Habermas szerint a republikánus (és liberális) szabadságeszmény valamint a naturalisztikus nemzetfelfogás „együttélése” csak addig problémamentes, amíg a politikai elit háborús retorikával nem játssza ki a naturalista felfogást a republikánus vívmányokkal szemben. Az elit a múltban is hajlott, és a jövőben is hajlani fog a harci retorikára, – vagyis az „eredetközösség” háborúra hívására – mert a vélt vagy valós külpolitikai sikerek, az állandó harckészültség semlegesítheti az államon belüli konfliktusokat. Egy ilyen háborús helyzetben a politikai elit könnyen kihasználhatja a republikánus eszmény egy látszólagos gyengeségét. Súlyos problémákkal jár, ha – például a harci készültség hevében – a „nép akaratát” nem egy adott politikai közösség tagjainak politikai vitáiban és szavazásain megszülető döntéseire vezetjük vissza.

Szücs László Gergely írása.

Forrás: irokboltja.hu

[…] Habermas a nacionalizmus és a köztársasági eszme között egy szociálpszichológiai összefüggést feltételez, azonban egyértelműen a két eszmény szétválasztása mellett kardoskodik. Úgy gondolja ugyanis, hogy a két eszményben meglévő ellentmondások miatt a republikánus vívmányok és az állampolgári szabadság hosszú távon veszélybe kerülhetnek. E veszély felismeréséhez Habermas szerint a polgárok belső szabadságának és a nemzetállam nemzetközi függetlenségének dinamikájára kell egy pillantást vetnünk.

Habermas szerint a tartósan fennálló modern nemzetállamokban az állampolgárok előtt a szabadság három típusa körvonalazódik. Láthattuk, a republikánus eszmény szerint a hatalom forrása a politikai nemzet, a politikai döntések csak a politikai jogok aktív gyakorlása révén nyerik el legitimitásukat. A republikánus ideál szerint tehát az állampolgárok politikai szabadságjogaik, politikai autonómiájuk gyakorolása révén nyerhetik el szabadságukat. A szabadság politikai autonómiaként való felfogása mellett, állam és gazdaság differenciálódásával, állam és civil társadalom szétválásával azonban fokozatosan teret nyer a szabadság privát autonómiaként való felfogása. A modern államokban magánjogi státuszt nyert polgár már nem pusztán az állam életét aktívan alakító citoyen, hanem privát szabadsággal rendelkező magánember, aki addig élvezheti szabadságát, míg valamilyen állami tilalomba nem ütközik.[1]

Az individuális szabadság e két típusa mellett az állampolgárok és nemzettársak előtt elérendő célként jelenik meg a szabadság egy kollektív formája, a „nemzet szabadsága” vagy „szuverenitása”.[2] Habermas szerint a nemzetállamokban jellemzővé vált „kettős kódolás” miatt – tehát amiatt, hogy a nemzetállam története egyrészt egy illuzórikus eredetközösség vagy sorsközösség, másrészt egy állampolgári nemzetfogalom felől is értékelhető – a „nemzet szabadsága” is kétféleképpen értelmezhető. Ha a nemzetet és annak kollektív szabadságát az állampolgárok nyilvános szabadságának analógiájára gondoljuk el, akkor a nemzetet hatalmas jogi entitásként foghatjuk fel. Olyan politikai közösségként, melynek polgárai választások és politikai részvétel során felhatalmazást adnak az állam képviselőinek, az „állam érdekeinek” képviseletére, és melynek polgárai szabad politikai viták során meghatározhatják azokat az irányvonalakat, amelyek mentén az érdekkülönbségek – a nemzetek szövetségének keretein belül – kooperatív megegyezés formájában kiegyenlíthetők.

