Pogátsa Zoltán a Pogiblogon arról írt, hogy a kínai minimálbér elérte a magyart.
Bár szerzőnk szerint ez azért nem igaz, de a folyamat nagyon fontos, hiszen a rengeteg különbség ellenére sok a hasonlóság Kína és Magyarország között. Talán úgy lehetne egyszerűen összefoglalni, hogy azok a problémák, amiket a Nemzeti Együttműködés Rendszerének bevezetése Magyarországon felerősít, nagyon hasonlóak a Kína által felismert és levetkőzni szándékozott problémákhoz.

Horváth Gergely írása. 

Fotó: Flickr/ Edward Jung

A kínai gazdasági növekedés lassulni látszik, a korábban megszokott 10% körüli éves GDP bővülés helyett idén mindössze 7% körüli lesz a növekedés. A jó gazdasági teljesítmény fontos a Kínai Kommunista Pártnak, mivel fő legitimációs forrását jelenti. A 2000-es években a gazdasági növekedés legfontosabb motorjai az export, de még inkább az olcsó hitelek által felpörgetett beruházások voltak. A 2007-ben kezdődő globális gazdasági válság megmutatta, hogy az export hirtelen visszaesése komoly károkat okozhat a kínai gazdaságnak, amire az állam a beruházások további növelésével reagállt. A beruházások GDP-hez mért aránya hosszú ideje rendkívül magas, 40-50% közötti, ami valószínűsíti, hogy az újabb beruházások megtérülési rátája igen alacsony, legalábbis azokban az iparágakban, ahová az állam által vezérelt bankok a meglévő személyi kapcsolatokon keresztül a hiteleket kihelyezik. Ez a gyakorlatban például felesleges utakat, reptereket, acélipari kapacitásokat és rengeteg új lakást jelent. 

A lassuló növekedés és a nem megtérülő beruházások túlsúlya a kormányzatot gazdasági szerkezetváltozásra ösztönzi, melynek egyik alapvető eleme a fogyasztás növelése. Kínában a fogyasztás GDP-hez mért aránya nemzetközi összehasonlításban nagyon alacsony, 45% körüli. A háztartások megtakarítási rátája pedig olyan magas, hogy a sok beruházás mellett még az amerikai külkereskedelmi hiányt is finanszírozni tudják. Az alacsony fogyasztás okai között szerepelnek a nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszer hiányosságai (melyek megtakarításra ösztönöznek), valamit az, hogy az évtizedek óta tartó magas gazdasági növekedés hasznait a társadalom kis része élvezi. A jövedelmi egyenlőtlenségek növekedését mutatja, hogy a Gini-együttható az 1980-as évek eleji 0.3-as értékről a 2010-es évekre 0.5 közeli értékre kúszott fel (egyes források szerint a 0.6-ot is eléri) – lásd [1], [2]. Ha a vidék és város közötti különbségeket kivesszük és csak a városi bérjövedelmekre koncentrálunk, a Gini-együttható akkor is 0.4 körüli, míg a felső 10% körülbelül hatszor annyit keres, mint az alsó 10%. (lásd [3])

Az egyenlőtlenségek csökkentése és ezáltal a fogyasztás növelése tehát a kormányzat egyik célkitűzésévé vált. Ehhez persze a bérek növekedése szükséges. Ebben a kontextusban érdemes értelmezni a kínai minimálbér jelentős növekedését, amelyre Pogátsa Zoltán minapi blogbejegyzése hívja fel a figyelmet (blogbejegyzés, adatok). Pogátsa értelmezése szerint a kínai minimálbérek szintje elérte a magyart, amely kijelentését arra alapoza, hogy az óránkénti minimálbér 1 és 2 euró közötti (Kínában a minimálbér értéke tartományonként és tartományon belül, területenként is eltérő a meglévő árszínvonalbeli különbségek miatt). Ez az állítás csak akkor igaz, ha az óránként megállapított minimálbért nézzük, ami a részmunkaidős dolgozókra vonatkozik. A teljes munkaidőben dolgozókra vonatkozó havi minimálbér értéke egy tartományban sem éri el a magyar értéket (101.500 Ft., azaz 2900 yuan, ez akkor is igaz, ha a nettó minimálbért (66e Ft., azaz 1890 yuan) vesszük figyelembe). Míg a minimálbér szintjének országok közötti összehasonlításához az árszínvonalat is érdemes figyelembe venni, könnyebben összehasonlítható a minimálbér átlagbér viszonyított aránya, ez 45% körüli Magyarországon (lásd [4]), míg Kínában 30% körüli (lásd [5]). 

