Egy olyan országban élünk, ahol a progresszió és azon belül is a korai magyar munkásmozgalom feledésre van ítélve. Garami Ernő politikai búcsúlevelének közlésével és Kalmár Szilárd hozzá írt elemzésével emlékezünk a magyar szociáldemokrácia egyik meghatározó figurájára. Nyolcvan évvel ezelőtt ezen a napon, azaz 1935. május 28-án halt meg Garami Ernő, aki politikus és újságíró volt elsősorban, másodsorban műszerész és egy picit szépíró is, akinek egy agitatív színműve 1909-ben jelent meg „A megváltás felé” címmel. A szociáldemokrata párt választmányához írt levele a Horthy-korszak politikai csatáiba ad bepillantást – az áthallások pedig nem a véletlen művei.

Kalmár Szilárd írása.

Garami neve ismerősen cseng a többség számára. Találkoztunk vele a történelemkönyvekben, tudunk annyit, hogy szociáldemokrata volt, aki valamit csinált az őszirózsás forradalom idején is, de nagyjából ennyi és nem több. Persze ezen nincs semmi meglepő, mi egy olyan országban élünk, ahol a progresszió és azon belül is a korai magyar munkásmozgalom feledésre van ítélve, 2010-ig nem volt divatos, utána nem volt tanácsos ezekkel a dolgokkal foglalkozni.

Garami esetében az ügy némileg pikánsabb, őt a rendszerváltás előtt sem emelték be az államszocialista ideológiába, sőt kifejezetten ki is rekesztették onnan azon egyszerű okból kifolyólag, hogy Garami 1919. márciusától nyíltan antibolsevik szocdem volt. Nem hitt abban, hogy győzhet a Tanácsköztársaság és abban sem hitt, hogy Szovjet-Oroszországban valóban felépíthető az a szocialista társadalom, amiért a Marx és Engels közvetlen szellemi utódjának tartott Kautskyval együtt küzdöttek. Ráadásul a proletárdiktatúráért sem lelkendezett. Amikor értesült arról, hogy a Szociáldemokrata Párt egyesült a Kommunisták Magyarországi Pártjával 1919. március 21-én, akkor fia egyik visszaemlékezése szerint az őt tájékoztató ismerősének a telefonba csak annyit mondott, hogy nem akar olyan pártnak a tagja lenni, amely a demokrata jelzőt hagyja el először a nevéből.

Ez az írás csupán kísérője Garami Ernő egyik utolsó levelének, lényegében egy politikai búcsúlevélnek, melyet az MSZDP választmányának írt a harcos 1930-as esztendő vége után néhány nappal. Ha munkássága viszonylag szélesebb körben ismert lenne, akkor nem volna szükség arra, hogy politikai életútját ismertessem. Személye és a korai magyar szociáldemokrata munkásmozgalom története azonban még felületesen sem ismert, ezért egy szűkre szabott bevezetőre van szükség.

Induljunk talán onnan, hogy Garami Ernő nagyon fiatalon került a munkásmozgalomba. Apjának korai halála után az addig jómódban élő, Csehországból Magyarországra települő kávéháztulajdonos családja hamar megismerkedett a kapitalizmus farkastörvényeivel, a legdurvább nyomorral. Az elsőszülött gyermek, Ernő a műszerész szakmát tanulja ki, majd Berlinbe költözik dolgozni, ahol több német nyelvű írása után felfigyel rá a már említett Kautsky is. Pontosan nem tudni mikor és hogyan került haza, de az tény, hogy hamarosan már itthon küzdött azért, hogy a belső feszültségek és a nyílt kormányzati elnyomás miatt romokban lévő Magyarországi Szociáldemokrata Pártot erős és megkerülhetetlen politikai tényezővé tegye.

Hazatérése utáni időszak a magyar munkásmozgalom egyik legszebb, bár sok ellentmondással terhelt időszaka lett, olyan pályatársakkal, mint Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond vagy Weltner Jakab. Többségük nem volt még harminc éves akkor, amikor elfogadtak 1903-ban egy olyan pártprogramot, amely az MSZDP sztálinista egységpártba olvasztásáig a magyar szociáldemokrácia alapdokumentuma volt. Egyértelműen Garami kiváló szervezői képességének köszönhetően ebben az időszakban lett véglegesen napilappá a Népszava, indult el az MSZDP elméleti folyóirata a Szocializmus, vált országosan szervezetté a Szociáldemokrata Párt, amelynek 1909-ben már saját, modern székháza állt az akkor Conti, ma Tolnai Lajos utcában, az épület alagsorában pedig a kor legkiválóbb nyomdagépein sokszorosították a pártsajtót és az agitációs kiadványokat. Talán nem véletlen, hogy 1912-ben Ady Endre egyik leghíresebb mozgalmi versét kifejezetten Garami Ernőnek ajánlotta, aki 1912-ben már hatalmas, demokratikus és szociális jogokért küzdő tömeget mozgatott az utcán. Olyan százezres tömeget, amelyet csak nyílt karhatalmi erőszakkal tudtak megfékezni május 23-a vértől vörös csütörtöki napján.

