Miért döntöttek úgy az Egyesült Királyságban, hogy kiszakadnak az Európai Unióból? Hogyan válhatott republikánus elnökjelölt egy olyan figurából, mint Donald Trump? Miért szólította meg a magyar kormány a menekülteket plakátokon azon a nyelven, amelyet ők nem is ismerhettek? Hogyan lett világtrend a nacionalista populizmusból?

Kis Miklós írása.

Kép: Politico

Az Egyesült Királyságban alacsonyabb a reálbér, mint 10 évvel ezelőtt. Az amerikaiak többségének szintén az a tapasztalata, hogy évtizedek óta csökken az életszínvonala. Magyarországon az egy főre eső reáljövedelem 6,1 százalékkal több, mint 1990-ben – viszont sokkal egyenlőtlenebb eloszlásban. Ami aligha jelenthet mást, mint hogy a lakosság nagyobb része rosszabbul él (legalábbis anyagi-gazdasági értelemben), mint a rendszerváltás előtt.

Ami ezeket az egymástól minden tekintetben távol lévő országokat összekapcsolja: a középosztály és alsó középosztály lecsúszása, az anyagi biztonság elvesztése – ami persze nem csak erre a három országra jellemző.

Hogy a középosztály lecsúszása mennyire meghatározó világtrend, mi sem mutathatná jobban, minthogy a  Bildeberg–csoport napirendjén is szerepelt a középosztály és az úgynevezett „prekariátus”, a létbizonytalanságban élő munkavállalók kérdése.

A Quarz szúrta ki a különös napirendi pontot, s hívta föl a figyelmet, hogy Guy Standing által a közbeszédbe emelt prekariátus tagjai – a kiszolgáltatott önfoglalkoztatott beszámlázók, vagy a nem számlázó, de ideiglenes, alkalmi munkákból élők, akik bizonytalan helyzetük miatt dühösek és elidegenedettek - Standing szerint kiváló bázisául szolgálhatnak a Trumpéhoz hasonló populistáknak. (Standing Ferge Zsuzsa szerint is meggyőzően fejtegeti a prekariátus keletkezését, bár ő maga kétli, hogy új osztályról van szó.)

Trumpnak bázisa a valódi munkahellyel rendelkező, de lecsúszó, egykor a középosztályba tartozott fehérek is – mutat rá a Quarz másik cikke. 

A középosztály tehát csúszik lefelé a fejlett gazdaságokban, amit a globalizációval szokás összekötni, az ipari munkahelyek Kínába és más fejlődő országokba történő „exportjával”, s ezzel összefüggésben a középvégzettségű munkavállalók „leértékelődésével”. Hogyan illeszkedik ebbe a globális képbe Magyarország, amely még mindig alacsony bérezésű telephelynek számít, s a kormány által deklarált cél az ország „újraiparosítása”?

Magyarországon a legutóbbi időkben – ahogy szerte a régiónkban - történt viszonylag jelentős béremelkedés, hála a viszonylagos válság utáni konjunktúrának (az emelkedés egyébként messze nem nálunk nem a legnagyobb).

Ami viszont belátható ideig abszolút hiánycikk marad: a létbiztonság. Toronymagasan az elsők abban, hogy az unióban itt képtelen a lakosság a legnagyobb arányban egy váratlan kiadás fedezésére.

A magyar lakosság közel háromnegyede képtelen fedezni önerőből egy nem tervezett, 70 ezer forintot elérő kiadást (a medián jövedelem 60 százalékát). Nincs annyi pénze, hogy a mosógépét ki tudja cserélni hitelfelvétel vagy családi kölcsön nélkül, ha elromlik. Mi történik, ha hosszabb betegséggel, vagy munkanélküliséggel kell szembenézni?

A lecsúszás állandó lehetősége a túlnyomó többség számára valami olyasmi, mint halandóságának tudata: igyekszik kizárni a tudatából, ám azért tisztában van vele.

Ez a rendkívül széles kört érintő létbizonytalanság nem egyszerűen a gyenge hazai gazdaság következménye. Orbán Viktor a Wall Street Journalnak néhány éve adott interjújában kifejtette, hogy a jogosultság alapú társadalmat érdem alapúvá igyekszik átalakítani.

Ennek kapcsán mondta el, hogy a munkanélküliségi segély csak 3 hónapig jár, utána nincs semmi. Legfeljebb a közmunka. Aki azt visszautasítja, annak meg nem jár szociális segély – mondta az interjúban Orbán. Mindezt talán nagy tetszéssel olvasta a Wall Street Journal tőke- és piacbarát olvasója, de tudni kell, hogy az ilyesfajta politizálásnak ára van.

A lakosság széles körét, nagy többségét érintő létbizonytalanság kiváló táptalaja a bűnbakképzésnek. S ezzel tisztában is vannak az olyan politikusok, mint Nigel Farage, a kilépéspárti UKIP vezetője, az immár republikánus elnökjelölt Donald Trump vagy éppen Orbán Viktor.

Farage a kelet-európaiakra mutogat, mint a britek munkahelyeinek veszélyeztetőire. Trump a mexikóiaktól védené meg az amerikaiak munkahelyeit. Orbán Viktornak maradtak a szíriai menekültek, akiket magyar nyelven nagy táblákon figyelmeztetett, el ne vegyék a magyarok munkáját.  A KSH statisztikái arra utalnak, ez eszükbe sem jutott, egyszerűen mentek tovább – amiben aligha a magyar feliratok befolyásolták őket.

