„A gyász az emberiség közös nyelve.”- mondta Gallicus a Szabad Európa Rádió 1956. június 22-i adásában. Rajk Júlia ezt a „gyász-nyelvet” mesterien és kiváló politikai érzékkel használva 1956-ban hozzájárult a Rákosi-rendszer bukásához. A gyász nyelve elsősorban női nyelv, és éppen ez adta Rajk Júlia biztonságát. Kérlelhetetlensége nélkül férje temetése, 1956. október 6-án nem lehetett volna az 1956-os forradalom pszichológiai főpróbája. A pártvezetők az utolsó pillanatig hallani se akartak a nagy nyilvános temetésről. Többek között Rajkné nyomására is engedett a hatalom, s végül 350000 ember vonult el a ravatal és a sír előtt. 1956-ot követően ő lesz „a Júlia”, az intézmény, aki mindig kész volt fellépni mások érdekében, elintézni a lehetetlent. 

Pető Andrea írása.

Fotó: ELTE

„A gyász az emberiség közös nyelve.”- mondta Gallicus a Szabad Európa Rádió 1956. június 22-i adásában. Rajk Júlia ezt a „gyász-nyelvet” mesterien és kiváló politikai érzékkel használva 1956-ban hozzájárult a Rákosi-rendszer bukásához. A gyász nyelve elsősorban női nyelv és éppen ez adta Rajk Júlia biztonságát. A férj tisztes eltemetéséért harcoló feleség figurája felette állt a nagypolitikai csatározásoknak és törésvonalaknak.

Ha Rajk Lászlóné, Földi Júliát említjük, akkor Rajk László újratemetésén készült képeken látható némán gyászoló anya és feleség jut az eszünkbe, míg a nagyobbik, a „beszélő” élete igaztalanul elfelejtődött. Igaz, Rajk Júlia formális, intézményi hatalmi pozíciót nem töltött be, és írásbeli munkássága, mely mindössze személyes levelekből és egy vitán elmondott beszéd leiratából áll, mára már nagyrészt elkallódott, vagy éppen kutató számára hozzáférhetetlen helyen, például az Aczél-hagyatékban őrzik. Azokat a területeket, ahol Júlia aktív volt: baráti vacsorák, telefonbeszélgetések, uszodai traccs partik, a történetírás eddig nem tekintette az „emlékezet helyének”, mert írásos források erről nem maradtak fenn. Az itt is készülhetett, Rajk Júliával kapcsolatos lehallgatási jegyzőkönyveket megsemmisítették, hiszen ma már nem léteznek az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában. Rajk Júliát, az 1956-os forradalmat előkészítő nagy női történelmi személyiségek sorába az emelte, hogy képes volt a két területnek: az intézményi és a magánszféra, összekapcsolására és e területek közötti diplomatikus manőverezésre.

Az ismert nőtörténész Laurel Thatcher Ulrich állítása, hogy „a jó magaviseletű nők ritkán csinálnak történelmet”, Rajk Júliára is igaz volt. A magas, rendkívül mélyhangú, sokat dohányzó Rajk Júliát sokan nem szerették szókimondó nyerségéért, amit durvaságnak és tapintatlanságnak éltek meg. Rajk Júlia nem sokat törődött a társadalmi elvárásokkal, csak a saját normáit követte. A 20. századi magyar történelemben kevés személyiség volt, mint ő, akik személyes ellenségének tudhatta mind Rákosi Mátyást mind Kádár Jánost, akik részt vettek a férje, illetve Kádár még a férje rehabilitálásért fellépő Nagy Imre meggyilkolásában is. Rajk Júlia a férje nyilvános újratemetésének megszervezésével megteremtette az addig hiányzó politikai kapcsolatot Petőfi Kör és a Nagy Imre csoport között. A temetés megszervezése pedig a forradalomhoz nélkülözhetetlen biztonságérzést adott a vezetőknek, hogy telefonhívással százezreket képesek békésen mozgósítani az „ügy” mellett. Rajk Júlia kérlelhetetlensége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy férje temetése, 1956. október 6-án az 1956-os forradalom pszichológiai főpróbája lett.

