Orbán politikáját éppúgy ostobaság Kádáréhoz hasonlítani, mint a magyar baloldalra rápakolni Kádár bűneit. Kádár rendszerének öröksége itt él velünk a mindennapi rántott húsban és közélettől való elfordulásban – ám a Nemzeti Együttműködés Rendszere lényegéből fakadóan sosem lehet Kádár rendszerének másolata.

Bártfai Imre írása.

fotó: Flickr/Steve

A jobboldal gyakran hivatkozik arra, hogy a baloldal a Kádár-rendszer (és a Tanácsköztársaság) örököse, és ilyenformán bűnös. Jobboldali embereknél ez visszatérő érvelés, és teljesen ködösíti a gyakorlati politika terepét, családtörténeti, sőt mitikus vonásba viszi át (például Schiffer–Szakasits párhuzamok stb.).

Új fejlemény azonban, mely a Kádár-rendszer (főleg jóléti okokból) nosztalgikus fanclubját irtóztató dühvel tölti el, hogy Bajnai és mások immár baloldalon is Orbán- és Kádár-párhuzamokat állítanak fel, attól óvnak, hogy a NER visszahozza az államszocialista rendszert. Erre nézve hoznak retorikai, piacellenes, autoriter párhuzamokat, amelyeket mind ismerünk. Nézzük azonban meg a hasonlóságokat és a különbségeket. A Kádár-rendszer stabilitása a következőkön nyugodott: egy relatív jólét, egy mérsékelt liberalizáció („legvidámabb barakk”), az alternatíva hiánya és Kádár személyisége.

Kádár uralmát nemcsak a rendszer jóléti és mérsékelt vonásai legitimálták, hanem a tudat is hogy a Szovjetunió hadserege mellett, a szuperhatalmak bipoláris rendszerében rosszabb jöhet, de jobb nem. Egy rákosista visszarendeződés veszélye lebegett a fejek felett, és nem volt hiány Kádárnál dogmatikusabb és elvakultabb politikusokban, akiket „baloldali elhajlókként” jellemeztek, mivel a rendszer valójában – a lehetőségek között – középre húzott.

Személyiségét tekintve Kádár – egyesek, mint Huszár Tibor1 szerint, tudatosan is – kisemberként jelenítette meg magát, hangsúlyozta jellemének pragmatikus vonásait, puritánságát. Kádár szónoki stílusa is népies, frappáns volt. Moldova György, aki a késői Kádár-rendszerben szatírát írt a szocializmusról2, ma legnagyobb rajongója lett, és „gyalogjáró” politikusként jellemezte Kádárt: gyalog járt és gyalog is gondolkodott, tehát értette a nép szükségleteit, mindennapi életét. Elképzelhető, mennyire más lett volna mindez egy Ceauşescu-féle politikussal, aki fényűző és barbár módon fellengzős személyiség volt. Kádár a nép emberét, az alulról jött, pragmatikus plebejust testesítette meg mindazoknak, akik nem az 1956 előtti vagy az 1956-ban orosz tankokkal bejött kommunista vezetőt látták benne.

Abban megnyilvánul egy kísérteties párhuzam, hogy Orbán Viktor is a „nép embere” szeretne lenni, konyhaasztal-ízű bölcsességei, disznóölésről, ételekről, magyarságról tartott előadásai félő, hogy megjátszottak kissé, de működnek. Érdekes módon azonban, bár Kádár népjóléti vezér szerepét utánozni próbálja (rezsicsökkentés), intellektuális oldalát nem, hiszen Kádár mániája volt a sakk is. Igaz, Orbán nem nyúlt vissza a dzsentrihagyomány vadászathoz sem, ami pedig Kádár másik hobbija volt. (Mielőtt valaki megvádolna, hogy egymás mellé teszem őket, természetesen Orbán nem végeztetett ki embereket sem, stb., itt a lényeg azon van, hogy vezetői kultusza támaszkodik-e kádári örökségre.)

A személyiségek különbségeinél és hasonlóságainál fontosabbak a strukturális különbségek. Míg Kádár valóban és érezhetően egy jóléti rendszert tartott fenn államszocialista autoriter berendezkedésében (teljes foglalkoztatottsággal, tömegek számára elérhető fogyasztással), addig a Fidesz lehetőségei ebből a szempontból már kimerültek, és szándéka is más. (Bár vannak arra utaló jelek, hogy Matolcsy eredetileg egyfajta keynesiánus gazdaságpolitikát tervezett, amit a maastrichti kritériumok miatt dobnia kellett.)

Struktúrájában a Nemzeti Együttműködés Rendszerét akár a Kádár-rendszer antitézisének is tekinthetjük. A mostani globális kapitalista környezetben a gazdaság sok külső körülmény függvénye, az újraelosztható javak szűkösek. Orbán célkitűzése egy olyan nemzeti kapitalista osztály megteremtése, amely a Fidesz hatalmi bázisát adná, a nemzetet pedig elzárná a külföldi verseny elől. Egyfajta nemzeti autarkia a cél, gazdasági és kulturális bezárkózás a nemzeti lét szakralitásába. A  „nemzet” valójában itt a centrális erőtér társadalmi rétegét jelöli, csak elméletileg vannak benne a hátrányos helyzetű, elnyomott, érdekérvényesítésben gyenge, lecsúszott csoportok. Permanens ellenségkép segíti a bezárkózás logikáját, ez indokolja a nehézségeket, a társadalom többségének rohamos lecsúszását. És ebben is van kommunista vonás és örökség: könnyű most visszatérni a Nyugattal szembeni kommunista gyanakváshoz, az „imperalizmus” bírálatához. A  Fideszt támogató heterogén társadalmi rétegek (köztük olyanok, akik hasznot húznak a kormányzásukból, és azok is, akik nem) azért fordultak a bezárkózás felé, mert a szabadpiaci és demokratikus társadalom felé történő nyitás meghazudtolta reményeiket. Nem tudnak szembenézni a perifériás és jelenleg válságban lévő kapitalizmus valóságával, és a magyar demokrácia megrekedésével (ami törvényszerűen jön a rendszerváltás tisztázatlanságából, a térség civil társadalmának hagyományos gyengeségéből stb.).