A világháborús pusztítást követő őszirózsás forradalom nyitotta meg az utat a progresszió, a szociáldemokrácia és kifejezetten Garami számára. Szimbolikus, hogy a fennmaradt képeken ott áll Károlyi mögött a Köztársaság kikiáltásakor és a kápolnai földosztásnál is. Minderre azonban akkor már félelmetes módon rávetült Trianon, azaz egy korábban elképzelni sem mert következményekkel járó béke árnyéka. Garami hitt a győztes nyugati demokráciákban, hitt abban, hogy csak igazságos béke jöhet, ezért mindvégig a tárgyalásos álláspontot képviselte. Amikor azonban a Vix-jegyzék elfogadhatatlan követelései miatt a Berinkey-kormány - amelynek kereskedelemügyi minisztere volt – lemondott és a kommunisták közösen a szociáldemokraták balszárnyával kerültek hatalomra, azonnal emigrációba vonult.

A Tanácsköztársaság bukása után az elsők közt tért vissza, hogy mentse a menthetőt. Még mindig bízott a nyugati demokráciákban, de amikor belátta, hogy a fehérterror tombolását nem akarja senki megállítani, amikor már saját családját is féltenie kellett, másodszor is emigrációt választotta. Addigra az általa korábban irányított szociáldemokrata párt és mozgalmi holdudvara is romokban hevert, elvtársainak egy része már az épülő ellenforradalmi rendszerrel való kiegyezés lehetőségét kereste, mások pedig egyértelműen a kommunisták oldalán maradtak, például az a Varga Jenő, aki később a Szovjetunió egyik meghatározó közgazdásza lett.

Garami Ernő sokáig nem térhetett haza. A Bethlen–Peyer-paktum után ezt már igazából elvtársai sem szorgalmazták. Túlságosan eleven volt az emlékezete, a Tisza István rendszerét is többször meginogtató erős munkásmozgalomnak és a munkásvezér Garaminak. Már szinte az összes emigrációba vonult elvtársa hazatért – még azok is, akik rendkívül aktívak voltak a Tanácsköztársaság idején –, de neki még mindig külföldön kellett maradnia.

Egy évtizedes bécsi, párizsi emigráció után térhetett csak haza. A dualizmus Magyarországának viszonylagos liberalizmusához és viszonylagos jólétéhez szokott Garami számára rendkívül fojtogató lehetett a huszas évek gazdasági válságában, politikai elnyomásában élő Budapest. Ráadásául tíz év alatt a szociáldemokrata párt vezetésének hierarchiája teljesen átalakult, így mindenki gyanakvóan, féltékenyen tekintett rá és helyzetét csak rontotta egyre rosszabb egészségügyi állapota, szív- és érrendszeri betegségei voltak. Az is sokkolhatta, hogy éppen abban az időszakban vetett véget az életének az a Kunfi Zsigmond, aki mozgalmi és baloldali értelmiségi pályatársa is volt.

Garami most közölt „politikai búcsúlevele” ennek a mozgalmilag aktív utolsó évnek a végére tesz pontot. Történelmileg ez az időszaka talán Napóleon Elbáról való hazatéréséhez hasonlítható. Néhány hónap alatt eljutott oda, ahol az első világháború előtt állt, megszervezte és utcára vitte újra a munkástömegeket, a „Ki az utcára” címmel a Népszavában megjelent cikke rendkívül mozgósító hatású volt, két héttel előzte meg az 1930. szeptember 1-i hatalmas munkástüntetést, mely a legnagyobb Horthy-rendszer elleni tüntetés volt. A százezres tömeg, amely bátran vállalta az utcai harcot is, nem csak a hatalom képviselőit, de az azzal kiegyező szociáldemokrata politikusokat is megrémítette. Visszavonulót fújtak és rohamtempóban szorították ki Garamit a politikai vezetésből. Személyes tragédiája éppen az lett, hogy a megöregedett vagy a pártbürokráciába beszorult egykori elvtársaira nem számíthatott, a fiatal radikálisok, például Gárdos Mariska nem tudták elfogadni Garami antibolsevik álláspontját, azt, hogy bírálta a Szovjetuniót.

Néhány hét alatt belátta, hogy tökéletesen elszigetelték, helyzete kilátástalan, így kénytelen volt megfogalmazni az alábbi levelet, melyben személyes sérelmek taglalása mellett nagyon fontos politikai állásfoglalások is vannak. Az önérzetében sértett büszke ember és becsapott, tehetetlenségét belátó politikus nyolcvannégy évvel ezelőtti írása most először jut el a szélesebb nyilvánossághoz.

Mivel itt egy közéleti életút egésze került ismertetésre, ezért néhány mondatot illik írni arról is, hogy mi történt Garamival a későbbiekben. Bécsbe utazott, ahol egyre nyomorultabb körülmények között élt feleségével és két fiával. Az 1934-es osztrák szociáldemokrata felkelés vérbe fojtása után tért ismét haza Magyarországra, de már nagyon betegen. Utolsó hónapjait az Amerikai úti kórházban töltötte. Temetésén több tízezren voltak jelen, erős rendőri mozgósítás mellett.

