Január 14-én a Magyar Nemzetben Feró Dalma a divatos PC-ellenes lendülettel arról ír, hogy a transzneműek sakkban tartják a józan, progresszív gondolkodókat, és „megcsonkítják” a gyerekeket, sőt egyenesen „belehajszolják” őket a transzneműségbe. 2002 augusztusában ott jelent meg az első publicisztikám, Vay Márton néven. Ezt már, mint látható, máshogy jegyzem. Bő egy éve esett le a tantusz, hogy miért érzem magam alapvetően olyan idegenül és nyomorultul a világban: transznemű vagyok, és 36 évig egy súlyos tévedésben, a férfilétben éltem.

Úgyhogy elég érzékenyen érint, amikor valaki nagy lendülettel, egyértelmű valótlanságokkal  feketíti be “fajtámat” és a transz lobbi térnyerésétől félti a gyerekeket, felnőtteket. Jelentem: az ideológiai világuralom helyett olyan céljaink vannak, mint hogy nyugodtan pisilhessünk abban a vécében, ahol biztonságban érezzük magunkat és hogy át tudjuk iratni a papírjainkat a valóságban használt nemünkre és nevünkre: anélkül nagyon sok megalázó kellemetlenség vár ránk.

Vay Blanka írása

Amikor valaki a transzneműek társadalmi veszélyességével (mint most) vagy a személy szerinti veszélyességükkel (mint máskor) riogat, akkor konkrét emberekről beszél. Ezért nem árt, ha az egyik (most én) elmondja, hogy miként néz ki ez az egész belülről, milyen tétje van a vitatott kezeléseknek. Csak hogy tudjuk, miről beszélünk.

Ötéves koromból van meg az első emlékem, hogy magamat nőként látom, és hogy ez mennyire, mennyire jó és milyen mélyen megérint. Egy óvodai délutáni pihenő alatt történt. Okos gyerek voltam, már ennyi idősen éreztem, hogy jobb lesz hallgatni. Ami túl jól sikerült: hiába volt jelen a dolog egész életemben mint egy fantázia, csak egy dobozban volt lezárva. És ezt sosem nyitottam egybe azzal a dobozzal, hogy rám nézve mit jelent.

Mint ahogy az emberek nagy része vallja, hogy szereti az állatokat és elítéli az állatkínzást. Ez egy doboz. Egy másik dobozban pedig pontosan tudja: a vágóhidakon meg a nagyüzemi állattartásban az ő pénzéből, az ő megrendelésére történik az állatkínzás. A két dobozt nem nyitják egybe, mert akkor olyan következtetéseket kéne levonniuk, amiket nem akarnak, amihez gyengék.

Így voltam én is: egyfelől férfiként éltem, másfelől viszont arról ábrándoztam, hogy nő vagyok. Például arról, hogy egy támadásban kiherélnek, amire azt mondhatom: nem az én felelősségem, de most már nem élhetek többet férfiként, úgyhogy kénytelen vagyok nőként folytatni. De nem esett le a tantusz.

Lassan másfél éve a tetszhalott „gyengébbik nem” (hahaha) kiásta magát, és nagyon rövid idő alatt kidobta birtokából a 36 éve ott tébláboló férfit. Úgyhogy belevágtam. Hormonterápia, ruhatár és névcsere, miegyéb.

A különbség elmondhatatlan.

Pedig valahogy el kell mondani, mert ez a lényeg, ezért kell a transzneműeknek megadni a szükséges orvosi segítséget.

Tulajdonképpen nagyon jó életem volt korábban is. Jó dolgokat csináltam, gyakran sikeresen. Nagyszerű emberek vettek körül, gyönyörű helyeken jártam. Sokszor valóban azt gondoltam, hogy boldog vagyok. A boldogság nálam úgy nézett ki, hogy közben megtanultam a létezés természetes velejárójának elfogadni a szinte minden percben jelen lévő életundort, és megtanultam alapvetően etikai megfontolásokkal sakkban tartani a halálvágyamat. Az élethez törvényszerűen tartozó kellemetlenségként tekintettem rájuk, mint az esőre és a szúnyogokra.

Ha jött a vonat, beálltam a peron mellől a fal mellé, hogyha véletlenül nem tudom kontrolálni magamat, nehogy megtegyem, amit nem tartok helyesnek. Azt néztem, milyen eséllyel jutok el valaha olyan életszakaszba, (se szülők, se család, se nagyon közeli barát), hogy megtehessem.

Ezzel nem voltam egyedül: a transzneműek körében az öngyilkossági arány tízszer magasabb mint a teljes népesség körében.

Minderről a környezetem a lehető legkevesebbet tudta: én se értettem, miért van így, az pedig világos volt, hogy nem tudnak segíteni. Hát nem terheltem őket fölöslegesen.

