Ukrajnában a Leninesőként elhíresült akcióhullám pár hónap alatt több száz Lenin szobrot zúzott ripityára. A civilek félmilitáns akciójukkal eljátszották a triumfális diadalt, amely szimbolikus gesztusra az oroszoktól tankkal és nehézfegyverrel jött a válasz. Az ideologikus emlékművekről döntést hozni annyi, mint a társadalom jövőjének irányáról dönteni. Hazákban a Szabadság téren hónapokig kitartó „permanens tüntetések” hoztak be a hazai gyakorlatba alternatívákat: így az Eleven Emlékmű vagy az újabb Szabadság színpad. Ezek a fórumok olyan közösségi szituációkat idéznek elő, amelyek helyzetbe hozzák a közösségi alapú szerveződés formáit, mint a beszélgetőkör, filmklub vagy színház. Az, hogy melyik stratégiát választjuk - rövidtávú terroristát vagy a hosszú távú tudattréninget - azt is jelzi, hova zárkózunk fel.

Német Szilvi írása.

jankowski.jpg

fotó: Christian Jankowski: Heavy Weight History

 

„Az ország legnagyobb ellensége nem Orbán, hanem az apátia”. Ez volt az a sokat ismételt strófa, amellyel tavaly szeptemberben a hungarocell-Orbán meggyalázásakor Dopeman a.k.a alternatív köztársasági elnök az eseményre összegyűlt tömeget szuggerálta. Az állampolgárok politikai aktivitása, illetve leginkább annak hiánya –  az idei parlamenti választások eredményének tükrében kifejezetten – az a neuralgikus pont, amelynek farvizén az elveszett közösségről, a nyilvánosság részvételi formáiról és a hatalmi korrekciók időközi jelenségeiről érdemes elgondolkodnunk.

A politikai részvétel fogalma egyáltalán nem csak a szavazófülkék magányában négyévente leadott voksokat jelenti, mint amiben Schmuck Andornál megállt a felelős állampolgár szerepdefiníciója a szobordöntést elítélő állásfoglalásában. (kvázi „szavazzatok szépen, a többi a mi dolgunk.”) Annak a megvitatása, hogy a ledönthető szimbólumok korán valóban túl vagyunk-e, illetve a fizikai beavatkozás és az utcai politizálás mennyire élő és progresszív formái ma a hatalommal való „párbeszédnek”, a szeptemberi események óta ismét húsbavágó, akárcsak ha a Szabadság téri hazai fejleményeket vesszük sorra, akár az ukrán (mára háborús) helyzetre nézünk ki.

Mind az anatómiai pontokon meggyengített pszeudo Orbán, mind a legfontosabb közterünkön éktelenkedő kánkánozó IZÉ (hiszen nem érdemel nevet az áldozatok emlékművét ellenzők szerint a Párkányi Raab-féle sas), mind az Ukrajna-szerte az ország függetlenségének kikiáltása óta „ottmaradt” Lenin szobrok ellen gyúlt „hirtelen” népharag a politikai ideológiák tárgyi szimbólumaira irányítják a tekintetet. Az egy kattintásos elektronikus transzfer korszakában a személyes és nem virtuális részvételt visszakövetelőknek ezek akár jó hírek is lehetnek. Még él a valaminek a hasonlatosságára faragott tárgyak megidéző ereje, mobilizációs súlya. Az egyre absztraktabbá váló világban létezik még olyan, hogy kézzelfoghatóan, elpusztíthatóan és kitörölhetően bánhatunk egy jellel. A diktatúrák és a forradalmak számára legalábbis. Él, de milyen jogcímeken?

Ha él is, egyszer már eltemették. (Robert Musil szerint például nincs a köztéren megjelenő szobroknál láthatatlanabb és kevesebb jelentőségű dolog az utcai kommunikációban). Akár kultúrtörténeti kuriózumnak is tekinthető a következő, nagy ugrásokkal tagolt történet. Közismert az a transzcendenst kereső láz, ami a szentek ereklyéit (lábszárcsontok, szent jobb, tüske a töviskoszorúból, szálka a keresztfából) a gyógyítás és lelki helyrerázás ürügyén beforgatta az árukereskedelembe. Nos, a jelen Ukrajnájában Lenint is így árusítják ki, vagy inkább, mint egy jóféle hentesüzletben: 1000 hryvnia (kb 100 euro) egy kéz, 750 egy „szelet” kar, míg a „húsosabb” láb és a melltáji részek kilóban mérve cserélnek gazdát online. 