Végül még annyit, hogy jelzésértékű a tény, hogy Garamit az államszocialista rendszer illetékesei nem fogadták be a Munkásmozgalmi Panteonba és a rendszerváltás után huszonöt évvel egy másik rendszerben már önmagukat egészen más irányultságúnak gondoló illetékesek is hasonlóan döntöttek akkor, amikor úgy határoztak, hogy Garami Ernő nem méltó arra, hogy a „nemzet halottja” legyen, azaz az 1973-ban elhunyt feleségével közös sírja ma felszámolható. A Boross Péter vezette Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság valószínűleg nem tudja neki megbocsátani az 1912-es „vérvörös csütörtököt”, a munkanélküliek 1930-as tüntetését, és legfőképpen talán azért gyűlölik emlékét az úri világ mai szellemi örökösei, mert Garami a munkások hatalmas tömegével ott állt Károlyi mögött a parlament lépcsőjén az első Köztársaság kikiáltásakor és ott állt a kápolnai földosztáskor is…

***

(Alább a teljes levél, mely az eredetivel egyező módon került bevitelre, meghagyva némely régies szófordulatot és nyilvánvalónak tűnő elírást is.)

Szinte lehetetlen föladatra vállalkoztam, amikor megígértem, hogy lemondásom okait írásban fogom előterjeszteni. Vastag könyvet könnyebben tudnék írni erről a tárgykörről, mint azt egynéhány oldalon egybefoglalni, annyi sokféle és olyan mélyreható oka van ennek az elhatározásnak. Bármiként igyekszem is röviden megírni okaimat, ez lehetetlennek bizonyul majd, mert hiszen körülbelül tizenegy esztendő dolgairól kellene az én szemüvegemen keresztül nézve beszámolnom, közte az utolsó egy esztendőről, amelyet már itthon töltöttem s amely végleg megérlelte elhatározásomat. Amit tehát itt írni fogok, az minden tekintetben csonka és tökéletlen lesz, inkább csak egynéhány kisebb-nagyobb eseménynek a keresztmetszetét fogja adni anélkül, hogy akár a legfontosabb dolgokban is teljességre tarthatna számot.

Annak, hogy ezt az írást a Pártvezetőség elé terjesztem, részemről az előfeltétele tehát, hogy senki azt valamennyi indokom kimerítő leírásának ne tekinthesse, senki azt ne mondhassa, hogy ebben benne foglaltatik minden, ami engemet elhatározásomra bírt. Írásom – ismétlem – nem más, mint a rövid és tökéletlen kivonat.

Indokaimat két fő csoportra lehet osztani. Az egyiket objektívnek nevezném. Ide tartoznak a pártpolitikai (kül- és belpolitikai) okok.

A másikat nevezzük szubjektívnek. Ide tartozik az a bánásmód, amelyben (főleg anyagiak) dolgában itthonlétem alatt részem volt.

Az első csoport a fontosabb, sőt az egyedül fontos és döntő. A második csoport csak emberileg hatott reám és csak fokozta elkeseredésemet.

Mint kevésbé fontos dolgokról, előbb az utóbbiakról szólok. Bécsből való eljövetelem előtt Erdélyivel (aki akkor már Pesten volt) hosszas tárgyalások után megállapodást kötöttem, amelyről Mónus elvtárs is, más is tudott és amelynek az volt a lényege, hogy én nem közvetlenül leszek a pártnak alkalmazottja, hanem a szövetkezetnek, illetve a Törekvésnek, mégpedig oly módon, hogy a fizetésemet (két esztendőre biztosítva) ezek az utóbbiak folyósítják, de ottani munkám mellett teljes egészében el fogom végezni a pártmunkámat is. Ennek a következő előnyei lettek volna: 1. nagyobb fizetést kaphattam volna, mint aminőt a párt adhatott, amire tekintettel anyagi helyzetemre okvetlenül szükségem lett volna. 2. A párt egészen megszabadult volna az én fizetésem terhétől vagy legalábbis nagyrészt megmenekült volna tőle, abban az esetben, ha a szövetkezetnek valami csekélységet visszatérítettek volna. Ez a megállapodás szigorú feltétele volt az én hazamenetelemnek, úgyhogy írásba is foglaltuk. Az írás megszövegezésénél Sasvári elvtárs is közreműködött és – ismétlem – tudott róla Mónus elvtárs is, aki azt teljes egészében jóváhagyta.

Az első keserves csalódás akkor ért, amikor hazatérve, ezt a megállapodást teljesen egyoldalúan megszegték. Erdélyi már nem élt s amint inkább közvetve és véletlenül, semmint egyenesen megtudtam: utódja Peidl egyszerűen nem volt hajlandó a megállapodást megtartani, Mónus elvtárs pedig vagy nem tudott, vagy nem akart a dologban bárminő komoly lépést tenni s velem szemben vállvonogatva intézte el a dolgot. Ennek a következménye az volt, hogy nem a szövetkezetnek, hanem a párt vezetőségének lettem alkalmazottjává, továbbá, hogy pontosan egy fillérre kiszámították bécsi fizetésemet és azt kaptam meg itthon is, másrészt a kötött megállapodásból csak annyit „tartottak” meg, hogy a fizetésemet – szinte kigúnyolva az eredeti megállapodást – a Törekvés kerülő útján utalták ki, úgy, hogy ami nálam lényeg volt, üres formalitássá süllyedt.