A kapcsolatok

1954 után, miután a börtönből ötévi raboskodás után kiszabadult, Rajk Lászlóné élete új értelmet nyert. Politikusnővé vált, hiszen személyében, az igazságtalanul kivégzett kommunista belügyminiszter maga is börtönviselt feleségeként hatalmas politikai és erkölcsi hatalmát kiváló politikai érzékkel használta egyetlen célja, a férje rehabilitációja érdekében. Ez a cél, tágabb értelemben azonban a Rákosi-rendszer alatt meghurcolt emberek ezreinek rehabilitálását jelentette, valójában a rendszer legitimitásának megkérdőjelezését.

Rajknénak férje történeti emlékezetéért és a saját nevéért folytatott harcban több fronton kellett harcolnia. Először is meg kellett birkóznia a pártellenzék ellenszenvével a vaskezű, túlzottan balos belügyminiszter emléke miatt. Másodszor a nyugati emigráció, ekkor még nehezen felmérhető tömeghatású nehezteléssel figyelte a volt belügyminiszter köré épített „érzelmes mítoszt”. Eközben az akkori pártvezetés, a volt közeli elvtársak Rajknét nyíltan a munkáshatalom árulójának nevezték, de ennek ellenére Rajkné nem adta fel, hogy a saját elveinek megfelelően eltemetteti a férjét és visszaszerzi a nevét.

1956 nyarától Nagy Imre körül politikai kör szerveződött, melyhez Rajk Lászlóné is tartozott. A budapesti Szilágyi Erzsébet fasori Kis Lugas étterem volt a társaság törzshelye. Az étterem szabadtéri volt, szólt a zene, nem kellett félni a lehallgatástól. Az itt rendszeresen összegyűlteket a börtön élmény megbonthatatlan köteléke fogta össze. A gyerekek számára közös zsúrokat rendeztek, ahol persze a szülők is alkalmat találtak a beszélgetésre. Rajk Lászlóné jelen volt az 1956-os forradalmat megelőző szinte minden informális megbeszélésen, köztük az Orsó utcában 1956. június 6-án, mikor Nagy Imre 60. születésnapját ünnepelték.

A partizánvita a Petőfi Körben

A partizánvita volt Rajkné első nyilvános szereplése 1949 óta és ezért is, az ott elhangzott beszéd jelentősége is igen nagy volt, mert megteremtette a nyelvi keretet ahhoz, hogy hithű kommunisták is legitim módon bírálhassák a Rákosi-rendszert. Az ún. partizánvitát 1956. június 18-án tartották a MNH Váci utcai Központi Tisztiházában. A korábbi Petőfi Körben folyó gyűlésekkel szemben itt a többszörösen börtönviselt kommunisták beszéltek arról, hiába szenvedtek igaztalanul a börtönben hitüket a kommunizmusban, ez nem ingatta meg, de gyökeres politikai és személyi változást akarnak a pártvezetésben. Ugyanakkor a rendkívül szép számmal összegyűlt közönséget az érdekelte, „hogyan ütik-verik vitában egymást a kommunisták.” Fontos üzenete is volt a vitának, mely egészen hajnalig elhúzódott, hogy már a kommunisták is azt hirdették, amit korábban a „jobboldali reakciósoknak” tulajdonítottak.

