Ha a cigányság ennyire differenciált, s ha roma politikai közösségnek nincs elég gazdasági erőforrása, nincs támogató, az „anyaország” szerepét magára vállaló entitás mögötte, és nincs fogadókészség a politikai és a szellemi elitben, valamint a médiában a romákkal való proaktív együttműködésre, továbbá nincs egy etnikai pártokat támogató választási, és tágabban: demokratikus politikai rendszer akkor, bármennyire is kezd formára lelni egy roma politikai identitás, nem lesz belőle politikai  közösség és e közösség érdekeit artikuláló politikai párt.

Erőss Gábor – Kovács Éva írása.

Mondhatnánk azt, hogy döntsék el ezt maguk a romák, de ha már Biró András előhozakodott a saját koncepciójával, mi is elmondjuk a véleményünket.

Mi az, amiben egyetértünk?

Ahogy most van, nincsen jól!

Nincsen jól, mert a hazai cigányság az elmúlt negyedszázad – tágabban véve az elmúlt két évszázad – talán legnagyobb vesztese, és nincsen jól, mert a magyar politikai elit képtelen volt a társadalmi egyenlőtlenségek és a romákkal szembeni előítéletek enyhítésére megoldásokat találni, sőt, ezek csak nőttek az emúlt negyedszázadban.

Miért tartjuk mégis megalapozatlannak azt az elképzelést, hogy a cigánypárt (a kifejezést Biró András használja) jelenti „a” megoldást?

Azért, mert:

1) Nem egy új pártot, új ellenzéki (?) minifrakciót kell bejuttatni a NER-parlamentbe, hanem meg kell dönteni a NER-t. Mert a romáknak minden rendszer rossz, de a NER a legrosszabb (közmunka, oktatás elsorvasztása, alkotmányos szegregáció, teljes kiszolgáltatottság stb.).

2) Cigány/roma elnevezésű párt volt már több is, indultak a választáson, és kudarcot vallottak. Kudarcot vallott Kolompár Orbán (2006: MCF Roma Összefogás: 0,08% - vagyis kevesebb mint egytized százalék!), de kudarcot vallott Horváth Aladár kísérlete is (MCP, Magyarországi Cigány Párt, 2014: 0,18% - vagyis kevesebb mint kéttized százalék). Ahhoz, hogy egy cigánypárt bekerüljön a magyar Országgyűlésbe, szinte az összes hazai romának e pártra kellene szavaznia – ez teljesen irreális. Másként fogalmazva: a 2014-es eredmény meghuszonnyolcszorosozására (!) volna szükség még egy szerény, 5%-os eredményhez is. Ráadásul a magyar választási rendszer, amelyet a Fidesz egyfordulóssá tett, eleve szinte értelmetlenné teszi az ilyen kísérleteket, de legalábbis kudarcra ítéli őket, mert vagy összefognak valamelyik oldallal már az első forduló előtt, hogy egyéni mandátumokat is szerezhessenek – de akkor elveszítik önállóságukat, besorolódnak vagy balra vagy jobbra, vagy nem, és akkor akár többszázezer szavazattal is csak egy marginális, a többséget, a gazdaság- és társadalompolitikát nem befolyásoló minifrakciót alakíthatnak. Persze ez „csak technikai” kérdés, de mégis (sajnos) döntő jelentőségű.

3) A hazai cigányság nem egységes politikai közösség. Ezért sántít a hasonlat a határon túli magyar pártokkal. Nem a nemzetállam születésekor fogalmazta meg magát politikai közösségként. Még ha akarat lett is volna rá, a magyarországi cigányságnak módja csak jó 150 évvel később adódott, hogy a politika színpadára lépjen.

4) Mindazonáltal, nem vitatjuk, hogy a nacionalista/etnicista környezet kikényszerítheti a kisebbség etnopolitikai artikulációját. Így volt ez a dualizmus korában a hazai horvát, német, román, szerb és szlovák kisebbség esetében, és így volt aztán a két világháború közötti Romániában, Csehszlovákiában, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban a magyar kisebbség esetében, mint ahogy a 1990 utáni Közép-Európában is. E pártok és etnopolitikák sikerét most nem tesszük mérlegre, mert túl messzire vezetne. Egy azonban biztos: a magyar kisebbségi politikák csak azért tudtak valamelyest érvényesülni, mert az anyaország szakadatlanul támogatta őket. Ma is így van. Miért gondoljuk, hogy a hazai – vagy a közép-európai – romák hasonló „anyaország” támogatása nélkül sikerrel léphetnek fel politikai pártként? (A másik ok megint „csak  technikai”: a szomszédos országokban, Romániától Szlovákiáig többé-kevésbé arányos választási rendszer van, a szavazatok 5%-ával már komoly tényezővé válik egy párt az ottani parlamentekben; nálunk ez nincs így).