Hogy ez a dolgok más oldalától eltekintve milyen káros az én számomra, az kitűnik abból is, hogy ha például most nem a pártvezetőség alkalmazottja volnék, akkor a fizetésem sem redukálódott volna körülbelül havi száz pengővel! Pedig hát az eredeti elgondolás az volt, hogy nekem nem kevesebb, hanem több fizetés kell, hogy jusson a bécsin, mert itt elkerülhetetlen reprezentációs kiadásaim is vannak. De most már – Peidl jóvoltából és a Pártvezetőség nemtörődömsége következtében – nem több hanem lényegesen kevesebb a fizetésem, mint volt a külföldön.

Ebbe a fejezetben tartozik az is, hogy Mónus elvtárs – aki anyagi helyzetem ismeretében tudta, hogy lehetetlenség fizetésemből minden kötelezettségemnek eleget tennem – s aki ha nem is túlságosan, de mégis érzett valami felelősséget velem szemben, az én kérésemre még két kísérletet „tett” a problémának oly módon való megoldására, hogy az ne terhelje meg a pártot. Először is arról volt szó, hogy visszakapjam (ismétlem: visszakapjam) azt az állásomat, amelyet a szövetkezetnél betöltöttem mindaddig, amíg Pesten voltam s ami nekem bizonyos munka ellenében és részvételi díjak fejében 2-300 pengő havi mellékkeresetet juttatott volna.

Peidl ezt a valóban méltányos kívánságot egyszerűen és kereken visszautasította. Mónus és azok az elvtársak, akik ebben az ügyben állítólag eljártak, ezt szépen és szó nélkül tudomásul vették, belenyugodtak és nekem csak hosszas faggatásra szólottak róla, pártvezetőség elé vinni az ügyet nem voltak hajlandók, egyszóval cserbenhagytak.

Volt még egy hasonló kalandom Mónus elvtárssal. A Peidltől kapott második pofonnak zsebrevágása után azt a gondolatot vetettem fel Mónussal szemben, hogy nem lehetne-e valamit tenni értem a rokkantegyletnél, Bárdos elvtársnál. Mónus lelkesedett, beszélt Bárdossal és azt közölte velem, hogy Bárdos elvtárs majd „csinál valamit”, de előbb legyen meg az új közgyűlés (vagy valami ehhez hasonlót kötött ki). Én vártam, vártam, de Mónus elvtárs soha többé erre a tárgyra vissza nem tért. Elejtettnek kellett tehát tartanom ezt a gondolatot is. (Véletlenül történt ezután, hogy Weltner elvtársnak megemlítettem ezt a dolgot, aki sietve fölkapta az ötletet s tőle tudom, hogy Bárdos elvtárs most már hajlandó valamit a dologban tenni.)

Csöndes kísérletem tehát, hogy megközelítőleg olyan anyagi helyzetbe juthassak, mint aminőben számos más elvtárs van: csődöt mondott. Tudomásul kellett vennem, hogy Peidl, Rudas, Kondor, satöbbi elvtársaknak, hogy Freund és Deutsch elvtársaknak lényegesen több fizetés jár, mint nekem, hogy az ő fizetésük olyan szilárd, hogy azt nem érheti semmiféle redukció, míg az enyémet egy évi itthonlét után most már a második levonás fenyegeti. Persze nem estem abba a nagyzási hóbortba, hogy Peidl fizetéséhez hasonló fizetést akarjak elérni, annak ellenére sem, hogy neki két leánya van jól elhelyezve állásokban, míg nekem két fiam közül egy sem keres egy fillért sem. Tudom, hogy Peidl fizetése illetve jövedelme horribilisan magas s hogy erre igénye egyedül és kizáróan neki van, mint aki mérhetetlenül sok szolgálatot tett és tesz a pártnak és a munkásságnak. E tekintetben valamennyiünket messze felülmúlva. De ha már vele nem is mérhetem össze magamat, annyira kevesebbet érőnek tartsam a magam munkáját, annál is kevésbé, mert szolgálati idő dolgában én messze előttük haladok. (Hogy félreértés ne legyen: Peidl kivételével én egyetlen föntnevezett elvtársnak a fizetését sem tartom túl soknak). Ismétlem: tudomásul kellett mindezt vennem, hogy őszinte legyek, ez a helyzet éppenséggel nem járult hozzá ahhoz, hogy jól érezzem magamat. Nem pedig azért, mert kitűnt belőle, hogy hazaérkezésem után a mérvadó elvtársak szemében közömbössé lettem, senki velem nem törődött, senki sem volt hajlandó rajtam segíteni, s mindenki csöndes gúnnyal nézte harcaimat, még az az elvtárs is, aki hazatérésem előtt feleségemet és engemet legkecsegtetőbb ígéretekkel borított s akit én a pártvezetőség megbízottjának tekintettem ezekben az ügyekben: Mónus elvtárs. Ezekből a jelenségekből határozottan ellenséges hangulat lehelete csapott felém. Ezzel a hangulattal eltelve kellett a párt intézésének egyéb ügyeiben „résztvennem” – nem csoda, ha elkeseredésemet mindez a legnagyobb mértékben fölfokozta.