A „naturalisztikus felfogás” szempontjából ezzel szemben a nemzet machiavellista, önfenntartásra törekvő homogén egységként jelenik meg, amely függetlenségét végső esetben katonai erővel kell megvédje a nagyhatalmak anarchisztikus küzdőterében. Paradox módon a nemzet e felfogásának képviselői a nemzet függetlenségét az egyik individuális szabadság, a privát szabadság mintájára gondolják el, és úgy gondolják, hogy a nemzetnek úgy kell a saját akaratát kivívnia a nemzetközi harctéren, ahogy a piac szereplői tehetnek szert haszonra más egoista piaci szereplőkkel szemben.[3]

Habermas szerint a republikánus (és liberális) szabadságeszmény valamint a naturalisztikus nemzetfelfogás „együttélése” csak addig problémamentes, amíg a politikai elit háborús retorikával nem játssza ki a naturalista felfogást a republikánus vívmányokkal szemben. Az elit a múltban is hajlott, és a jövőben is hajlani fog a harci retorikára, – vagyis az „eredetközösség” háborúra hívására – mert a vélt vagy valós külpolitikai sikerek, az állandó harckészültség semlegesítheti az államon belüli konfliktusokat. (Gondoljunk a kora kapitalista társadalom osztályharcaira, vagy vallási és kulturális vagy etnikai csoportok összecsapásaira.)

Egy ilyen háborús helyzetben a politikai elit könnyen kihasználhatja a republikánus eszmény egy látszólagos gyengeségét. E gyengeség arra a feszültségre vezethető vissza, hogy a republikánusok a politikai közösséget normatív szempontból egy önmaga sorsáról szabadon dönteni képes kollektívaként határozzák meg, viszont el kell ismerjék a ténylegesen létező politikai közösségek határainak történeti esetlegességét.[4] A nemzetállamokat egymástól olyan határok választják el, amelyek alakításában nem jutott szerep az szabad és egyenlő polgárok döntéseinek, kizárólag erőszakos történeti eseményeknek: háborúknak, nagyhatalmi erőviszonyok átalakulásának, forradalmaknak és polgárháborúknak. Ezzel szemben az állampolgári nemzettől elválasztható, organikus nemzetre hivatkozás a polgárok szemében azt a vonzó látszatot keltheti, hogy a politikai közösség határai mégsem esetlegesek, nem pusztán erőfölény által meghatározottak, sőt a jövőben akár rugalmasan átalakíthatóak a közösség igényei szerint.

Súlyos problémákkal jár azonban, ha – például a harci készültség hevében – a „nép akaratát” nem egy adott politikai közösség tagjainak politikai vitáiban és szavazásain megszülető döntéseire vezetjük vissza. Ekkor úgy tűnik, mintha létezne egy, az állampolgárok akaratától függetleníthető népakarat, a politikai döntéseket megelőző nemzeti „szubsztancia” immanens akarata, amelynek nevében a nemzeti akarattal szemben álló egyéni és demokratikus törekvések elnyomhatók. Az organikus nemzetfogalom térhódítása tehát az állampolgárok politikai autonómia gyakorlásán vagy a privát szabadság élvezetén nyugvó szabadságát veszélyeztetheti. Habermas szerint leginkább az imperializmus története mutatja, hogy az organikus, politika előtti eredetközösségre hivatkozás, legalább olyan hatékonyan mobilizálja a tömegeket az alkotmányos alapelvekkel összeegyeztethetetlen célokra, – más népek leigázására, mások emberi méltóságának semmibe vételére – mint az alkotmányos jogállam iránti lojalitás erősítésére.[5] […]

Részlet Szücs László Gergely "A kommunikatív hatalom és az emberi jogok. Jürgen Habermas politikai filozófiája a kilencvenes években" címmel a napokban, a Gondolat kiadó gondozásában megjelent könyvéből.

[1] Habermas: Der europäische Nationalstaat, Zur Vergangenheit und Zukunft von Souveränität und Staatsbürgerschaft, in Die Einbeziehung des Anderen, 1996.  132.

[2] Habermas: Staatsbürgerschaft und nationale Identität (1990), in Faktizität und Geltung – Vorstudien und Ergänzungen, Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1992. 637.

[3] Habermas: Der europäische Nationalstaat, Zur Vergangenheit und Zukunft von Souveränität und Staatsbürgerschaft, in Die Einbeziehung des Anderen, 1996.  138.

[4]Habermas: Inklusion - Einbeziehen oder Einschließen? Zum Verhältnis von Nation, Rechtsstaat und Demokratie, i. Die Einbeziehung des Anderen. 168.

[5] Habermas: Der europäische Nationalstaat, Zur Vergangenheit und Zukunft von Souveränität und Staatsbürgerschaft, in Die Einbeziehung des Anderen, 1996. 140.