A miképpen a liberális gondolkodás elválasztotta egymástól a kulturális és a politikai nemzetet, úgy kell az új kockázat-társadalom progresszív gondolkodásának elválasztania a gazdasági nemzetet a politikai nemzettől. A meritokrata versenyelv a gazdaság világába tartozik, míg az alapjövedelem a politikai nemzet alapját jelentheti: lehetőséget ad a társadalom valamennyi tagjának a politikai részvételre és a politikai-gazdasági kiszolgáltatottság minimális enyhítésére. 

Braun Róbert írása.

Kép: Popular Resistance

Ahogy Allison Portschnik mondja az Annie Hall című Woody Allen filmben, én is “imádom, ha engem kulturális sztereorípiává redukálnak.” S bár – Alvy Singerrel szólva – nekem is “megvolt a baloldali zsidó entellektüellek Central Park-i szabadegyeteme, meg néhány szocialista dzsembori”, azért nem gondolom, hogy amint Szigetvári Viktor írja “a lehetséges társadalompolitikai intézkedések tekintetében” nem lenne “mindig több, erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag egyszerre megalapozott alternatíva.” A vita azonban ennél többről – és nem is csupán az alapjövedelem ügyéről – szól. Így örülök a válasznak, különösen annak, hogy olyan vita indulhat el, ahol nem a megbélyegzés és a politikai szekértábor-harc, hanem az értelmes párbeszéd lehet az iránymutató.
A vita tehát a progresszió jövőjéről szól. És nem csupán Magyarországon. Leegyszerűsítve: az egyik álláspont szerint új föltételekkel, de azonos szerkezetben, verseny és meritokratikus elvek mentén, szolidaritási záradékkal újraköthető a társadalmi alku a különböző társadalmi csoportok között a közös haladás érdekében, ráadásul ennek az alkunak a középpontjában – továbbra is – a versenyképes és meritokrata középosztály (vagy legalábbis annak ígérete) kell álljon. A másik álláspont szerint a föltételek olyan mértékben megváltoztak (és a változás azonos irányban folytatódik), hogy ez az alku azonos szerkezetben már nem köthető újra, ráadásul az új alku középpontjában nem a hagyományos középosztály vagy annak ígérete, hanem a “bizonytariátus” (a prekárius új osztály, amelyet – akár jobbmódú, akár szegény –, semmilyen hosszútávú biztonság-ígéret nem véd, lsd. Guy Standing: The Precariat, The New Dangerous Class) kell álljon.

Ez a vita nem csak Magyarországon fontos, hiszen a kinyíló egyenlőtlenségi olló (lsd. Stiglitz: The Price of Inequality), a társadalmi bizonytalanság és az ennek nyomán kialakuló új osztály, a „bizonytariátus” (lsd. Standing mf.), valamint a tőke és a munka teremtette értéknövekedés közötti különbség (lsd. Piketty: A tőke a XXI. században) ugyanezeket a kérdéseket veti föl a nyugati világ más részein is. Ugyanakkor a párbeszéd és a helyes út megválasztásának tétje más a központ és más a periféria országaiban: a fejlettebb nyugati világban megtakarítással, társadalmi hálózattal, képzettséggel és mobilitással rendelkező erős (bár bizonytalanodó) középosztály igyekszik újrakötni az alkut, míg a periféria országaiban egy szűk elit menekül az egyre jobban lecsúszó, semmilyen védőhálóval nem rendelkező, a verseny startvonalára odaállni képtelen alsó középosztály és a szegény, valamint egyre növekvő mértékben mélyszegény társadalmi csoportoktól, nem kis részben a munkaerőpiacra reménytelenül belépni akaró fiataloktól.

A megújított blairiánus harmadik út politikája álláspontom szerint nem kínál megoldást, a szűk elit és a leszakadó csoportok között meritokratikus elvek mentén nem köthető szolidaritási megegyezés. Ennek elsődleges oka, hogy az új társadalmi állapot – a nemrégiben elhunyt német filozófust, Ulrich Beck-et idézve: a „kockázat-társadalom” – jellemzője a stabilitás hiánya. A kockázat-társadalom alapja a “nem-tudás” és az ebből származó kockázat iróniája: a késő-modern emberi állapot, amely a racionalitásra, vagyis a múlt tapasztalatára építve a rossz kockázatot segíti elő – azt, amelyik elhiszi, hogy a veszély kiszámolható és kontrollálható, miközben a kockázat forrása épp a nem-tudás kiszámíthatatlansága. Amint azt Standing is írja, hiába gondolja valaki, hogy tudása, képessége, helyzete versenyképessé – vagyis középosztályivá – teszi, valójában a középosztályhoz való tartozás – a időleges egzisztenciális megnyugvás – pillanatnyi, semmi sem biztosítja, hogy a “versenyképesség” holnap is megőrizhető. Azok, akik pénztőkével rendelkeznek, biztonságban vannak (lsd. Piketty), azok, akik csak humán tőkével, a munkaerejükkel (tudásukkal, munkaképességükkel, egészségükkel) rendelkeznek, nincsenek biztonságban (lsd. Stiglitz/Standing). Ez a középosztályi álom összeomlása.