A rendszerváltás kudarca egy ellenségképpé állt össze Trianon és '56 keserű emlékeivel, a sebek összeérnek. Ezért tarolhat a lelkek közt a Jobbik vagy a Világpanoráma összeesküvés-elmélete is.

A Fidesz-politika számára elméletileg a „Turulban születettek” közé tartozik minden magyar, vélhetően a baloldaliak is (egyébként ez a Magyar Hajnal retorikájában is megjelenik!), sőt, Orbán nyíltan védi (ahogy egy uniós vezetőnek kell) a cigányságot és a zsidóságot. Könnyen teheti, mert rendszere valóban nem származás szerint disztingvál, hanem érdekérvényesítő képesség és szociális helyzet alapján. A  rendszerváltás során meggazdagodott oligarchák, közéleti személyek rendszere ez, melyet egy félelembe merült középosztály támogat, míg mindenki más oda kerül, ahová kapaszkodni tud. A  nacionalista retorika nem valódi összetartozást takar, hanem óriási társadalmi és identitásbeli különbségeket.

A másik lényeges különbség az, hogy a Kádár-rendszer jóléti vonásai és egalitárius, internacionalista vonásai mellett egy olyan konzervatív kultúrpolitikát folytatott, amely támogatta a klasszikus magaskultúrát. Az  Orbán-rendszer ezzel szemben régi jobboldali szerzőket és összemosott tradíciókat újít fel, és tesz a domináns tömegkultúra mellé, egyfajta alternatív, felülről támogatott ideálként: „Győzike” és Nyirő József egy térben mozog. A  valóságban ez azonban „Győzike” uralmát jelenti. A  kádárista kultúrpolitika kirekesztő tudott lenni és autoriter, de egy sokkal magasabb kulturális szintet tartott fenn, mint a jelenlegi. Igaz, a körülmények sem összemérhetőek, hiszen ez egy szabadpiaci társadalom.

A Fidesz NER-je a kapitalizmus kelet-európai berendezkedéséből jött létre, azon felszíni változtatásokat eszközöl csak, valószínűleg egy Putyinéhoz hasonló irányban. Ennél a Kádár-rendszer helyzeténél, körülményeinél fogva jóval drasztikusabb volt. A  párhuzamok tehát inkább részlegesek, inkább a kortárs politikai világban kell elhelyezni a NER-t, mint a történelemben: keletre a demokratikus, jóléti, de vergődő Nyugattól, Nyugatra viszont Putyin autoriter, nacionalista rendszerétől.

A mostani helyzetünk természetesen a Kádár-rendszer folytatásaként is leírható, a demokráciadeficit, a hatalommal szembeni szervilizmus, a jóságos közembervezető keresése a szocialista rendszer öröksége is, de már az a rendszer maga is az előtte lévőből eredt: a struktúrák változnak is, de magukban hordják a változatlanságot is.

Igen, könnyen lehet, hogy a NER útja meghatározó marad, és sohasem vezet egy nyugatos, liberális, szabadpiaci társadalomhoz, hanem inkább egy központosított, kapitalista alapú, de mérsékelten szabadpiaci, „puszta demokráciához” (ha a német giccs nyelvén akarunk fogalmazni), de az nem a Kádár-rendszer mása lesz, és sajnos, lehet, hogy az egész térség sorsát vetíti elő.

A kérdést megválaszolva: Kádár szelleme már a sírban nyugszik, de az általa is létrehozott struktúrák megmaradtak, mutálódnak és részesük vagyunk: akkor is, amikor a szombati rántotthús-uborkasaláta mellett visszasírjuk az olcsó könyvek és a teljes foglalkoztatottság világát, és akkor is, amikor a magánéletbe húzódunk vissza a közéletből, amikor elfogadjuk a szabadság hiányát a jóindulatú, rendteremtő tekintélyben bízva, vagy amikor a népi vezető alakjáért rajongunk. Így bizonyos értelemben a társadalmi igazságtalanságokon felháborodó baloldali ma éppúgy Kádár neveltje és örököse, mint a tekintélyelvű kormányhű, nyugatellenes polgár. Nem kell ahhoz Kádár-nosztalgia, hogy felismerjük: a rendszer szerkezetét, a modernizáció, a gazdasági és kulturális inklúzió illetve kirekesztés folyamatait tekintve Orbán politikáját éppúgy ostobaság Kádáréhoz hasonlítani, mint a magyar baloldalra rápakolni Kádár bűneit: a Nemzeti Együttműködés Rendszere lényegéből fakadóan sosem lehet Kádár rendszerének másolata.

1 HUSZÁR Tibor, Kádár, Kritika, 2006. november, http://www.kritikaonline.hu/kritika_06novem_vamos.htmlhttp://www.kritikaonline.hu/kritika_06novem_vamos.html (letöltve: 2014. január 24.)

2 MOLDOVA György, Az Abortusz-szigetek, Budapest, Magvető, 1989.