Nem könnyű tehát feministának lenni, hiszen ha feministának nevezed magad, mindjárt vetkőztető pillantások mérnek végig, gyanakodnak, célozgatnak vagy egyenesen rá is kérdeznek, hogy oké-e a szexuális életed, nem vagy-e végtelenül frusztrált, kielégületlen, vénlány, van-e férjed, szőrös-e a lábad (hogy intimebb testtájakra ne is gondoljunk). Abban a pillanatban, hogy feministaként nyilatkozol meg, megszűnsz közember lenni, egyből magánember leszel, és arcon üt, amit úgy általában a nők, ha kibújnak az otthonkából vagy a cicanadrágból, vagy egyszerűen csak kimennek az utcára, egyébként is sűrűn megtapasztalnak – mit szól a férjed, ha politikusnak állsz, és ki vigyáz a gyerekekre, amíg itt szerepelsz, formás-e a lábad, ejnye, be szexi/ronda stb. vagy –: hirtelen személyes, intim mivoltodban válsz közmegítélés tárgyává, még mielőtt, vagy egyenesen ahelyett, hogy a mondanivalóddal foglalkoznának. Feministaként rögvest a társadalmi közlenézés tárgya, szimplán nő leszel – már bocsánat a közkeletű trágárságért –: legföljebb, ha dísz a pinán.

Betlen Anna írása

A fiatalabb olvasók kedvéért elevenítsük fel egy pillanatra a Kádár-rendszer „létező szocializmus” fogalmát. A kifejezést eleinte a rendszer vezető ideológusai alkalmazták, védekezésképp, sarokba szorulván, midőn (belső) kritikusaik szemükre vetették, hogy a társadalmi rend, amelyben élnek, valójában nem is szocializmus. A valóságban nyilvánvalóan nem volt igaz, amit az iskolában a szocializmusról tanítottak, amiről a vezetők szónokoltak, hogy t.i. a társadalomban a munkásosztály uralkodna (bár az elvtársurak – szintén korabeli kifejezés – nevük mellett foglalkozásként többnyire „vasmunkás”, „géplakatos”, „pék” stb. megjelölést alkalmaztak, de persze hiába), nem volt igaz, hogy ki-ki képességei szerint dolgozik, és munkája szerint részesül (míg ezzel szemben a nem is nagyon távolinak ígért kommunizmusban mindenki képességei szerint fog dolgozni, és szükségletei szerint részesedni), és hát nyilvánvalóan az sem volt igaz, hogy a szocialista demokrácia révén valódi és élő népképviselet valósulna meg, s az emberek a saját kezükbe vennék a társadalom irányítását. Mindez irdatlan hazugság volt persze, amit a szocializmus mibenlétéről folytatott eszmecserékben végül is úgy intéztek el, hogy vannak még eltérések az ideálistól, s ami valójában bennünket körülvesz, az nem az ideális, az elméleti, hanem a „létező szocializmus”.

De később a fogalom elveszítette védekezés-jellegét, magyarázkodó, helyettesítő szerepét, és immár komoly tudósok is elkezdték az adott társadalmi rend megnevezéseként használni. „Létező szocializmus”. Ahogy most rákerestem a kifejezésre az interneten, döbbenten látom, hogy ím, a fogalom tényleg átment a köznyelvbe, a szocializmus fogalma elenyészett, helyét a „létező szocializmus” vette át. A Kádár-kor társadalmi berendezkedésének neve a nyolcvanas évekre már, és azóta is szimplán „létező szocializmus”.

Nos, erre a csavarra rávilágítandó vezette be 1980-ban Zsille Zoltán szociológus a „létező kecske” fogalmát. A „létező kecske” az a farkas, amely kopogtatván a reszkető kecskegidák óljának zárt ajtaján, kérésükre: „ha a mi jó anyánk vagy, mutasd a fehér lábad”, gyorsan lisztbe mártja fekete lábát és azt bújtatja be az ajtó alatt, krétát eszik, hogy hangja vékonyabb legyen és úgy suttogja, hogy „én vagyok a ti jó édesanyátok”, hogy azután jóízűen bekaphassa őket.

***

A feminizmus. A feminizmus olyan politikai, filozófiai és társadalmi eszmék, irányzatok és mozgalmak együttese, amelyeknek közös célja a nők és férfiak közötti politikai, gazdasági, kulturális, személyes, társadalmi és jogi egyenlőség fogalmának leírása, a megvalósításához szükséges társadalmi, jogi, kulturális intézmények és eszközök kidolgozása, egyszersmind az ekképp megértett és előkészített egyenlőség elérése. Feministának tehát azt nevezhetjük, aki támogatólag, esetleg aktívan, a női jogok érvényesítését elősegítve a férfiak és nők közötti hatalmi egyenlőtlenségek, más szóval a nők elnyomatásának felszámolását tekinti célnak, a közélet és a magánélet terén egyaránt.

***

Bármilyen jó szándékú törekvéseket jelenít is meg a fenti definíció, mégsem könnyű feministának lenni Magyarországon (sem), egy olyan országban, ahol a „feminista” szélesebb társadalmi körökben, így a nők körében is, szimpla szitokszó. Nők, akik női jogokért lépnek fel, előzetesen gondosan biztosítják a hallgatóságot, hogy ők NEM FEMINISTÁK, így tehát rájuk érdemes odafigyelni (nem úgy, mint a feministákra), mások „csak” az ún. „szélsőséges feminizmustól” – bármi légyen is az – határolják el magukat, és mi máris hálásan sóhajtunk, hogy nem mindjárt az egészet hajítják a szemétbe… (Itt szoktam megjegyezni, hogy bármi legyen is az oly sokat átkozott szélsősége a feminizmusnak, ez az egyetlen általam ismert „izmus”, amelynek a nevében még nem öltek embert.)