A minimálbér összege csak korlátozottan befolyásolja a valós béreket Kínában, ugyanis a munkajogi és egyéb szabályok betartása és betartatása általános probléma az országban, továbbá a munkások jelentős hányada egyáltalán nem rendelkezik írott munkaszerződéssel (egy nem reprezentatív felmérés szerint ez az arány 40% körüli –lásd [6]). Ugyanakkor általános tendencia, hogy a bérek jelentősen növekednek, 1997 és 2009 között az átlagos éves reálbér növekedés 7 és 9% közötti volt (lásd [7]). A bérnövekedés mértéke azonban elmarad mind a GDP, mind a munka-termelékenység növekedésének mértékétől. Ez azt eredményezi, hogy a munkajövedelmek GDP-n belüli aránya folyamatosan csökken (kb. 50%-ról 40% körüli értékre az utóbbi évtizedben, összevetésképpen az Egyesült Államokban ez az adat 70% körüli), ami szintén azt mutatja, hogy a bérből és fizetésből élők kevésbé részesülnek a gazdasági fellendülés hasznaiból. A bérnövekedés leginkább a termelékenység-növekedéshez, a munkások alkupozíciójának javulásához, a 2008-ban bevezetett új munkapiaci szabályozáshoz és az infláció gyorsulásához köthető. A rossz munkakörülményeket és az alacsony béreket kifogásoló sztrájkok és összetűzések száma folyamatosan növekszik az utóbbi években. Ugyancsak a munkások alkupozícióját erősíti, hogy egyre kevesebb a belső területekről a keleti parti városokba vándorló vidéki munkás, ami az egy-gyermek politikája által előidézett demográfiai változásoknak (a társadalom elöregedése) és a belső területek fellendülő gazdasági növekedésének a következménye.

Kérdés, hogy a vállalatok hogyan reagállnak a növekvő bérekre. Bár a bérnövekedés mértéke elmarad a termelékenység növekedésének ütemétől, egyidejűleg más költségtényezők is drágulnak (energia, nyersanyagok, bér után fizetendő járulékok),  ami együttesen változtatásra kényszeríti a vállalatokat. A Kínában jelenlévő külföldi vállalatok többsége már nem exportra termel és nem azért van Kínában, mert ott olcsó termelni, hanem a helyi keresletet látja el és igyekszik pozíciókat kiépíteni a folyamatosan bővülő helyi piac minél nagyobb részének megszerzése érdekében. Ezek a vállalatok leginkább a termelés belső, olcsóbb területekre való áttelepítésével, illetve a termelés fokozottabb gépesítésével reagállnak a bérnövekedésre. A kínai fogyasztás növekedése tehát a külföldi vállalatok Kínában való maradása szempontjából is fontos. A kizárólag exportra termelő vállalatok ugyanakkor fontolgatják a termelés olcsóbb délkelet-ázsiai országokba, illetve a vállalat anyaországába való visszahelyezését (ez az ún. reshoring). A termelés Amerikába való visszahelyezése azért éri meg a vállalatoknak, mert a szállítási költségek növekednek, a kínai állam által garantált adókedvezmények sok korábban érkező vállalat számára lejártak, illetve bizonyos iparágakban a vállalatoknak gondot jelent a termelés minőségének biztosítása és a megfelelően képzett munkaerő felvétele. A bérköltségek közeledése ellenére, a termelés Kínából a kelet-európai régióba való helyezése egyelőre nem jelent meg. Kelet-Európa előnye az uniós piacok közelsége, a képzett munkaerő, valamint a stabil jogi környezet, a szerzői jogok betartása lehet. Az uniós gazdaságok viszont még nem tértek magukhoz a válság okozta sokkból. A Kína nyugati tartományaiba költöző vállalatok ugyanakkor a fejlődő eurázsiai vasútvonalakon keresztül szintén elérik ezeket a piacokat, és mivel ezekben a régiókban a bérköltségek még alacsonyak, kérdéses, hogy az uniós gazdaság helyreállásával mennyire látunk majd vállalatokat a Kínából a kelet-európai régióba költözni.

