabálysértések felderítetlenül maradása miatt vezették be. Ezt, ha a lopások áldozatainak helyébe képzeljük magunkat, elég érthetőnek kell tartani.

Most egy kicsit azokkal foglalkoznánk, akik a Nemzeti Szigor Rendszerének támogatói, akik ágyéktáji bizsergéssel gondolják: meg kell tanítani a rendre az aljanépséget.

Az aljanép fegyelmezése mindig is népszerű gondolat volt. Ennek egyik oka teljesen sablonos: akik felül vannak, mindig is szerettek keménykedni az alul lévőkkel. A másik oka logikus erkölcsi alapokon nyugszik: a falu szélén kifosztott sufnik, éjjel leszedett veteményesekért büntetés jár, melynek célja az elrettentés kell, hogy legyen.

Csakhogy akik nagyon helyeslik az új szigort (mely nyilvánvalóan a szegényeket, „piti tolvajokat” sújtja), a legtermészetesebben lopják meg a közt, nap mint nap. Természetesen jóval, messze jóval a pár ezer forintos értékhatár fölött. Ezt hívják be nem jelentett munkaviszonynak, megbízási szerződésnek, ügyes könyvelésnek, adóelkerülésnek, „számla nélküli olcsóbbnak”, adócsalásnak.

Természetesen pontosan tisztában vagyok azzal, hogy az adórendszer nagy gonddal úgy van megalkotva, hogy fehér holló legyen, aki minden közterhet becsülettel megfizet. Nehezen is lehetne elítélni azt, aki azért csal adót, mert különben nem tudná a gyerekét befizetni osztálykirándulásra, nem tudná megcsináltatni a fogait és egész nyáron a panelben főne. Vagyis aki az alapvető szükségletek ellátásához lop ilyenformán. Azonban az emberek nagy része azért csal adót, mert úgy érzi, új autót, mobilt, laposképernyős tévét érdemel, lemarad valamiről, ha nem költ sok pénzt, ha nem mutatja a környezetének, hogy ő vitte valamire. Vagyis luxuskiadások miatt lopja meg a közt.

Ehhez is lehet megértően állni, hiszen gyarló az ember. Az azonban, hogy akik nem egzisztenciális kényszerből rutinszerű természetességgel, bűntudat nélkül lopják meg a közt, magas erkölcsi lóról várják el a kemény fellépést azokkal szemben, akik a szegénységük elviselhetőbbé tételéért lopnak, az már nagyon nincs rendben.

Nem csak azért, mert álszentség, szemforgatás, létrontás, hanem azért is, mert a nyomorgó tömegek helyzetén nem a keménykedéssel lehet változtatni. Ahhoz, hogy a nyomorban élőknek legyen más választása, mint a segélyen tengődés, ahhoz másra van szükség: buszra, amivel be lehet járni a falvakból, óvodára, ahol ott lehet hagyni a gyereket, iskolára, ahol a gyerek többre viheti mint a szülei, átképzésekre, ahol a rendszerváltás óta munkanélküli tömegek valami piacképes tudást szerezhetnek. És persze annak az 1,2 millió munkahelynek a visszaállítására, ami megszűnt a szocializmus alatt működő nagyvállalatok felszámolásakor, és ahol pont azokat a képzetlen tömegeket foglalkoztatták, akikkel most annyi gond van. Nem is lehetett volna akkor a cigányok élősködésével kampányolni, hiszen volt hol, ezért dolgoztak. Most meg nincs hol: 1,2 millió munkahellyel kevesebb van.

Amíg nem adottak az eszközök a nyomorban élők felemelkedéséhez, addig nem lesz értelme a kisértékű lopások szigorúbb büntetésének. De mi szükséges ehhez? Mi kell ahhoz, hogy az állam teljesítse a szegények iránti kötelességét?

Pénz. Aminek két feltétele van: az egyik az, hogy akik nem fizetnek adót, azok fizessenek, a másik pedig, hogy az állam kevesebbet lopjon. Kevesebb Simicska. Egyik se tűnik könnyűnek, de az előbbi bizonyosan jóval közvetlenebb felelősségünk.

Amíg a polgárság adót csal, addig nincs semmi csodálkoznivaló abban, hogy az állam – pénz híján- nem teremt esélyt az önellátásra a szegénységbe szakadtaknak. És nincs semmi elítélhető abban, hogy a nélkülöző és ezerszer megalázott milliók között vannak, akik lopnak. Figyelem: gondolatmenetünkben nem ők az elsők, akik lopnak, de ők az elsők, akik mögött a valódi egzisztenciális kényszer mentsége áll.

Ahhoz, hogy ez a hosszú folyamat megváltozzék, még nagyon sok mindennek kell történnie. Egy dolgot biztosan már most is tehetünk: nem teszünk úgy, mint ha a nélkülözők leszakadt tömegéhez semmi közünk nem lenne, mintha helyzetükben a társadalom jobb helyre született felének nem lenne felelőssége.

Mintha akik ellen az újhullámos keménykedő szabályok szólnak, azok nem volnának az általunk fenntartott és kialakított rendszer áldozatai.