Rajk Lászlóné felszólalása fennmaradt, egyike kevés, nyilvános politikai beszédeinek, így külön érdemes a figyelemre. Még a szerkesztett, kiadott szövegből egyértelmű: nem volt előre elkészített szövege. Fejből, jobban mondva szívből beszélt. Amint megjelent a szónoki emelvényen körülbelül 10 percig tartó taps kísérte és a beszéd végén „a terem rengett a helyesléstől.” Világosan végiggondolt szerkezetű felszólalás volt, melyben sok költői kérdést tett fel. A beszéd hatásosságát pedig Rajkné saját szenvedése és tapasztalat hitelessége adta. Felszólalásában Rajk Lászlóné összehasonlította a Horthy-rendszer és a kommunista rendszer börtöneit, és megállapította, hogy a Horthy-rendszer börtöneiben jobban bántak az emberekkel. Ezek után nem állít, hanem kérdez: „Hogy lehet az, hogy a reakciósok látták, és az elvtársak nem látták? Hol van a hiba ebben a rendszerben? Amely megengedhetett nem hibákat, hanem ilyen súlyos bűnöket? Hol van a hiba még ma is? Ezt ki kell mondanom, hogy ugyanazok akarnak rehabilitálni, akik ítélkeztek azok felett, akiket meggyilkoltak, és akiket akasztófa alá állítottak.” Majd a rehabilitáció visszásságait, különösen az 1955. novemberi határozatot elemezte és nagy meggyőző erővel jelezte, hogy Rajk László jó kommunista volt, méltó arra, hogy a későbbi fiatal kommunisták példaképnek válasszák. „Úgy érzem, hogy a Rajk-kérdés is egy része annak, hogy azt az országot, hogy tették tönkre, gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg, amennyiben még annak a 800 forintot kereső embernek is megtaposták a gerincét azért, hogy megkereshesse és megtarthassa azt a 800 Ft-os állását…Nekünk magunknak a magyar népre támaszkodva kell újra visszaállítani a lenini normákat, nekünk mindannyiunknak, valamennyiünknek, régi illegális elvtársaknak és új értelmiségieknek. Kisöpörték a régi elvtársakat a pozíciójukból, ez az 1949-es Rajk-perrel kezdődött.” Az üzenet világos: a régi elvtársakat háttérbe szorították az idegenek, akik kárt okoztak a pártnak. A feladat tehát Rajk László rehabilitációja, mert ezzel vissza lehet térni a széles nemzeti támogatottságú kommunista úthoz, és alkalmazni kell a SZKP KB XX. Kongresszus szellemét Magyarországon is, amelynek személyi következményeinek is kell lennie.

A beszéd szenvedélyes és spontán hatást keltett, ugyanakkor világos politikai programot is adott. Rajk Júlia személyes szenvedése hitelessége nagy súlyt adott a mondanivalójának. A körülbelül kétezer főnyi hallgatóság állva ünnepelte a szónokot.

A NÉKOSZ támogatója

1956 nyarán felgyorsultak az új Magyarország létrehozásáért tett erőfeszítések. Ezen erőfeszítések megtételére a legelhivatottabbaknak magukat a volt népi kollégisták tartották. A NÉKOSZ sokat csalódott, de kiváló képzettségű és ekkorra már széles társadalmi kapcsolatrendszerrel rendelkező tagjai számára Rajk László mártíromsága testesítette meg saját, elveszette álmaikat. Rajkné szívesen beszélt a népi kollégiumokról és azt is szívesen terjesztette, hogy Rajk László Győrffy-kollégista lett volna. Rajk Júlia bejelentette, hogy a rehabilitációra kapott 200 000 Ft-ot, a rehabilitáltak közül egyedül felajánlja az újrainduló népi kollégiumoknak. Ezzel a gesztussal nyilvánosan újrateremtette az egyéni jótékonyság intézményét, mint a társadalmi felelősségvállalás eszközét és erkölcsi példát mutatott.