5) Megteremti-e a politikai párt létrehozásának szociológiai alapjait a romák kirekesztettségből fakadó „érdekazonossága”? Ezzel kapcsolatosan egyrészt felmerülhet, hogy szükség van-e erre a „homogenitásra” ahhoz, hogy létrejöhessen egy sikeres etnikai párt; az erdélyi, szlovákiai magyarok példája azt mutatja, hogy nincs ilyen előfeltétel.  Másfelől viszont, ha komolyan vesszük Biró érvelését (márpedig komolyan vesszük!), akkor foglalkoznunk kell azzal, hogy ő miből vezeti le a javasolt megoldást. Ő a nyomor népeként írja le a cigányságot, egyfajta esszencialista megközelítésben: „Az új keletű, tragikus kirekesztés, melyet a közép- és kelet-európai országokban lezajlott rendszerváltás idézett elő, a roma népesség nagy szegmenseit érintette. Ennek a folyamatnak az intenzívebbé válása azzal a demoralizáló hatással járt, hogy tovább mélyült a romákban a passzív áldozatiság érzése, ami a nyomornegyedek kultúrájának érzékelhető növekedéséhez vezetett (…)” A romák homogén tömbként való kezelése, etnicizálása azonban szociológiailag sem teljesen helytálló. A romák többsége (a kétségtelenül egyre erősödő szegregáció ellenére) még mindig nem él tömegesen szegregáltan, és a cigányság maga is rétegzett. Igaz, hogy többségük szegénységben él, de más életesélyekkel jár szegénynek lenni Észak- és Dél-Dunántúlon, Budapesten és Kelet-Magyarországon. A hazai cigányság három hagyományosan elkülönülő kulturális – és részben nyelvi – csoportjára, a romungró, és oláh cigányok, valamint a beások közötti különbségekre csak utalunk. Ami 2014-ben fontosabbnak látszik, az az, hogy kistérség és kistérség között is hatalmasak a különbségek! És igaz, hogy többségük szegénységben él, de vannak köztük – szerencsére egyre nagyobb számban – szakmunkások, vállalkozók, értelmiségiek. A szegregált romatelepek sztereotipizált képe – szerencsére! – nem tükrözi a cigányság többségének tényleges életkörülményeit. Mindebből következően a cigányságnak az érdekei sem egységesek. De persze ez, mint fentebb jeleztük, nem is előfeltétele a sikeres etnikai politizálásnak – bár megkönnyítené azt.

5) A magyarországi társadalomszerkezet sajátosan rendies: a szegények, ha nem szorulnak egészen a társadalom peremére, akkor a legváltozatosabb patrónus-kliens viszonyokban tengetik mindennapjaikat. A struktúrából következő elnyomást tetézheti a közvetlen erőszak és kirekesztés is, melyet egyre több roma család kénytelen elszenvedni. A félelem és az ebből következő igazodás, az alávetetti státusz újratermelődése a politikai artikulációt szinte lehetetlenné teszi. A társadalomszerkezetben elviselhetőbb helyzetbe jutott romák pedig, mivel karrierjüket csak egyénileg futhatták be (vagy legalábbis a közösségre nem támaszkodva, ha éppen nem a közösséget megtagadva): nem, vagy csak nagyon ritkán állnak egy roma politikai mozgalom élére, mert az a karrierjüket kockáztatná. Annak sem látjuk a jeleit, hogy a jómódú romák a roma etnopolitikai törekvéseket anyagilag támogatnák.

6) A magyar társadalom általában is, s elitje sem kevésbé zárkózik el a romákkal való együttműködéstől. Kár szemérmeskedni: a magyar értelmiség és a vezető politikusok többsége nem mentes a romákkal szembeni negatív előítéletektől és igencsak érzéketlenek az együttműködés kezdeményezésére – s ha ez mégis megtörténik, gyakran türelmetlenek az együttműködés kiteljesítésében. Nem állítjuk, hogy nem keletkeztek vékony repedések az elit elefántcsonttornyának falain, ezek azonban csak nagyon lassan nyílnak résnyire, hogy beengedjék a roma értelmiséget, s ha be is engedik, be is zárják rögtön maguk közé.

Ha tehát a cigányság ennyire differenciált, s ha roma politikai közösségnek nincs elég gazdasági erőforrása, nincs támogató, az „anyaország” szerepét magára vállaló entitás mögötte, és nincs fogadókészség a politikai és a szellemi elitben, valamint a médiában a romákkal való proaktív együttműködésre, továbbá nincs egy etnikai pártokat támogató választási, és tágabban: demokratikus politikai rendszer akkor, bármennyire is kezd formára lelni egy roma politikai identitás, nem lesz belőle politikai  közösség és e közösség érdekeit artikuláló politikai párt. Azaz: „döntsék el ők” – kezdtük a hozzászólásunkat, de előbb nekünk, „gádzsóknak” kéne döntési pozícióba engedni őket.