Így éltem, egy egyébként jó és boldog házasságban, amikor rájöttem, hogy nőként akarok és fogok élni. Életem legfelfordultabb időszaka jött. A feleségem elköltözött, eddigi legkomolyabb egzisztenciális válságomba csöppentem, fogalmam se volt, hogy hova vezet ez az egész, mit fog szólni a családom, hány barátom mond majd búcsút, és közben nem győztem döbbenten csodálkozni: ennyire jó dolog élni?

A létezés önmagában érték lett, valami, amit soha nem tudtam elképzelni.

A helyemre kerültem. És ennek az ereje döbbenetes lett. Békében vagyok magammal, és így mindenki mással is sokkal megértőbb, türelmesebb vagyok. Míg korábban úgy éreztem magam, mint egy sós vízbe dobott édesvízi hal, addig most harmóniát érzek magamban és magam körül, amit az elmúlt bő egy évben semmi nem tudott kikezdeni.

Nem érdekel, hogy gyakran a saját mércém szerint is viccesen nézek ki, hogy mennyit romlottak az álláskeresési esélyeim, hogy az ország és a világ számos pontján egyedül már aligha leszek biztonságban, nem érdekel, hogy a párkeresési kilátásaim mennyire megnehezedtek - mert ezt mind egy pillanatnyi kétely nélkül felülírja az az erő, hogy a helyemre kerültem. A mai napig nem tudtam megszokni, hogy élni jó. Életemben először nem azért élek, mert muszáj, vagy nem valaki más miatt, akit szeretek, hanem kizárólag magam miatt.

Nagyjából ezt jelenti egy transzneműnek, ha a születésekor rosszul sorsolt nemét kiigazíthatja. Gondolj bele a különbségbe egy picit, olvasó, mielőtt ezt perverzitásnak, üldözendő, eltitkolandó elhajlásnak tekintenéd.

A transzneműség egyébként a tudomány jelen állása szerint “onnan jön”, hogy a magzati korban az agy nemi énképért felelős része másik irányba megy, mint a fizikai test. Elég sokan és elég sokáig, elég erőszakosan próbálták a transzneműeket a másik irányba “gyógyítani”, megpróbálták őket elektrosokkal, terápiával, vegyszerekkel, imádkozással belenevelni a születéskor megállapított nemükhöz. Nem ment. Még mindig az a járhatóbb út, amit én járok: orvosi segítséggel a lehető legközelebb juttatni a testet a belül megélt nemhez.

Bármennyire is boldog vagyok most, gyakran jut eszembe, hogy mennyivel, mennyivel jobb lett volna minden, ha nem 36 évesen jutok el a szembenézéshez. Akkor nem egy nyomorult, dühítő, mindig is bűzlő tévedésre építem életem első, jobbik felét, akkor nem hat éves házasság után, gyerekvállalás előtt teszem ki ennek életem legfontosabb szereplőjét. Ahogy elnézem azokat a felszabadult, nemükkel harmóniában lévő gyerekeket, a dühtől és a szomorúságtól megszakad a szívem. Mennyivel jobb lett volna, ha a most elnyert önazonosság és szabadság már gyerekként az enyém lett volna! Nem majd negyven évesen tapogatom ki a még számomra elérhető nőiesség szűkös és fura kereteit, hanem ebbe növök bele.

Van ugyanis nagyon sok transznemű, aki már egész kisgyerekként teljes bizonyossággal tudja, és képviseli a szüleivel és az egész világgal szemben, hogy ő nem az, akinek gondolják és mondják. Azt a belső megingadhatatlan bizonyosságot, amit a legtöbb olvasó érez a maga nemével kapcsolatban, és amit én most érzek, az a transzeműek egy részének kisgyerekként a sajátja.

Feró Dalma azt a lehetőséget támadja, hogy ezek a gyerekek 18 éves koruk előtt megkapják a számukra szükséges segítséget, mondván: úgyis kinövik. Jelentem: nem növik ki. Én se nőttem ki, pedig férfiként szocializálódtam, annak minden előnyével, ezt erősítette bennem az egész világ.

Hogy milyen jelentősége van ennek a segítségnek, arról az imént írtam. Azok a gyerekek nem egy levegőtlen zsákba varrva élik le a fiatal korukat, mint én.

Korai orvosi segítséggel nem csak a transzneműek számára elmondhatatlanul gyötrelmes pubertást lehet blokkolni (gondolj bele, olvasó: tudod, hogy férfi/nő vagy, és a tested az ellenkező nem irányába kezd kialakulni), hanem azt is el lehet érni, hogy a test valóban nőies / férfias legyen. Ne csak egy fura, sokak számára nevetséges, visszataszító kreálmány, mint sok későn ébredő transz esetében.