Az újratemetés

 Rajk Lászlóné számára a börtönből való szabadulás után az volt a legfontosabb, hogy megtudja mi történt a férjével. Sokáig azt sem tudta, hogy hol végezték ki a férjét és azt sem, hogy hova temették. Folyamatosan levelekkel bombázta a lehetséges hivatalos szerveteket, nagy riadalmat keltve leveleivel, melyeket rémült hivatalnokok szorgosan továbbítottak, hogy a hierarchia legmagasabb pontjain landoljanak. Nagy nyomás nehezedett a pártvezetésre: a nemzetközi kommunista mozgalomban végbement események miatt is a párttaggyűlések felszólalói világos képet szerettek volna kapni a Rajk perről. A PB 1956. május 24-i ülésén döntött a rehabilitáció további kérdéseiben. Javaslatot fogadtak el egy háromtagú bizottság felállítására, mely a PB egy tagjából, a Legfelsőbb Bíróság elnökéből és a Legfőbb ügyészből állt. Nem lehetett tovább halogatni, engedélyezni kellett az exhumálást.

A PB jegyzőkönyvekből világos, hogy a pártvezetés a temetést a legnagyobb ellenőrzés alatt akartak megtartani: csak a mozgósított elvtársak részvételével, és természetesnek vették, hogy ebben a színjátékban majd Rajkné maga is részt fog venni. 1956. szeptember 27-én, telefonon értesítették az özvegyeket, hogy a holttesteket megtalálták és a temetés október elsején, reggel lesz és még aznap jelenjenek az azonosításnál Gödöllőn.

Az orvos szakértő szerint Rajk azonosítása viszonylag egyszerűbb volt, hiszen magas termete és a spanyol harcokban szerzett alkarlövése miatt egyértelműen lehetett azonosítani a lepedőn összeállított csontvázat. Rajknét nagyon megrázta „penészes, hangyák mászta csontok” előkerülése, és még határozottabban képviselte a teljes rehabilitáció követelését. A temetés forgatókönyvéről Rajknénak pontos elképzelései voltak. „Ha már rendeztek kirakatpert, akkor rendezzenek kirakattemetést is”- mondta.

A temetés megrendezésével kapcsolatos huzavona során: mikor legyen, legyen ravatal, ha igen, hol, kik beszéljenek, nyílt vagy zárt temetés legyen Rajkné végig kérlelhetetlen volt. Azzal fenyegetőzött, ha nem nyitják meg a temetőt a nagyközönségnek, ő is csak a kerítésen kívül fogja elhelyezni a virágait. A pártvezetők az utolsó pillanatig hallani se akartak a nagy nyilvános temetésről. Rajk Júlia javaslatára a pártellenzék körbetelefonálta a várost, hogy ilyen a pártközpont által diktált feltételek mellet az özvegy nem vesz részt a temetésen. Egy-két nap alatt egész Budapestet tudták így mozgósítani, mellyel nyomást tudtak gyakorolni a pártvezetésre. Ekkor értették meg, mekkora hatalom van a kezükben. 1956. október 5.-én pénteken, 12 órával a temetés kezdete előtt végre tudatosult a Pártvezetésben milyen kínos, ha Rajkné tényleg betartja, amit ígér, és nem vesz részt a temetésen. Utolsó pillanatban adták csak meg az engedélyt a temető megnyitására.

A temetésen mindkét fél el akarta kerülni a rendzavarást. „Elég, ha meglátják, mennyien vagyunk.” – mondták Júlia barátai, akiknek emlékeztében élénken élt a Berlin utcáin dübörgő szovjet tankok képe. Mindenki számára világos volt, a temetés megrendezése már túlment a kegyeleti aktuson, a temetésen való részvétel világos politikai állásfoglalás. Legutóbbi 30 évben senki se emlékezett ennyi virágra, melyen ugyanaz a felirat volt: „Nem felejtünk”. Valóban az eredetileg a PB által tervezett néhány ezerfőnyi „mozgósított” helyett 350000 ember vonult el a ravatal és a sír előtt és ez elsősorban Rajk Júlia rendíthetetlenségének volt köszönhető.

