Tar meséi általában rosszul végződnek, és ha meg is jelenik egy jobb és szebb élet lehetősége, vagy felcsillan valami, ami egy emberibb világra utal, mindennek nincs esélye érvényesülni azokon a vidékeken, ahol novellái játszódnak. Tar egyetlen témája a késő Kádár-kori és a rendszerváltás utáni magyar szegények világa. Tar világát úgy is szokták jellemezni, hogy mintegy tudattalanja a normális társadalomnak; egy elfojtás alá eső régiót, a térképről lemaradt tájakat és azok lakóit állítja reflektorfénybe. Ezt a világot nem kontrollálja egy szigorú felettes én, itt más szabályok érvényesülnek. Tar vidékein, helyszínein, tereiben általában nem lehetne élni, és mégis élnek.

Deczki Sarolta írása.

Kép: vagy. hu 

A magyar társadalom döbbenten eszmélt rá az utóbbi években arra, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje és emberi jogaink puszta írott malaszt maradnak az emberhez méltó megélhetés hiányában. Jellemző módon el kellett telnie két és fél évtizednek a rendszerváltás után, mire ez a felismerés húsbavágó tapasztalattá vált és az elszegényedés immár azokat is fenyegeti, akik eddig viszonylag stabil egzisztenciával rendelkeztek. A gazdasági válság felszínre hozta azokat a régi szociális és társadalmi problémákat, melyek megoldására az elmúlt 3-8-20-50-100 évben nem volt sem terv, sem akarat, szőnyeg alá söprésük ellenben kellően megnyugtatta a mindenkori fennálló rendszer haszonélvezőinek lelkiismeretét.

A probléma, ha nem látszik, akkor nincs is – ez a meglehetősen ostoba és szűklátókörű szemlélet jellemzi azt a társadalom- és szociálpolitikát, mely nem a szegénység felszámolására, hanem a szegények eltüntetésére törekszik. Akiknek van még veszítenivalójuk, azok nem akarnak tudomást venni azokról az emberekről, akik már rég elveszítettek szinte mindent. Nem akarnak rájuk nézni sem, ki akarják őket zárni a közterekről, és a társadalom láthatatlan, szürke zónájába száműznék őket. A szegényektől való arrogáns félelem a szeparációban látja a megoldást, emberi életeket és sorsokat kezel rendészeti kérdésként.

A másik lehetséges attitűd a szegénységgel kapcsolatban a szolidaritás. Ezt az utóbbi idők magyar irodalmában kevesen művelték annyira elkötelezetten, mint Tar Sándor. Kevesen tudtak többet az emberi lét kiszolgáltatottságáról és az emberi pokol bugyrairól, mint ő. Centiről centire felméri és átvilágítja ezt a vigasztalan tájat, mint egy vizsgálóbíró vagy mint egy térképész. Gondosan, alaposan és érzelmektől szinte tökéletesen mentesen rögzíti, amit lát – és amit lát, az nem ritkán tényállás is egyben. Minden részletét, idétlen viccét, szokását, gyomorbaját ismeri ennek a világnak, hiszen maga is benne élt. Lakója s egyszersmind afféle „résztvevő megfigyelője” is ennek az életvilágnak. Képes volt váltogatni a perspektívákat, egyszerre volt bent is és kint is: testközelből élt bele ebbe a megválthatatlan, alkoholgőzös, savanyúan szagló világba, és közben irodalmat is csinált. Ebbe akár bele is lehet roppanni – és ő bele is roppant.

Tar meséi általában rosszul végződnek, és ha meg is jelenik egy jobb és szebb élet lehetősége, vagy felcsillan valami, ami egy emberibb világra utal, mindennek nincs esélye érvényesülni azokon a vidékeken, ahol novellái játszódnak. Tar egyetlen témája a késő Kádár-kori és a rendszerváltás utáni magyar szegények világa. Városi és falusi szegényeké, egészségeseké és betegeké, munkásoké és munkanélkülieké: sok-sok, különböző élethelyzetben levő, különböző korú, rendű és rangú emberé, akikben az a közös, hogy az életük kisiklott valahogy. Vagy már eleve sem került sínre – így vagy úgy, de a társadalom peremén vegetálnak. A peremen élni pedig azt jelenti, hogy szegénynek és kiközösítettnek lenni.