Újból és a legnyomatékosabban kell azonban hangsúlyoznom azt, hogy mindez önmagában nézve nem lett volna elég arra, hogy a lemondásra rávegyen. Ilyenféle, ha nem is ennyire kiáltó, igazságtalansághoz én a pártban mindig hozzá voltam szokva s itt mindig volt egynéhány elvtárs, aki nálamnál jobban volt fizetve, noha akkoriban a párt legfontosabb pozícióját vitán kívül én töltöttem be és szerepem fontosabb volt bárkiénél. Igaz, hogy a dúsfizetésűek – a lá Peidl – akkoriban is morális mesékkel traktáltak engemet, miközben ők egymásra rakták a koronákat s mialatt minden megkaparintható jövedelmet megszereztek. Ezzel azonban akkoriban én nem sokat törődtem, s ma sem törődnék vele, ha a mostani alkalom nem volna kitűnő arra, hogy ne csak az elkeseredés egyik okát tárjam föl, hanem talán ahhoz is hozzájáruljak, hogy ezen a régi kiáltó igazságtalanságon változtatás történjék.

Ezzel – nagyjából – végeztem szubjektív okaim feltárásával, amelyek, mint újból ismétlem, semmiképpen sem voltak döntőek. Sokkal súlyosabban esnek latba objektív szempontjaim, amelyeknek föltárása viszont sokkal nehezebb is, mert tulajdonképpen hosszadalmas elvi és taktikai fejtegetésekre volna szükség.

Előre kell bocsátanom, hogy e sorokat csak a magam álláspontjának megvilágítására írom és semmiképpen sem azért, hogy az ellenkező állásponton lévő elvtársakat meggyőzzem. Tudom, hogy ha egy év alatt tett számos kísérletem erre teljesen alkalmatlannak bizonyult, annyira, hogy senkire sem gyakorolta a legkisebb hatást sem, akkor ez a mostani írás végleg hatástalanságba fullad majd. Hiszen elhatározásomnak legfőbb oka éppen az, hogy egy éves próbálkozás kapcsán meg kellett győződnöm arról, hogy a magam nézőpontjaival teljesen el vagyok szigetelve és elvtársak az utolsó tíz év során kialakult gyakorlathoz (másról, mint gyakorlatról, például irányról, koncepcióról, elvi jelentőségű állásfoglalásról szólni sem lehet), annyira ragaszkodnak, hogy nagy többségükben másról hallani sem akarnak.

Nem akarok, de nem is lehetséges az egész elmúlt tizenegy esztendő történetére visszatérnem. Elég, ha arra utalok, hogy már külföldi tartózkodásom idején is helytelennek találtam a pártvezetőség számos lépését és hogy különösen kiélesedett a fölfogásainkban való ellentét, ama szerencsétlen paktum óta, amelyet én még ma is a bajok igazi kútforrásának tartok, noha, persze, tudom, hogy közvetlen hatásai ennek a régmúlt ballépésnek már nincsen. Ehelyett igenis van jelentősége abban az irányban, amely ma is uralkodik a párt magatartásán, hogy tudniillik a mai kormányzat szerintük nem ellenforradalmi. (Ezt Mónus elvtárs egy önfeledt pillanatában a Népszavában meg is írta, de válaszom megjelenését meggátolták.) Ezzel szemben áll az én fölfogásom, hogy ez a mai kormányzat igenis ügyesen leplezett, de teljes erejű diktatúra, mégpedig ellenforradalmi alapon. Ezt a véleményünket megírtam abban a cikkben, amely nem jelenhetett meg, s amelybe az elvtársak, akik érdeklődnek iránta, be is tekinthetnek. Itt van elrejtve a közöttünk fönnforgó fundamentális ellentét. Én nem hiszek abban, hogy ezt a mai kormányzatot lassanként át lehet alakítani liberálissá, demokratikussá, alkotmányossá. Én nem hiszek abban, hogy erről a kormányzatról az ellenforradalmi intézményeket lassankint le lehet faragni. Én sajnálattal látom, hogy noha kifelé a kormányzat ellenforradalmi mivoltát hirdetjük, befele sokan, a pártvezetőség többsége nem hisz ebben, mert hiszen csak így magyarázható az a tény, hogy magatartásunk teljességgel nem az, mintha tudnók, hogy ellenforradalmi kormányzattal állunk szemben. Én csak abban tudok hinni, hogy az alkotmányosság, a demokrácia felé csak egyetlen út állt nyitva: ennek a kormányzatnak a teljes megbuktatása.