Fotó: Rajk László honlapja

A forradalomban

 Ha sikerült volna Nagy Imrének egy új szocialista pártot létrehozni 1956. október 23-án, mint ahogy azt Losonczy Géza vallomásából tudjuk, abban Rajkné hiteles egyéniségéből és erkölcsi tőkéjéből adódóan aktív szerepet játszott volna. A KV Nagy Imre által tervezett tagjai között Rajk Júlia neve is szerepelt. Rajkné a forradalom kitörésekor Berlinben pihent, ahonnan azonnal haza indult és már november másodikán kalandos körülmények közepette itthon van. Azonnal be akart kapcsolódni a forradalom eseményeibe. A Magyar Honvéd 1956. november harmadikán közölteazt azinterjút, mely Rajkné egyetlen formális hozzájárulása volt az 1956-os forradalomhoz. A forradalom vezetői Rajkné régi harcostársai és személyes barátai, természetes tehát, ha a Losonczy titkárságon is látták Rajk Júliát Újhelyivel, Vásárhelyi, Harasztival együtt. 1956. november 3-án a Parlamentben beszélgettek a várható fejleményekről Fehér Lajos, Kádárné, Rajkné, Újhelyi, Szántó, Boldizsár, Gimes. A forradalom néhány napja alatt Rajk Júlia azt tette, amit a legjobban szeretett, és amihez a legnagyobb tehetsége volt: emberekkel beszélgetett. A forradalom bármennyire is lázasan sietségben, de mégis induló intézményesülésében: pártokban, munkástanácsokban Rajk Júliának, éppen úgy, mint a többi nőnek a kivételességük adta hatalom miatt volt csak helye.

A forradalom után

 1956. november 4-én 9-kor Rajk Júlia és a fia már a Nagy Imre csoport tagjaként jugoszláv követségen voltak, innen vitték őket a többiekkel Romániába.  Már a romániai Snagovban fogságában Rajk Júlia nagy érdeklődéssel olvasta az 1956. december negyedikei nőtüntetésről az újságban megjelent szóló beszámolót. Meg is jegyezte, mint Bácskai Vera visszaemlékezéséből tudjuk, hogy tulajdonképpen jó, hogy Snagovban van, mert ha Budapesten maradt volna, akkor ő bizony a tüntetők élén lenne, és az orosz tankok jól belelőnének. Tudjuk, a szovjet tankok akkor nem lőttek bele a tüntető nőkbe. Ezt Rajk Júlia, a cenzúrázott sajtótermékekből akkor nem tudhatta meg, hogy a női ellenállási forma ereje megvédte a tiltakozókat, ahogy Rajk Júliát is korábbi és élete későbbi szakaszában is. Miután a Nagy Imre csoport férfi tagjait elvitték Magyarországra, a tárgyalásra, az így megnyílt térben a snagovi csoport informális vezetője és érdekeik védelmében szószólója Rajk Júlia lett. Megszervezte a „Júlia iskoláját”, mely nemcsak elfoglaltságot adott a kiszolgáltatottságukban egyre apatikusabb foglyoknak, hanem a gyereknek is segített az itthoni visszailleszkedésben.

 Az informális női hatalmát, a magán és a közélet összekapcsolásának képességét majd Romániából való hazatérése után, a Kádári konszolidáció kritikusaként használja, mikor segíti a bebörtönzöttek feleségeit és gyerekeit, és támogat minden olyan politikai tevékenységet, ami Nagy Imre rehabilitálásához vezethet. Ekkor már az Országos Levéltár munkatársa, és ő lesz „a Júlia”, az intézmény, aki mindig kész volt fellépni mások érdekében, elintézni a lehetetlent. Rajk Júlia telefonhívására a dolgok elrendeződtek, legyen szó a Charta 77 aláírásáról vagy az apa politikai szerepvállalása miatt az egyetemről elutasított gyerek felvételéről. Aláírója az első magyarországi feminista kiáltványnak 1974-ben, mely az abortusztörvény szigorítása ellen tiltakozott. De ezzel már egy másik generáció harcát segítette egy élhetőbb, demokratikus Magyarországért.

Jelen írás egy korábbi változata megjelent a História 2006/8-9. számában.