A magyar kormány akciója nyilvánvaló irracionalitása ellenére jócskán feljebb tornászta a Fidesz népszerűségét. Orbán migránsellenes kampánya nem lehetett volna olyannyira sikeres, ha nem eleve mérgezett már a hazai politikai légkör.

A közélet általános jobbratolódása nem pusztán a Jobbik megerősödésében, hanem a „demokratikus ellenzéki” szereplők viselkedésében is tetten érhető volt. Az egykori miskolci rendőrkapitány polgármesterként indítása – aki korábban azzal a kijelentésével kavart vihart, hogy a rablások cigány emberekhez köthetők – is jelezte, hogy alapvető politikai változás történik. Majd Gyurcsány Ferenc egy interjújában azon morfondírozott,  talán kár volt visszavonulnia abból az elképzeléséből, amit politikustársai mocskosnak és cigányellenesnek minősítettek,s ami arról szólt volna,  hogy a negyedik gyermek után ne járjon családi pótlék. 

Ebben a légkörben érkezett és tarolt a migránsellenes kampány, amely részben sikeresen terelte más irányba a már meglevő indulatokat, s egyszeriben a cigányság lépett elő azzá  a csoporttá, akikkel foglalkoznunk, akiket segítenünk kellene – természetesen a migránsok helyett.

 A Fidesz népszerűsége nőtt, a Jobbiké csökkent, s egyelőre a baloldalon is abbahagyták a kacérkodást a „rendpártisággal”. Ez a helyzet azonban nyilvánvalóan csak ideiglenes, a migránstémát a kvótanépszavazással is csak ideig-óráig lehet napirenden tartani. A romaellenes retorika, a „rendpártiság” újra bekerülhet a hazai politikai főáramába, amihez előbb-utóbb antiszemitizmus is társulhat majd.

A széles körű létbizonytalanság, ami olyannyira kedvez a gyűlöletre építő, kirekesztő és bűnbakkereső politizálásnak, aligha csökken Magyarországon a közeli jövőben. Ilyen kormányzati szándék nincs is, az Orbán-kormány abban hisz, annak kell segíteni, aki már sikeres, hogy még sikeresebb legyen. Aki sikertelen, az pedig tegyen erőfeszítéseket, az államtól segítséget ne várjon.

De ha változik is a kormányzati szándék (mert változik a kormány), a létbizonytalanság csökkentése akkor is kemény dió lesz, a jövőben Magyarország gazdasági lehetőségei ugyanis szűkülni fognak. A következő uniós programozási időszakban (2020 után) jóval kevesebb forrás jöhet- Brexit nélkül is így lett volna, Brexittel még inkább. Azzal is számolni kell, hogy előbb-utóbb az amerikai Fed emelni kezdi a kamatokat, és (a tovagyűrűző hatások miatt) a magyar államadósság finanszírozása sokkal többe fog a jelenleginél kerülni. A magyar gazdaság meghatározóan fontos elemét jelentő autóiparban komoly felfordulás jöhet az automatizáció és a mesterséges intelligencia fejlődése miatt a nem túl távoli jövőben, s az autógyártók iparági, globális szinten kerülhetnek a jelenleginél sokkal kedvezőtlenebb üzleti helyzetbe.

Nem tudni még azt sem, hogyan dolgozza föl a magyar társadalom, ha 2020-ra a nagy többség számára is teljesen világossá válik, hogy az ország azt a pénzt, amit arra kapott, hogy közelebb kerüljön, felzárkózzon Nyugat-Európához, elköltötte, ám nem került hozzá semmivel sem közelebb. Egy újabb elszalasztott történelmi lehetőség.

Félő, hogy így a jövőben a gyűlöletre építő politizálásnak még nagyobb tere nyílhat.  A szélsőjobboldal alól kihúzni a talajt csak a jelenlegi nagyon széles körű létbizonytalanság érdemi csökkentetésével lenne lehetséges anélkül, hogy a különben eléggé sérülékeny hazai gazdaság is fejre állna.

Jelenleg a politikai eszmék hazai piacán nincs sok olyan elképzelés, amely a létbizonytalanságot érdemlegesen csökkentené, s ki is lenne rendesen számolva. Ilyen kiszámolt koncepció a LÉT Munkacsoport által jegyzett alapjövedelem-program, illetve a Párbeszéd Magyarországért ezen alapuló, de garantált jövedelmi elemekkel módosított elképzelése.

Nem az eszközök, a programok a fontosak, hanem a cél, hogy csökkenteni lehessen a társadalom széles körének létbizonytalanságát – mindegy, milyen technikával, akár az alapjövedelemmel is. A létbizonytalanság ugyanis még a szegénységnél is rosszabb. Ezzel az állapottal olyan stressz és elfojtott düh jár, ami sokkal könnyebben alakul át romboló, mint építő energiává.

A felelősen gondolkodó politikusoknak – bal- és jobboldalon egyaránt van néhány ilyen – nem pusztán alkalmazkodniuk kellene a korszellemhez, hanem alakítaniuk is azt.