Az „akció” előtörténete és a szobor orvgazdálkodásának kiváltó oka Viktor Janukovics és az ukrán ex-kormány Oroszország felé nyitó gazdasági paktuma, amellyel a keleti nagy testvért választották Nyugat helyett. Az oroszokból újra nem kérő ukrán lakosság a lavinaszerűen kibontakozó utcai tüntetések és puccs mellett az utcai vandalizmus egyik legerősebb jelzésével,  szobordöntéssel adta a vezetők értésére: nyet Oroszország, nyet régi Szovjetunió. A Leninesőként elhíresült akcióhullám pár hónap alatt több száz Lenin szobrot zúzott ripityára (tehát nem egy adminisztratív döntés érvényében helyezte el az erre a célra rezervátumként elkülönített szoborparkba, mint Budapesten). Később a tömegek olyan más szovjet emlékműveket is betámadtak, mint az ismeretlen katona, Karl Marx vagy Kirov szobrai. Az orosz fenyegetés az ukrán lakosság 25 év békés együttélését szüntette meg a szocialista múlttal: Lenin alakjába sokkal inkább Putyint belelátva vagy a korrupt Janukovics-ot, mintsem  az egykori bolsevik hatalom képviselőjét (akinek szobrát gyakran esküvői fotózás hátteréül használták). A repkénnyel csendesen benőtt, valóban musil-i értelemben észrevehetetlen 'sírkert' így tért vissza az életbe, hogy az önrendelkezéssel önmagát újra felruházó nép vuduja legyen. A civilek félmilitáns akciójukkal eljátszották a triumfális diadalt, amely szimbolikus gesztusra az oroszoktól tankkal és nehézfegyverrel jöhet (jön) a válasz. Az ukránok megtisztították tereiket, így a szándékaikkal egyenesbe kerültek és a történelmi múlttal képletesen leszámoltak, más kérdés, hogy a valós háborús frontok mögött ez mit segíthet. A médiának köszönhetően nem keveset, emlékezzünk csak a 2003-as bagdadi eseményekre, amit utólag már egyértelmű média hype-nak lát be a nemzetközi közvélemény. Amikor egy forradalmi eseményt már nem csak a TV közvetít élőben – mint az 1989-es romániai forradalmat –, hanem egyenesen a broadcast-oknak rendezik (!) a 16 láb magas bronzszobor lehorgonyzását, nem férhet kétség az ilyen történések propaganda értéke felől (A fizikai térből aztán a globális médiahálózat ismét jellé teszi, és letölthető tartalommá transzformálja az aktust. Ahogy az először filmre vett 1989-es romániai forradalommal is ez történt. Televíziós képként oldódik fel a háború valóságossága, hogy aztán az interneten egy újabb transzformációval a súlytalan humor és kortárs irónia világában könnyítsen magán. Forradalom vagy kerti parti?)

Az ukrán helyzet tehát tökéletes példája a retorikai hadviselésnek, amennyiben ezek a cselekmények a közös tett jelzésértékűségének nyelvi rétegében nyilvánulnak meg. Feltéve, hogy a köznapi beszéd, a terefere is elsősorban azt a célt szolgálja, hogy a beszéd aktusával megerősítést nyerjen a csoporthovatartozás, az utcára kilépő, közösen elkövetett konfrontatív cselekedet (az illegalitáson, az ellenszegülésen és a beavatkozáson keresztül) rendkívül erős társadalmi összetartó erővel ruházza fel a résztvevőket. A szobrok eltávolítói a hatalom által évszázados gyakorlattal szentesített és elavultságuk ellenére máig életben tartott reprezentációs sémákkal is szembeszegülnek az ideológiai nézetkülönbségek mellett. Az ideologikus emlékművekről –  és kiterjesztve a nyilvános tér jelzésrendszerének egészéről mint politikai programról –, döntést hozni annyi, mint a társadalom jövőjének irányáról dönteni. Mindeközben a hagyományok kritikusai és a konfliktuskezelés progresszív módozatait propagáló véleményvezérek mindkét fronton nyelvújítást sürgetnek, és azzal érvelnek, hogy nem lehet a XVII., XVIII., XIX. vagy XX. századból importált stratégiák mentén sem ellenállni, sem ma érvényes politikai/eszmei/morális értékeket (demokratikusan) meghatározni. 

A hagyományos emlékműkultúra történetileg a II. világháború után szembesült először ezzel a kérdéssel: milyen formában találja meg a legautentikusabb kifejeződését egy traumatikus társadalmi élmény? Az Amerikai Egyesült Államokban a hidegháború éveiben a living memorial (élő emlékmű) lett erre a dilemmára a felelet: az esztétikailag és üzenetértékét tekintve is ódon monstrumoknak számító emlékmű-építészet helyett a jövőbeli hasznosság elve vált iránymutatóvá a céltalan múltba tekintés vagy az áldozati pozíció kijátszása helyett. Konkrét példákban megfogalmazva ez közösségi házak, könyvtárak, parkok stb. kialakítását jelenti, amely az élőknek szolgál revitalizációs lehetőségként. 

Bár a tengerentúl ez a javaslat a hatvanas évektől a közbeszéd aktív eleme, a kelet-európai posztszocialista országok közösségi emlékezetének stratégiáiban a mai napig kevésbé, vagy alig van jelen. A Szabadság téren hónapokig kitartó „permanens tüntetések” hoztak be a hazai gyakorlatba alternatívákat: így az Eleven Emlékmű vagy az újabb Szabadság színpad. Ezek a fórumok olyan közösségi helyzeteket idéznek elő, amelyek elhalványítják a reprezentációt és helyzetbe hozzák a közösségi alapú szerveződés formáit, mint a beszélgetőkör, filmklub vagy színház. 

A fenti precedensekből könnyű kiolvasni az ó és új világ történeti fejlődéskülönbségeit. Az egyre autokratikusabb államberendezkedések mindennapjaiban élve a demokráciáért egyelőre nehezített pályán kell megküzdeni. Mindenesetre az, hogy melyik stratégiát választjuk - rövidtávú terroristát vagy a hosszú távú tudattréninget - azt is jelzi, hova zárkózunk fel.

 

Péntek este a Higgs Mezőben (1051, Bp, Hercegprímás utca 11.) híradások és egyéb mozgóképes tartalmakon keresztül a jó és rossz szobordöntésekből láthattok egy átfogó összeállítást. A videóvetítés Péli Barna Fraktális tévedés című kiállításának záróeseménye.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr106605235

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

maxval a bircaman · http://maxval.co.nr 2014.08.15. 14:58:16

Enyhén szólva nem vagyok egy Lenin-rajongó, az orosz történelem egyik legkárosabb alakjának tartom, de nem örülök az ukrán deleninizációnak, ugyanis az nem antikommunista, antileninista tartalmú, hanem oroszellenes rasszista tartalmú.
süti beállítások módosítása