A termelés fokozottabb gépesítése és Kínából való elhelyezése ugyanakkor a munkanélküliség vagy az alulfoglalkotatottság növekedését vetíti előre. Az oktatásnak fontos szerepe van abban, hogy az egyének foglalkoztatási esélyeit növelje. Kínában az oktatás folyamatosan fejlődik, ami egyelőre inkább mennyiségi mint minőségi dimenziókban jelenik meg. Például, a 23 és 60 év közötti városi népesség körében a legalább 3 éves felsőfokú oktatással rendelkezők aránya 12%-ról 40%-ra növekedett 1988 és 2009 között ([3]). Az oktatás fontos a gazdasági növekedés fenntartása szempontjából is, mivel a kínai gazdaság egyre inkább a middle income trap nevű jelenség áldozatává válik, ami a gazdaság közepes jövedelmi szinten való megragadását jelenti. Ez a jelenség a relatíve szegényebb országokat érinti, melyek gazdaságukat az olcsó munkaerőre és a technológia importjára építik. A kínai gazdaság már nem az olcsó, alacsony hozzáadott értékű termékek (pl. textilipar) termelésére épül, sokkal inkább a technológiailag fejlettebb termékekre (pl. háztartási cikkek, szórakoztató elektronika, számítástechnika, kommunikáció). Ezek termelése azonban technológiai importra és adaptációra épül, nagyon kevés az innováció szerepe. A hosszabb távon fenntartható növekedés azonban szükségszerűen az innovációra kell hogy alapozzon, amihez viszont képzett munkaerőre van szükség. 

Kérdés ugyanakkor, hogy ebbe az újabb gazdasági rendszerbe a vidéki népesség hogyan tud majd bekapcsolódni. Hatalmas különségek mutatkoznak ugyanis a vidéki és városi népesség iskolázottsági szintje között. Például, 2008-ban a vidéki népesség kevesebb mint 1%-a rendelkezett 3 évesnél hosszabb felsőfokú tanulmányokkal ([3]). A vidéki oktatás fejlődése jelentősen elmarad a várositól, míg a városban élő vidéki migránsok és gyermekeik ki vannak zárva a városi oktatásból (ez utóbbi a háztartási regisztrációs rendszer (az ún. hukou-rendszer) következménye). Önmagában is fontos társadalmi probléma a migráns munkások gyermekeinek helyzete, akiknek kevés esélyük van arra, hogy jelentősen jobb körülmények között éljenek, mint a szüleik. 

Mi köze mindennek Magyarországhoz? A rengeteg különbség ellenére sok a hasonlóság Kína és Magyarország között. Talán úgy lehetne egyszerűen összefoglalni, hogy azok a problémák, amiket a Nemzeti Együttműködés Rendszerének bevezetése Magyaroszágon felerősít, nagyon hasonlóak a Kína által felismert és levetkőzni szándékozott problémákhoz. Magyarországon az oktatásból forrásokat vonnak ki, az egyenlőtlenségeket felerősítő szociális és adópolitikát vezetnek be, a gazdasági és politikai klientúra gyorsütemű kiépítése és a demokratikus intézmények leépítése zajlik, a gazdasági szerkezetváltozás (middle income trap) problémája kormányzati szinten alig  felismert, a bérek, a munka-termelékenység, a fogyasztás és a beruházások egyaránt stagnálnak, a munkások alkupozíciói az új munka törvénykönyvének (is) köszönhetően csökkennek. Ezzel szemben Kínában az oktatás folyamatosan fejlődik, a kormányzat kiemelt prioritása a korrupció és a társadalmi egyenlőtlenségek visszaszorítása, az innovációra épülő gazdasági rendszer kiépítése. A politikai változás szükségességét is kezdik felismerni. Kérdés, hogy a politikai érdekcsoportok harcából ezen szándékoknak milyen megvalósítása fog kiemelkedni. Ugyanakkor az említett különbségek a két ország között inkább a társadalmi változás irányát mutatják, például a magyar oktatás még mindig sokkal jobb szinvonalú a kínainál és a társadalmi egyenlőtlenségek is jóval visszafogottabbak. Mindenesetre a társadalmi változások Kína egy optimista, míg Magyarország egy pesszimista képét vetítik előre.