A McDonald’s elviekben az a hely, ahol olyanokat foglalkoztatnak, akik más munkára nem alkalmasak. Feltűnt, hogy kezdő állásoknál nem vesznek fel olyanokat, mint akikkel én dolgoztam. Számos hátrányoshelyzetű, eltérő bőrszínű, elhízott kollégám volt, akik nem az elfogadottak alapján néztek ki, gyengébben beszélték a nyelvet, vagy csak túl fiatalok voltak. Ők voltak a lelkei a boltnak. A legjobb dolgozók ők voltak. Aztán megnéztem a Starbucksot. A nagyrészük pont olyan volt, mint én-jól kinéző, fehér, húszas évei elején, vékony és angolul jól beszélő. Ha fehér, húszas lány vagy, mindenki elítél, ha a Mekiben akarsz dolgozni. De nem hiszem, hogy ez vonatkozna mondjuk egy fogyatékos vagy egy középkorú bevándorlóra. Az ő barátaik nem kérdezik meg tőlük, hogy mikor lesz rendes állásuk. Mert ez az az állás, amit elvárnak tőlük. Ha azt hiszed, jobb vagy náluk, mert a kiskereskedelemben dolgozol, vagy aktákat tologatsz a recepción, tévedsz. Ez a hozzáállás undorítóbb, mint sült krumplit lapátolni. És én sem vagyok jobb, mint egy McDonald’s -dolgozó.

Kate Norquay írása.

Kép: glasgowsouthssp.org

18 és 22 éves korom között négy évet dolgoztam egy McDonald’s étteremben. Vegyesen dolgoztam, azaz teljes- és részmunkaidőben is, a „jobb” álláslehetőségek végig kerültek. Nem kerültem feljebb a munkahelyi ranglétán, nem lettem manager, semmi jelentős eredménye nem volt ott létemnek.

Lényegében én voltam a sztereotípiákból ismert Meki-dolgozó: lusta, buta, kezdeményezésektől mentes. Az évek alatt számos alkalommal szembesültem a sztereotípiákkal. Ahogy lefagyott az arca barátaim szüleinek, mikor elmondtam, hol dolgozok. Vagy később a reakcióik: „Még mindig ott dolgozol?”, vagy: „Én sose tudnék egy olyan helyen dolgozni.” Vagy a bátorítások a barátaimtól, hogy egyszerűen csak ne jelenjek meg aznap a munkába. (Mert ugye úgyse igazi munka ez.)

Ezek pörögtek folyton a fejemben. Szörnyű munkaerő vagyok - túl lassú, ügyetlen és bosszús a körülményeim miatt. Csöndben eldöntöttem magamban, hogy túl jó vagyok a Mekinek. Folyton erősítgettem magamban, hogy ez egy béna munka, csak azért csinálom, mert kell a pénz. Olvasott diák voltam mindig is, akit érdekeltek az intellektuális témák. Nem erre a fölösleges helyre voltam hivatott. Nem fejlődtem. És ami még fontosabb, nem is akartam fejlődni. Miért is próbáljak egy olyan dologban jó lenni, ami alattam áll?

De néhány év után megváltozott a hozzáállásom. Elkezdtem büszke lenni a munkámra. A McDonald’s burgere undorító és zsíros. De a családom és barátaim általi megaláztatás nem azért ért, mert hamburgereket csinálok. Azon gondolkoztam, mi a különbség az én és a többi diák munkája között? Miért ér fel szégyennel egy mekis állás? Nem azért, mert mulitcég az biztos, mert akkor a Starbucksban vagy a Targetben dolgozókat is lenéznék. Vagy mert néhányan etikátlannak tartják? A H&M és a Gap rabszolgákkal varrat. Az intellektualitás hiánya sem állta meg a helyét, nézzünk csak meg egy recepcióban vagy kiskereskedelemben dolgozót.

Aztán rájöttem. A McDonald’s elviekben az a hely, ahol olyanokat foglalkoztatnak, akik más munkára nem alkalmasak. Feltűnt, hogy kezdő állásoknál nem vesznek fel olyanokat, mint akikkel én dolgoztam. Számos hátrányos helyzetű, eltérő bőrszínű, elhízott kollégám volt, akik nem az elfogadottak alapján néztek ki, gyengébben beszélték a nyelvet, vagy csak túl fiatalok voltak. Ők voltak a lelkei a boltnak. A legjobb dolgozók ők voltak. Aztán megnéztem a Starbucksot. A nagyrészük pont olyan volt, mint én: jól kinéző, fehér, húszas évei elején, vékony és angolul jól beszélő. Ha fehér, húszas lány vagy, mindenki elítél, ha a Mekiben akarsz dolgozni. De nem hiszem, hogy ez vonatkozna mondjuk egy fogyatékos vagy egy középkorú bevándorlóra. Az ő barátaik nem kérdezik meg tőlük, hogy mikor lesz rendes állásuk. Mert ez az az állás, amit elvárnak tőlük.

Ha azt hiszed, jobb vagy náluk, mert a kiskereskedelemben dolgozol, vagy aktákat tologatsz a recepción, tévedsz. Ez a hozzáállás undorítóbb, mint sült krumplit lapátolni. És én sem vagyok jobb, mint egy McDonald’s -dolgozó.

Talán más képességeim vannak. Mindig jobb leszek irodai vagy kutató munkában. De ez nem azért van, mert intelligensebb vagy képzettebb lennék, vagy többet érnék egy mekisnél. Nem dolgozom olyan keményen, mint néhány kollégám, akik ha kell, ledolgoznak 20 órát egyhuzamban, csak hogy a vevőnek ne kelljen az éjszaka közepén hamburger nélkül maradnia. Nem vagyok okos sem, mint a mérnöknek tanuló managerem, aki megtanulta megjavítani a gépeket, hogy ne kelljen szerelőt hívnunk, ha elromlanak. Nem vagyok olyan összeszedett sem, mint azok, akik az alapanyag rendeléseket bonyolítják hétről-hétre, hibátlanul.

Ezek képességek. És ha tényleg az gondolod, jobb vagy náluk, hát nincs igazad.

Felbecsülhetetlen, amit a Mekiben eltöltött évekkel kaptam. Tény, hogy soha többet nem szeretnék hamburgert vagy sült krumplit készíteni. De ezeknél sokkal fontosabbat tanultam. Veszítettem az arroganciából. Empatikusabb lettem. Nem nézem le az embereket a munkájuk miatt. Nem azonosítom a béna nagyvállalatokat a dolgozóikkal.

És ha ez tényleg egy kínos pont lesz az önéletrajzomban, nem fogom érteni. 

Eredeti megjelenés helye.