Tar azonban otthonosan érzi magát ebben a közegben, sőt, csakis ebben, ahogyan ezt néhány interjúban maga is megerősítette. Ő maga szociográfusként utal saját magára, és elődjeiként is a magyar irodalom szociográfiai íróit jelöli meg. Nem biztos ugyan, hogy az írók önmeghatározása feltétlenül hitelt érdemel, és jelen esetben is van ok a gyanúperre, hiszen az, amit ő csinált, több volt, mint a szociográfia, mely ritkán volt képes esztétikailag is jelentős alkotásokat létrehozni. Az azonban bizonyos, hogy a szociográfiai írókhoz hasonlatosan, Tar is egy olyan világ etnográfusává szegődött, mely le szokott maradni a térképekről, s melynek lakói ki szoktak maradni a sorsukra vonatkozó döntésekből.

Az a prózaforma, melyben Tar magára talált, a novella volt. Ha a szociográfia felől nézzük, nem egyértelmű ez a választás, hiszen a szociográfiai irodalom klasszikus darabjai könyvnyi terjedelemben dolgozzák fel egy-egy vidék, község életkörülményeit. Ennél rövidebb terjedelemben többnyire tudósításokat, mélyinterjúkat, dokumentumokat, stb. olvashatunk. A novella nem tudományos módszer, hanem irodalmi műfaj. Olyan műfaj azonban, mely Tar kezeiben kiválóan alkalmasnak bizonyult a szociográfiai anyag irodalmi megformálására. Rövid, csattanós történetek, életképek ezek az írások, melyek sorsokat, élethelyzeteket, környezeteket, életmódokat sűrítenek pár oldalba. Nem a sorsfordító eseményektől, a bonyolult cselekményszövéstől drámaiak, hanem éppen azért, mert nem történik semmi: a cselekvések látszatcselekvések, nem elegendőek ahhoz, hogy bárkinek az élete jobbra forduljon tőlük. Azt is mondhatjuk, hogy egy állóképbe merevedett világról van szó, melyből szinte lehetetlen kitörni. A novellák többnyire az ezen kulisszák között vergődő sorsokat mutatják be. Tar belülről ismeri azt a miliőt, amiről ír, mégis a szociográfus szenvtelenségével ábrázolja, mindenféle nosztalgia, szeretetteli hang nélkül. Afféle tömör helyzetjelentések ezek a novellák, minden mellébeszélés, kommentár, érzelgősség nélkül - ahol ennek mégis jelei vannak, az nagyon sokat ront az írás színvonalán. S formailag is igazodik a szociográfia  módszereihez: több novella egyes szám első személyben, mintegy mélyinterjút imitálva beszél el élettörténetet; egy másik csoport tudósításszerűen számol be társadalmi jelenségekről; s vannak továbbá a klasszikus, egyes szám harmadik személyű elbeszélések.

Tar világát úgy is szokták jellemezni, hogy mintegy tudattalanja a normális társadalomnak; egy elfojtás alá eső régiót, a térképről lemaradt tájakat és azok lakóit állítja reflektorfénybe. Ezt a világot nem kontrollálja egy szigorú felettes én, itt más szabályok érvényesülnek. Tar vidékein, helyszínein, tereiben általában nem lehetne élni, és mégis élnek. Ennek az „és mégis”-nek a képtelenségét pedig az oldja fel, hogy az életnek ezen módja a természeti állapotba csúszik át. Aki ezeken a tájakon tájain él, annak magának is alkalmazkodnia kell a természethez, a határ átlépése mimikrire kényszeríti az utazót. Márpedig Tar novelláinak az a hátborzongató sajátja, hogy szereplő olykor maguk sem tudják pontosan, hol is vannak, vagy mikor kerülnek át a túlnanra. Mikor bocsátják el őket, mikor hagyja el őket a feleségük, mikor engedik ki őket a pszichiátriáról, ahonnan nincs hova menniük, vagy hol kapnak hajlékot, ha munkába állnak. Egyszer csak történik velük valami, és már semmi sem úgy működik, mint annak előtte. Tar hősei közül sokan önhibájukon kívül kerülnek kívülre, mint például a Dáliák című novella hősnője, akit fiatalkorában katonák erőszakoltak meg.

Amivel Tarnál szembesülünk, azt jóérzésű kartográfus lehagyja a térképről, annak nem lenne szabad léteznie. Tar realizmusa, az általa művelt leírás tökéletesen ellentmond az előírásnak, a törvénynek s ezzel egyazon gesztussal mutat rá a határok hol- és mibenlétére, valamint azok viszonylagosságára is. Az tehát, amit a törvény képvisel pontosan ebből az ellenállásból meríti erejét. A túlnan, a fonák felől olvasva rajzolódnak ki a térkép körvonalai is. Tar a túlnan, a kívülség földjét ábrázolja – ám arra is rámutat, mennyire viszonylagosak azok a határok, melyek e régiókat tagolják.