Mostanában sokat lehet olvasni, hallani a hírekben, blogokon a szegénységről. Ez egy olyan hétköznapi szó, aminek a valódi jelentéséről ritkán beszélünk. A szegénységet egyetlen szám vagy tényező sem tudja jól kifejezni, mivel az sokkal inkább egy lelkiállapot, a körülmények és az egyén találkozásának produktuma, amire vagy mi, vagy a környezetünk süti rá a szegénység bélyegét.

Feldmár Nóra írása.

fotó: Flickr/Susan

Mostanában sokat lehet olvasni, hallani a hírekben, blogokon a szegénységről. Ez egy olyan hétköznapi szó, aminek a valódi jelentéséről ritkán beszélünk. A szegénységet egyetlen szám vagy tényező sem tudja jól kifejezni, mivel az sokkal inkább egy lelkiállapot, a körülmények és az egyén találkozásának produktuma, amire vagy mi, vagy a környezetünk süti rá a szegénység bélyegét.

A pénz nem boldogít. De a pénz nem is gazdagít. Önmagában. Egy természeti népet, amíg nem érintkezik a külvilággal, biztos, hogy nem hívhatunk szegénynek. Abban a pillanatban, amikor hagyományos életvitelük ellehetetlenedik, és rászorulnak valami külső erőforrásra, válnak kiszolgáltatott, „mélyszegény” közösséggé. De ez fordítva is igaz, ha egy „modern” ember úgy dönt, hogy felhagy a mainstream civilizációval, és önellátó életmódra kapcsol egy erdő közepén, őt ismét nem hívhatjuk szegénynek (biztos meg is sértődne). És e két sarkított véglet között ott vannak azok az indikátorok – iskolázottság, egészség, kereset, táplálkozás, várható élettartam, hozzáférés szolgáltatásokhoz vagy akár az elégedettség[1] –, melyek közül, ha egy vagy több súlyosan eltér az átlagtól, sajnálhatjuk magunkat – Szegény mi!

Az elmúlt években két témával kerültem közelebbi kapcsolatba; a környezetvédelemmel és a magyarországi mélyszegénységgel. Az első téma kapcsán sok olyan emberrel találkoztam, akik szinte nulla bevételből képesek éveken át teljes „jólétben” elélni. A stratégiák sokágúak; van, aki ismerősök kanapéin húzza meg magát, szupermarketek kukáját fosztja ki[2], és a zsákmányból fenséges vacsorákat készít vendéglátóinak, van, aki vidékre költözik, családot alapít, minden élelmiszer-szükségletét megtermeli, a segély egyik feléből kifizeti a villanyszámlát, vesz 1-2 holmit a turkálóban, és a másik felét félrerakja. De van egy tényező, ami általában a legönellátóbb, legkörnyezetkímélőbb egyéneken is kifog: az energia. Ami egyrészről azért frusztráló, mert az energiatermelés az ember által okozott környezetrombolás egyik fő tényezője, másrészről, mert olyan dolgokat tesz lehetővé, melyekre az „öko sapiensnek” legalább akkora szüksége van, mint bárki másnak: ilyenek az információszerzés, a kommunikáció (internet) vagy az utazás. Amíg szinte lehetetlen függetlenedni a nagy rendszerektől, vagy működésükbe beleszólni, ebben a tekintetben, marad a kiszolgáltatottság.

És vannak a „mélyszegények”. Már a szótól is kiráz a hideg; ha valaki megkérdezi, mivel foglalkozom, és a válaszomban ott van ez a szó. Ilyenkor mindig kicsit elszégyellem magam, mert annyira nem illik azokra az emberekre, akikkel összehozott a sors. Persze beazonosítják, hogy biztos romákra, vidékiekre, alacsony iskolázottságú, segélyen élő emberekre gondolok. Ezután jönnek az előítéletek, a hibás feltételezések erről a meghatározatlan, mégis homogénnek tűnő embercsoportról. És akkor meg kell nyugodjak, mert rájövök, hogy rengeteg ember tényleg nem gondolt még bele, mit is jelent a szegénység. Mindegy, akármilyen irányból is kérdezgetik, miért nem csinálja így vagy úgy (dolgozik, tanul, fizeti a számlákat, szül gyereket), mert a lényeg, hogy nem azért él úgy ahogy, mert nem szeretné, hogy jobb legyen, hanem mert az „átlag” valami olyat vár el tőle, amelyhez bizonyos javak kellenének, melyekhez akár generációk óta nincs hozzáférése, sőt még ahhoz se, hogy megértse, mit is várnának el tőle. És ebben a szegénységben nem az éhezés vagy a fázás a legrosszabb (mert úgyis mindig lesz valahogy), hanem az, hogy az embernek nincs beleszólása saját sorsának irányításába; ha elveszik a segélyt[3], ha börtönbüntetés jár a „gallylopásért”[4] vagy a gyerek hiányzásaiért[5], ha kikapcsolják a vizet[6], ha leviszik a tankötelezettséget[7], ha elveszik a szavazójogot[8], nem marad más, mint megpróbálni lavírozni és megfelelni a mindennapos kihívásoknak. Ha pedig valaki óriási erőfeszítések árán kitör a predeterminált szegénységcsapdából[9] (leérettségizik, állást szerez), akkor átlép az „átlagemberek” szintén homogénnak tűnő masszájába.

A környezetvédelem és a szegénység elleni küzdelem sok ponton fonódhat össze. Ezek közül az egyik legkézenfekvőbb az energiaszegénység témaköre. Ez egy olyan lényeges jelenség, amit fontos mérnünk[10], hogy lássuk, az energia ára és a rossz lakhatási körülmények milyen mértékben terhelik meg az emberek pénztárcáját. De a számok mögött ott van a tehetetlenség: ha valaki „odafönt” úgy dönt, hogy drágább (vagy akár olcsóbb) lesz az áram vagy a gáz, ha megtiltják, hogy az út széléről, erdőből fát gyűjtsünk, abba nekünk semmi beleszólásunk, pedig nagyban befolyásolják életszínvonalunkat. Ebbe a helyzetbe nehezen lehetne hajmeresztőbb beavatkozást elképzelni, mint egy titokban köttetett 10 milliárd eurós atomerőmű-beruházást, mely hosszú évtizedekre bebetonozza az ország energiapolitikáját és egyben az energiaszegénységet.

 Ez minket, zöldeket és mélyszegényeket érint legkellemetlenebbül. A mi érdekünkben az állna, ha intelligens decentralizált megújuló energiákon és biomasszán alapuló rendszerek látnák el energiaigényünket, melyek működtetéséről mi döntenénk, és helyi közösségeinknek adnának munkahelyeket. Nem akarunk (energia)szegények lenni. De ehhez tényleg nem kéne még egy Paks, sőt. Szeretném azt hinni, hogy bele tudunk szólni. Volt, akinek sikerült[11]...