Az elkövetkező évtizedben munkaformák és foglalkozások százai szűnnek majd meg, ahogyan új munkaformák és foglalkozások jönnek majd létre. Az ehhez való egyéni és társadalmi alkalmazkodó- és tanulásképesség – és nem a képzettségen és társadalmi pozíción alapuló munkaerőpiaci versenyképesség – ad majd ideiglenes biztonságot egyénnek, közösségnek egyaránt. A bérmunka alapú munkahelyek elmúlt biztonságteremtő mítoszát a vegyes és új (közösségi) tulajdon- és tevékenységformákra épülő értékteremtés realitása és az ehhez szükséges fiskális és közpolitikai rend kell átvegye. Vagyis azok a rendszerek, melyek a stabilitásra, kiszámíthatóságra, hosszútávú nyugalomra épültek, valójában nem fenntarthatóak és a “rossz kockázatot” segítik elő. Stabilitást mutatnak ott, ahol valójában az már nincs. Ez nem csupán a hagyományos munkahelyekre, a fenntarthatatlan nyugdíjrendszerre, hanem az elavult tudást adó, frontális eszközöket alkalmazó oktatási, a betegséget kezelő és nem az egészséget őrző egészségügyi rendszerre is igaz, vagyis mindazokra a rendszerekre, melyek a humán tőke fejlesztését segítették elő az elmúlt másfél évszázadban. Ezért kell mindezeken változtatni, új finanszírozási modellekkel és új működéssel. Részben azért, mert egyre többen ezeknek a rendszereknek a startvonalára sem tudnak eljutni, részben azért, mert e közpénzből finanszírozott rendszerek is egyre szélsőségesebben egyenlőtlenek, elavultak és miközben ellensúlyozni hivatottak, valójában a “perverz újraelosztás”, vagyis a társadalmi egyenlőtlenség újratermelődésének a rendszerét tartják fenn. A nem pekárius eliteknek többet kell adniok a közösbe, mert a tőke teremtette értéktöbblet egésze nem jár nekik. És ezért kell az államnak szabályozási eszközökkel kikényszerítenie a piac nem létező láthatatlan kezével szemben a megélhetést biztosító magasabb minimálbért, a megtakarítást is lehetővé tévő megélhetési bért és a profit egy részének munkavállalói újraelosztását, szakszervezetek hiányában ágazati béralkukkal kiárazni a kizsákmányoló és alacsony termelékenységű munkaformákat.

S akkor a lényeg: amiképpen a liberális gondolkodás elválasztotta egymástól a kulturális és a politikai nemzetet, úgy kell az új kockázat-társadalom progresszív gondolkodásának elválasztania a gazdasági nemzetet a politikai nemzettől. A meritokrata versenyelv a gazdaság világába tartozik, míg az alapjövedelem a politikai nemzet alapját jelentheti: lehetőséget ad a társadalom valamennyi tagjának a politikai részvételre és a politikai-gazdasági kiszolgáltatottság minimális enyhítésére. A politikai nemzet tagjától a közösség nem a gazdaság világába tartozó bérmunka alapú ellenszolgáltatást, hanem politikai részvételt vár el, ehhez pedig számára a közös tanulás és információhoz jutás egyenlő esélyét kínálja. Ez egyaránt jelenti a lehetőségekhez képest egyenlő oktatási, közszolgáltatási hozzáférés esélyét, és a minimális egzisztenciális kiszolgáltatottság csökkentésének lehetőségét. Ezért nevezzük az alapjövedelmet harmadik generációs alapjognak és nem segélynek. Ettől még természetesen az emberek túlnyomó többsége fizetett munkát akar végezni, mert boldogulni, gyarapodni, élni akar. A gazdasági szolidaritásra épülő, a középosztályt fiskális eszközökkel erősíteni (megteremteni) hivatott társadalmi paktumpolitika a múlté, akkor is, ha ezt a magyar választó és a magát baloldalinak tartó politikai elit még nem tudja elfogadni. Mindez annyiban érinti az alapjövedelemről szóló szakpolitikai vitát, hogy előbb az új szakpolitikák elvi alapjait kell lerakni. Ezért van szükség új Bad Godesbergre és ezért (is) fontos a PM alapjövedelem-ügyi javaslata.

1912. március 28-án Helmsley vikomt az angol parlamentben a magyar balliberális elithez hasonló elszántsággal kiabálta, hogy „…minden civilizáció egyik legalapvetőbb igazsága, hogy az Államot férfiak alkották és irányítják. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az ország, mely eltér ettől az elvtől, az olyan kísérletbe fog, mely vállalhatatlanul veszélyes….” A liberális miniszterelnök, H. H. Asquith – Tony Blairig a leghosszabb ideig hivatalban lévő vezető –  mély meggyőződéssel támogatta meg szavait: „A nemek szétválasztása, mely elfogadottan számos emberi képesség tekintetében megkülönbözteti a férfit a nőtől, itt, a parlamenti képviselet során is érvényre kell jusson.” A kevéssé hálás utókor a bukott véleményeket is megőrzi közös okulásunkra – ebben jó, hogy nem érvényesül a “felejtés joga”. Ahogyan a női szavazati jog és az ezzel együtt járó egyenjogúság elképzelhetetlen volt az elmúlt század elején, úgy tartja elképzelhetetlennek a mai elit a harmadik generációs alapjogok bevezetését, a mindenkinek feltétel nélkül járó alapjövedelmet.

A véleménykülönbség ellenére ez egy értelmes vita, Szigetvári Viktor írása okos és alapos szöveg. Ettől még persze téves, de épp a tévedés alapos végiggondoltsága okán tarthat igényt figyelmünkre.