Az, hogy ez a kormányzat alkotmányosnak, demokratikusnak adja magát, az nem csak a mi frazeológiánk szerint hazug, hanem a valóságban is az, vagyis nemcsak frazeológiánknak kellene ezt hirdetnie, hanem minden cselekedetünk erre kellene központosulnia. Amit e kormányzatról állítunk, abban nincs a legparányibb túlzás sem, csak amikor cselekednünk kell, akkor felejtkezünk el erről. Szolgálhatok egynéhány példával is. Az ellenforradalmi kormányzatot az alkotmányos kormányzattól a mi magatartásunk terén legalábbis annak kell megkülönböztetnie, hogy az utóbbival szükség esetén és esetről-esetre tárgyalnunk, sőt megállapodnunk is szabad és lehet, ha az valamely komoly ügynek komoly érdekeit szolgálja, de ellenforradalmi kormányzattal nem szabad sem tárgyalni, sem megállapodni. Mert az természeténél fogva semmiféle komoly engedményt nem tehet. Ez volt a fő oka annak is, hogy az eredeti paktumot elítéltem, ugyanez a fő oka annak, hogy az elmúlt esztendő során a pártvezetőség egyetlen fontosabb állásfoglalásával sem tudtam egyetérteni.

Példa gyanánt utalok a munkanélküliség kérdésében elfoglalt magatartásunkra, ahol a leghevesebb ellenkezésem ellenére is hosszadalmas tárgyalásokba, ankétezésekbe bocsátkoztunk, mégpedig – ami előre látható volt és amit megjósoltam – minden legkisebb eredmény nélkül, teljes fölsüléssel. Kérdem: vajon ez a hónapokig tartó bolondéria, amit velünk járattak ebben a kérdésben – méltó volt-e hozzánk, méltó volt-e a munkássághoz és volt-e másra jó, mint a munkanélküliek ugratására, hozott-e ránk egyebet, mint szégyent? Kérdem: nem méltóságteljesebb, elvileg korrektebb, gyakorlatilag becsületesebb is emellett egy hajszállal sem kevesebb eredményt jelentő lett volna az az álláspont, amely minden tárgyalást visszautasítva megmaradt volna az elvi követelés felállítása terén azzal a hozzátoldással, hogy pedig a munkanélküliség legsúlyosabb baján sem lehet mindaddig segíteni, amíg az ellenforradalom karmai között élünk. Ehelyett oktalan reménységet keltettünk a munkanélküliek soraiban s elhitettük velük, hogy ez a kormányzat (amely pedig éppen ellenforradalmi voltánál fogva hallani sem akarhat sem a nyolcórás munkaidő, sem a munkanélküli segély bevezetéséről) alkalmas arra, hogy vele komoly tárgyalásokba bocsátkozzunk, amivel, persze nem értünk el egyebet, mint hogy egyfelől csalódást keltettünk és megingattuk a beléjük vetett hitet, másfelől aláástuk azt a meggyőződést, hogy a mai kormányzatot föltétlenül el kell távolítani a helyéről, ha csak a legparányibb lépéssel is előbbre akarunk jutni.

Példa gyanánt utalhatok egy másik esetre is. A pártvezetőség sokszor foglalkozott az emigráció kérdésével. Itt is két álláspont ütközött: az enyém, aki élesen követeltem minden tárgyalás megszakítását és az egész anyagnak nyilvánosságra hozatalát, az egész harcnak nyilvánossá tételét és az anyagnak fölhasználását az ellenforradalmi kormány meggyöngítésére, s a másik álláspont, a nagy többségé, amely szinte a végtelenségig húzta ezeket a tárgyalásokat még akkor is, amikor egészen nyilvánvalóvá vált már, hogy közönségesen megcsaltak minket. Meg kell állapítani, hogy a kormányzat ezen a téren a legbrutálisabb lókupeci tempókkal dolgozott a tárgyaló elvtársakkal szemben és hogy az eredmény a legkerekebb nullával volt egyenlő. Ezen az eredményen én nem csodálkoztam, mert ez a magaviselet hozzátartozik minden olyan ellenforradalmi kormány magatartásához, amely a látszat kedvéért szóba áll vele szembenálló pártokkal is. Kérdem: nem szebb és főleg nem okosabb lett volna-e, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy nem tárgyalunk tovább és minden megszegett ígéretet nyilvánosságra hozzuk? Meg vagyok győződve, hogy még a közvetlenül érdekelt emigráns elvtársaink is helyesebbnek tartották volna ezt, mint annak a tárgyalásnak a folytatását, amelyben az egyik megszégyenítő becsapás a másik után ért minket.