Nem könnyű tehát feministának lenni, hiszen ha feministának nevezed magad, mindjárt vetkőztető pillantások mérnek végig, gyanakodnak, célozgatnak vagy egyenesen rá is kérdeznek, hogy oké-e a szexuális életed, nem vagy-e végtelenül frusztrált, kielégületlen, vénlány, van-e férjed, szőrös-e a lábad (hogy intimebb testtájakra ne is gondoljunk). Abban a pillanatban, hogy feministaként nyilatkozol meg, megszűnsz közember lenni, egyből magánember leszel, és arcon üt, amit úgy általában a nők, ha kibújnak az otthonkából vagy a cicanadrágból, vagy egyszerűen csak kimennek az utcára, egyébként is sűrűn megtapasztalnak – mit szól a férjed, ha politikusnak állsz, és ki vigyáz a gyerekekre, amíg itt szerepelsz, formás-e a lábad, ejnye, be szexi/ronda stb. vagy –: hirtelen személyes, intim mivoltodban válsz közmegítélés tárgyává, még mielőtt, vagy egyenesen ahelyett, hogy a mondanivalóddal foglalkoznának. Feministaként rögvest a társadalmi közlenézés tárgya, szimplán nő leszel – már bocsánat a közkeletű trágárságért –: legföljebb, ha dísz a pinán.

A „létező feminizmus” ezzel szemben az az antifeminizmus, az a politikai, ideológiai, művészeti stb. irányzat és gyakorlat, amely a hatalom berkeiből dugdossa be fehérre meszelt mellsőlábát a hatalmon kívül rekedt fél társadalom, a nők óljának zárt ajtaja alatt, mondván: én képviselem a ti jogaitokat, nem ti magatok. És szószólóitok, fűzi hozzá szaporán nyalogatva a szája szélét, akikről azt hiszitek, hogy feministák, valójában csak a saját pecsenyécskéjüket akarják rózsadombi fehér villájuk kandallójában sütögetni, miközben ti tőlük ugyan nyugodtan fel is fordulhattok.

A „Létező Feminista”, ha nő, ha férfi, minden teret betölt a tévékben, rádiókban, újságokban, a mainstream média mindenféle fórumán: amit ő mond, az vicces, az érdekes, az érthető, az zene a fülnek. A feminista pedig kívül reked, hangja sem hallatszik be, nem is érdekel senkit: bonyolult, karcos, kellemetlen. Izgi sztoricskák helyett társadalmi izékkel jön, statisztikákkal. Hát kit érdekelnek a számok? Főleg, ha reprezentatív vizsgálatban készültek és nem a mi híveink körében? Jő a „Létező”, kijelenti, hogy ő a feminista. Ő, ő igenis mélyen hisz a nők és a férfiak egyenjogúságában, és örül, hogy végre ez meg is valósult, kiharcoltuk (sic!, T1-ben), de itt megállni!, mert hovatovább átcsúszunk egy monolit nőhatalom kiépítésére irányuló tendenciába, amit ugyebár senki se akarna. (Ugyanez a „Létező Feminista” egy másik, ugyancsak a létező feminizmus nevében fellépő közszereplőt - történetesen nőt -  megkövet korábbi bírálatáért, mert az olyan szép, hogy fotóit nézegetve még az ő létezőfeminista marka is szinte ellenállhatatlanul a nadrágzsebbe mélyedt.)

És felsorakoznak a patriarchátus kifutóján a „létező feministák”, fehérre hímporozott mancsukat rituálisan az ajtó alá csúsztatva több szólamban, kánonban harsogják, hogy ők a valódi nők valódi érdekeiért állnak ki önzetlenül, hogy e valódi nőknek joguk legyen végre megbélyegzés nélkül alávetni magukat a férfiak (ugyancsak létező) hatalmának, mert tőletek ugyan éhen is halhatnának. Ki vagy te, te állítólagos feminista, hogy közéjük s a jól megérdemelt megélhetésük közé állj? Ki? Ki vagy? A „Létező Feminista” ezt is megmondja nekünk:

Szegény, egyébként sajátos osztályhelyzeted által innen-onnan is meghatározott szánnivaló nyomorodban természetesen mélyen megérthető burzsujasszony vagy, aki hőn óhajtott férfiúja fölötti (tévesen jogosnak vélt) szexuális monopóliumát csak úgy tudja megőrizni, ha eltiltja őt a poligámiától, azaz a prostitúció igénybevételétől. Hát ez a lényeg, ha nem tudnád: megint és megint a pinád.

A „létező feminizmus” tehát az az antifeminizmus, amely ugyanazon eszközökkel ver a földbe, mint bármely antifeminizmus: rámutat női mivoltodra (nem tudom, ezt még kutatni kell, hogy mit kezd a feminista férfiakkal), ezen belül is nemiségedre, arra, hogy eszedet, törekvéseidet semmi más, mint ilyen-olyan (többnyire beteljesületlen, frusztrált) szexusod irányítja (épp, mintha férfi lennél, nem?), s hogy agyad helyén is csak pár G-pont van. Ennyike.