Fotó: Guardian

26 éves, katolikus, heteró és jómódú vagyok. Mégis hihetetlenül jó érzések keringtek bennem, miután megnéztem egy igaz történetet, melegekről és a bányászokról. Hogy miért?

Bogoly Márton írása.

Borzasztóan nehezen viselem az igazságtalanságot, ha a gyengéket, az elesetteket bántják. Talán emiatt is, igyekszem szolidárisan élni az életem. Alapjáraton bárkivel lehetünk szolidárisak. Bárkivel és mindenkivel, akiknek a nagybetűs életből kevesebb, rosszabb jutott. Gondolok a hajléktalanokra. A nőre, akit elhagyott a férje, a férfira, aki a felesége, és akik emiatt egész nap dolgoznak, de így sem tudják eltartani a három gyermeket. A diákra, aki nem tud továbbtanulni, mert nincs rá pénze a családnak. Bárkivel és mindenkivel.

Egy olyan országba élünk ahol nagyon sok ember szorulna rá a szolidaritásra. De egy idő után a szolidaritás édes kevés, mert tettekre van szükség. Tettekre civilektől, különböző társadalmi csoportoktól, hogy nyomást gyakoroljunk a kormányra, hogy segítsen azokon az embereken, akik rászorulnak a segítségre. Hisz az “én” kormányomnak ez lenne a dolga. A mostani nem az én kormányom.

Rengeteg betonjobboldali véleményt, publicisztikát olvastam már azzal kapcsolatban, hogy a gazdagok ne álljanak ki a szegényekért, mert az nem járja, visszatetszést kelt. Jót röhögtek a jobbos médiák, mikor egy Apple számítógépet szorongató lány tüntetett a tandíj ellen. Teljesen mindegy, hogy ki honnan jön, mit hoz otthonról. Csak egy dolog számít, a közös cél. Ha nem állunk ki egymásért soha nem érjük el a céljainkat. Erről szól a film. Melegek és bányászok fognak össze. Két teljesen más társadalmi csoport küzd egymásért, egymás céljaiért. Ha te kiállsz értem, én is kiállok érted. Kiállok az idősekért, a fiatalokért, a szegényekért, a még meg nem született generációkért. Ezt jelenti számomra az igazi baloldaliságot, ezért vagyok baloldali.

Ezt láttam a Büszkeség és bányászélet c. filmben.