Hogy most már más természetű dolgok dologról is szóljak: itt van a legutóbbi községi választások ügye. Külön akarok szólni arról, hogy egyáltalán érdemes volt-e bennük részt venni. Itt azonban rá akarok helyezkedni arra az álláspontra, hogy mindenképpen részt kellett venni bennük. Ebben az esetben is két súlyos szempont választ el minket egymástól. Az egyik a költségek dolga. A másik a választás vezetésének módja. Ami a költségeket illeti: lelkiismeretes vezetés nem engedhette volna nyakló nélkül szabadjára az ilyen gazdálkodást. A választások több mint százezer pengőbe kerültek, ami horribilis összeg egy olyan párt számára, amely néhány hete az alkalmazottak fizetését szállította le, amely megint egy ilyen tervvel foglalkozik és amelynek az elvtársak tízezrei ingyen munkával kell, hogy rendelkezésére álljanak. (Abba a rossz viccbe, hogy a nyomdaköltségek nem számítanak, én nem megyek bele.) Nem rettenetes költség-e ez egy olyan párt részére, amely például egy fillért sem tud arra költeni, hogy központi lapját, a párt szíve verését, a Népszavát újjászervezze, hanem ezen a téren is csak súlyos redukciókkal köti meg a szerkesztők kezét. Én az ilyen költekezést lelkiismeretlennek érzem és csak annak tulajdonítom, hogy a párt anyagi ügyei teljesen gazdátlanok, és hogy sok helyen teljesen hiányzik a felelősségérzet. De politikailag tulajdonítani kell ezt annak is, hogy a párt vezetősége messze túlbecsüli az ilyen ellenforradalomban tartott választások jelentőségét, ami megint összefügg azzal a hiedelemmel, hogy a mai kormányzat idején nem tökéletesen mindegy, hogy 30 vagy 37 tagból áll-e a községi frakció. Az én véleményem ezzel homlokegyenest ellenkezik. Én a községi választásokban nem a választási eredményt becsülném (amely önmagában véve se nagyon dicsőségteljes), hanem ha volna: az agitációs eredményt. És itt térek rá a másik pontra, a választások vezetésének módjára. Ez a választás nem arra volt beállítva, hogy minél nagyobb agitációs eredményt hozzon, minél több tagot a pártszervezeteknek, minél több olvasót a Népszavának, hanem csak arra, hogy minél több ad hoc-szavazót hozzon a párt jelöltjeinek. Én ezt az eredményt többre becsültem volna, ha akár 10 mandátummal is kevesebbet, de legalább ezer új előfizetővel többet hozott volna. Mert ez az ezer új előfizetővel többet jelentene az ellenforradalom ellen irányuló küzdelemben, mint az az esetleges tíz mandátum, ami semmit sem jelent. (A legutóbbi osztrák választások egyetlen új mandátumot, de sok-sokezer új szervezett párttagot és előfizetőt hozott!) Szólni akarok még egy kérdésről, ámbár erről egyedül is külön tanulmányt lehetne írni. Abból, hogy én ellenforradalminak tartom a kormányzatot, szükségképpen folyik az a gondolat is, hogy egybe kellene gyűjteni minden ellenzéki erőt, tekintet nélkül arra, hogy milyen távolabbi céljai vannak. Én egyetlen ellenséget ismerek ebben a pillanatban: az ellenforradalmi kormányzatot!

Az én számomra nálánál kisebb ellenfelünk minden komoly ellenzéki párt, bármi oldalon álljon is. Természetes, hogy nem lehet ilyen álláspontjuk azoknak, akik a kormányzatot nem tartják ellenforradalminak vagy nem tartják a fő ellenségnek, akik alkalomszerűen komolyabb ellenfélnek tekintik közvetlen konkurenseinket, amelyekkel versenyre kell kelni a választópolgárok kegyeiért. A magam gondolatát hazajövetelem óta következetesen propagáltam, de csak magánúton értem el vele minden táborban sikert, a nyilvánosság előtt megfeneklett minden ilyen kísérlet. Miért? Mert a föntvázolt okokból a szociáldemokrata pártnak sem tetszettek az én törekvéseim. Ennek igazolására felhozom, hogy amikor hosszadalmas küzdelmek után a Pártvezetőségben kétszer egymás után sikerült keresztülvinnem azt a gondolatot, hogy a demokratákkal és a Kossuth-párttal közös vidéki üléseket tartsunk, akkor pártunk végrehajtó apparátusának sikerült belőle egyetlen magában álló fővárosi gyűlést csinálni, a vidéki gyűlések tartását pedig egyszerűen nem hajtották végre és mindez történt a pártvezetőség utólagos, hallgatólagos jóváhagyása mellett. Tudatosan meghiúsították tehát az ellenzék tömörülésére irányuló kezdő kísérletemet, csak abból a tudat alatt lappangó meggyőződésből kifolyólag, hogy nagyobb ellenfelünk nekünk a demokrata párt, mint a kormányzat, ami persze már a közeledő községi választásoknak előrevetett árnyéka volt. Olyan kérdésben is teljes kudarcra voltam tehát kárhoztatva, amelyben kínos munka után kétszer is sikerült a pártvezetőség többségét megszereznem és mindezt azért, mert talán sikerült volna egy kormányellenes alakulat alapjait leraknom.

Íme, már sok és mélyreható és elvi jelentőségű ellentétet soroltam föl és valamennyi arra vonatkozik, hogy miként vagyunk beállítva azzal a kérdéssel szemben, hogy ellenforradalmi-e a mai kormány, igen vagy nem? Ez hát az alapvető kérdés és nem a passzivitás kérdése, ahogyan azt a Pártvezetőség gondolja és ahogy az elvtársak és a közvélemény egy része hiszi.

