A szociális háló csúcsán lenni kényelmes, aki alul van viszont nem szereti, ha emlékeztetik helyzetére. Üres maradt az osztályok koporsója.

Kép: socialistpartyp.files.wordpress.com

Semmi sem illusztrálhatná jobban, hogyan léteznek egymás mellett, alatt és felett ma a társadalmi osztályok Nagy-Britanniában, mint Mike Savage új könyve. A 161 ezer emberből, aki kitöltötte a BBC honlapján 2011-ben felkerült osztály kérdőívet, 4,1 százalék vallotta magát vezérigazgatónak.  Ez a szám húzszor annyi, mint amennyien valójában a munkaerőpiacon ebben a státuszban dolgoznak. Ezzel szemben hányan valloták magukat takarítónak? Ezek után talán nem lesz meglepő: sehányan. A szociális háló csúcsán lenni kényelmes, aki alul van viszont nem szereti, ha emlékeztetik helyzetére. Üres maradt az osztályok koporsója (Richard Hoggart kifejezésével élve).

A London School of Economics szociológusai a kérdőív eredményei alapján hét osztályra osztották a társadalmat,hogy feltárják a hatalmas és egyre növekvő egyenlőtlenségeket a gazdaság és a hatalom, az elit és a prekariátus között. Érvényüket vesztették a régi megkülönböztetések, a felső-, közép-és munkásosztály kategóriák már nem állja meg a helyüket. Új, köztes elnevezésekre van szükség, amelyek reflektálnak a társadalmi mobilitásra és bizonytalanságokra.

A mai brit társadalom leggazdagabb rétege a társadalom mindössze 6 százaléka, többnyire oxfordi, vagy egyéb elit egyetemi diplomával bír. Az új elitet az „alapított” középosztály követi, jellemzően jómódú, társasági és művészetkedvelő "tagsággal". Érdekes adalék, hogy a londoni színházjegy-eladások, a közvéleménykutatási eredmények megjelenése utáni héten, 191 százalékkal nőttek. Mintha az „alapított” középosztálybeliek a gyakoribb színházlátogatással próbálnák megőrizni helyüket a társadalmi ranglétán. Ugyanennyi pénzzel ugyan, de kevesebb kapcsolattal és kisebb művészetek iránti érdeklődéssel rendelkeznek a műszaki középosztálybeliek.  

Legjobban viszont a brit munkásosztály felépítése változott. Az új tehetős munkásosztály relatív jómódban él, jó életkörülmények között, ahogy a hierarchiában alattuk helyet foglaló feltörekvő munkások is. Abszolút és relatív értelmbe is a legnagyobb vesztes a két legalsó osztály, a klasszikus munkásosztály és a prekariátus. A bizonytalan élet, kilátástalanság jellemzi őket. Dolgoznak, de alacsony beosztásban, terveznek, de csak rövidtávra.

Átjárás nincs az alsóbb osztályok és a középosztály között. A középosztályban viszont gyakori a mozgás. Aki egyetemre jár, jobban hozzáfér a társadalmi és kultúrális tőkéhez, több kapcsolata lesz, nyitotabb lesz a művészetek iránt és hamar az „alapítottak” között találja magát. Ha viszont ez ember igazán sok pénzre is vágyik emellé, nem elég csak szimpla egyetemre járnia. Az Oxfordhoz hasonló elit iskolákban kell diplomázni és utána Londonban dolgozni, hogy az angol társadalom legfelsőbb 6 százalékába tartozzon.

Ahogy nőnek az egyenlőtlenségek, úgy nő a sznobizmus is.  Jó példa erre a könyvben megszólaltatott targoncavezető, aki tagadja saját identitását, tagadja a munkásosztályt. Nem akar egy olyan osztály tagja lenni, ahol tolvajokkal és munkakerülőkkel van egy kalapba.

Fogoly lett a munkásosztály, a megosztottság foglya. Megosztottak kapcsolataikban és megosztottak önmagukban is. A politikusok ezt használják ki választásról választásra. És ezért tudott megszilárdulni az új elit gazdasági, kulturális és társadalmi tőkéje is.

(Az írás a Guardian alapján készült.)