A kapitalizmust ismerve valószínűnek kell elismerni, hogy bizonyos genderklinikák akkor is rábeszélik a szülőket a gyerek transznemű kezelésre, ha ez nem indokolt, vagy  szükségessége még nem látható biztosan. Ami – ha így van – megbocsáthatatlan dolog. De vajon ok ez arra, hogy a valóban transznemű gyerekektől teljes mértékben megtagadjuk a segítség lehetőségét?

Hát nem tele van a világ olyan lehetőségekkel, amikel átgondolatlanul élve maradandó károkat okozunk? Ilyen az egész plasztikai sebészet. Sokaknak valóban nagyban megkönnyíti az életét, de nem ok a plasztikai sebészet beszántására, hogy egyesek aztán megbánják a beavatkozást.

Ha valakinek nagyon rossz egy foga, akkor neki a foghúzás jót tesz, ha valakinek csak tömni kell, akkor neki rosszat. De a félrediagnosztizálás lehetősége nem ok a hangulatkeltésre a foghúzás lehetősége és megkevésbé a foghúzás lehetőségéhez ragaszkodó fogfájósok ellen. Pontosan erről van szó itt is. Abban, hogy a transzneműeknek nyújtott segítség másnak rosszat tesz, az ég világon semmi különös és egyedülálló nincsen. Ésszel kell csinálni mindent.

S akkor jöjjön, amiben egyet értünk.

Igen, radikálisan lazítani kell a nemi szerepek határait, a “helyes férfi” és a “helyes női” létezéssel kapcsolatos elvárásokat. Ugyanolyan értékű férfi, aki a hagyományos sztereotípiák szerint nőies tulajdonsággokkal bír: színes ruhákat hord, kimutatja az érzéseit, ha kevesebbet keres a barátnőjénél, ad absurdum meleg. És nem von le egy nő emberi és női értékéből, ha rövid a haja, nem sminkeli magát, ha “nagy” a feneke, nem szőrtelenít, és ha “férfiasan” kiáll önmagáért. Nagyon, nagyon sok ember életét keserítik meg ezek a társadalmi beidegződések, és mindannyiunk nyugodtabban és felszabadultabban lehetne önmaga, ha nem kéne őket kerülgetni.

De a transzneműek létezésének “problémáját” a nemi szerepek teljes liberalizációja nem oldja meg. Hiszen számos transz nő a női mérce szerint elég férfias keretek között találja meg magát (nadrágban jár, rövid a haja, nem sminkel - de akkor is végre nő, és így lehet boldog) és nem kevés transz férfi él a nőiség eszköztárával: hord fülbevalót, használ sminket. A transzneműség mindig is létezett, tökéletesen függetlenül attól, hogy mennyire játszhat egy kisfiú babákkal és mennyire szólnak meg egy lányt, ha focizni és csajozni akar.

Feró Dalma ír pár példát arra, hogy a transzneműek helyzetének javítását célzó igyekezeteket néha bizony erősen eltúlozták. Én sem tartom normálisnak, ha bármilyen brossúra a szülőket arra hívja fel, hogy a transzneműek miatt ne hívják a fiúkat fiúnak és a lányukat lánynak. Ha ez így, ebben a formában igaz, az tényleg hajmeresztő. És az sem jó, ha simán lányos fiúkat, fiús lányokat transzként félrediagnosztizálnak. Azonban mielőtt válasz-vezércikkek születnek arról, hogy „az én gyerekemet akár fegyverrel is megvédem az átoperáló libsi kommandótól”, szögezzük le: Magyarországon, mint a világ nagy részében még mindig bőven a ló innenső oldalán vagyunk. A transzneműség brutális szegénységi kockázat, az ember jó eséllyel kockáztatja munkahelyének és családjának elvesztését, az utcai beszólásokat. A transz nők körében nem azért kiemelten nagy a szexmunkások aránya, mert perverzek lennének, hanem mert már nincs más választásuk és rákényszerülnek. A normális élethez szükséges orvosi beavatkozások költségeinek töredékéhez járul hozzá az egészségbiztosító. A transz gyerekeknek pedig orvosi segítségre nincs lehetősége. Az is nagy eredmény lesz, ha a hivatalos nem és névváltoztatás most felfüggesztett lehetősége megmarad.

Úgyhogy egyáltalán nem világos, hogy egy feministának miként kerülhet bele az ötszáz legfontosabb társadalmi problémája közé a transzneműség és a “transzpolitika túlkapásai”. Például most, amikor a magyar parlamentnek újfent sikerült nem ratikikálni a bántalmazott nők érdekében aláírt Isztambuli egyezményt.

Ez olyan, mint ha egy környezetvédő a hódoktól féltené a budapesti zöldterületeket, és a közbeszédet vasmarokkal revolverező, a kritikusokat a hódfóbia bélyegével sakkban tartó, a gyerekeinket hódlétbe “hajszoló” hódlobbi visszaszorítását követelné.

Tényleg, pont olyan.

Nem is értem.