Az aktivitás és passzivitás kérdése csak egyik mellékterméke ennek a kontroverziának. Gondolatom logikus és következetes keresztülvitelénél én igenis arra az eredményre jutottam, hogy a leghelyesebb és legkövetkezetesebb magatartás az volna, ha elhárítanók magunktól az ellenforradalom nyújtotta mandátum-alamizsnák elfogadását, mert ezzel kizáróan és egyedül az ellenforradalomnak teszünk szolgálatot, amely minket csak kulisszának használ föl diktatúrája elrejtésére. Nem akarom most ezt a kérdést hosszan feszegetni, mert úgyis csak süket fülekre találnék, de azt meg akarom állapítani, hogy nem ez a kérdés volt sem az egyedüli, sem az alapvető ellentét közöttünk. Ha ennek az egynek a kivételével minden más téren össze lehetett volna egyeztetni eltérő álláspontjainkat, akkor az együttműködés igenis lehető lett volna. Amibe én nem tudtam és nem tudok belenyugodni, az az, hogy a párt csak frazeológiájában nevezi ellenforradalminak a kormányzatot, cselekedeteiben azonban ennek a következményeit nem vonja le semmiképpen.

A választások bojkottjára irányuló tervemnek mindenesetre lett volna komoly előnye: az, hogy van benne bizonyos koncepció, bizonyos tervszerűség. Aki az én tervemet elveti, arra szerintem az a feladat hárul, hogy az én szerinte rossz koncepcióm helyére más jobb tervet helyezzen. Ennek a teljes hiánya alkotja egyik legfőbb kifogásomat. A pártnak nincs semmiféle koncepciója! Máról-holnapra élni, nincs vezető gondolata, nincs irányozódása. Ahogy az előbb azt mondtam, hogy a párt anyagi ügyeinek intézése terén nincs gazdája semminek, ugyanígy vagyunk a politikai téren is.

Még valamiről kellene szólanom, arról, amit én a párt külpolitikájának neveznék, arról, hogy miként foglal állást az emigrációval és testvérpártjainkkal mint politikai tényezőkkel szemben és miként igyekszik (azaz, hogy nem igyekszik) e tényezőket az ellenforradalom ellen irányuló harcban kihasználni. Ez persze megint csak koncepció dolga volna, ami pedig sajnos ezen a téren is teljesen hiányzik. De ezt a témát most már elmellőzöm, kifogytam az időből is, a kedvből is. Fáradt vagyok, mert hiszen egész munkámat, veleértve e sorok írását is, hiábavalónak kell fölismernem.

Végezetül tehát csak még egyet. Kerek húsz esztendőn át tagja voltam a pártvezetőségnek és mindig tudtam, hogy véleményeltérés nem szolgáltathat okot arra, hogy bárki is félreálljon. Ezt most is tudom. Ezt most is állnám. De két oknál fogva más útra kell térnem. Az egyik az, hogy a közvélemény akaratomon kívül, mert erre a balhiedelemre soha okot nem szolgáltattam, azt hiszi, hogy a párt vezetésében nekem jelentős szerep jut, holott a valóságban teljesen ki vagyok kapcsolva belőle. Ez a balhiedelem a felelősségnek olyan nagy részét hárítja reám, amelyet elviselni se nem tudok, se nem akarok. Mert – és ez a második ok – világosan látom, hogy az az út, amelyen a párt halad, katasztrófa felé visz. Világosan dokumentálnom kell tehát, hogy ebben az általam várt katasztrófában nincs részem. Ezt Önök nem tilthatják meg nekem, mert ez nekem nem csak elvtársi jogom, hanem kötelességem is.

Ha azt mondják erre: forduljak a párt egyéb fórumaihoz, az a válaszom reá, hogy amikor ezt még meg akartam tenni – megakadályozták. Éppen a fönt fölsorolt egyik kérdésben történt meg, hogy Peyer elvtárs az asztalt csapdosva gátolt meg abban, hogy különvéleményt terjesszek a pártválasztmány elé és hogy hosszadalmas tárgyalásokkal gátoltak meg abban is, hogy a pártgyűlés előértekezlete elé mehessek. Pedig erre is már csak a legvégső szükség vitt volna reá, hiszen köztudomású, hogy állapotom már nem bír megbirkózni egy órákig tartó vita izgalmaival.

Sok csöppnek kellett egybegyűlnie, míg az én keserűségem pohara megtelt. Most már túlcsordult és nincs más út, csak az, amely elválaszt engem a pártvezetés munkájától. Sok szerencsét és az eddiginél több sikert kívánok a pártvezetőségnek a munka elvégzésénél, amelyet ilyen bizalommal bizonyára csak azért tudnak ellátni, mert öntudatlanba menekült meggyőződésüknek az mindenben megfelel. Én azonban, aki súlyosan tévesnek látom ezt a munkát, de aki egyúttal tehetetlenül kell, hogy nézem azt, félreállok, mert nem vállalok, nem vállalhatok felelősséget érte. Nem könnyen jutottam erre az elhatározásra, de végül is nem tehettem mást. Hadd mondjam el sok szomorúsággal és egy kevés büszkeséggel, hogy harminckét esztendőt szakítok vele az életemből.

Itt állok és másként nem tehetek!

Budapest, 1931. január 14.