A képen Bert Kaempfert, forrás: http://www.fanpix.net/

Képes Gábor írása.

Eric J. Hobsbawm, a kiváló problémaérzékenységgel és stílussal megáldott – bár néha egy kis konzervatív sznobizmussal is megvert – nagyszerű brit marxista történész tanulmánykötetében, a Hétköznapi hősökben számos jazztörténeti értekezést és kritikát olvashatunk, e – részben mikrotörténeti jellegű – összeállításban a jazzrajongó Hobsbawm hatásosan és néha meglehetősen sommásan ír néhány korjellemző művészről, s közben elejt egy megjegyzést, miszerint az 1950-es évek amerikai könnyűzenéje „apagyilkos” volt.

Itt a rock and rollra gondol, s alighanem gondol a 60-as évek beatjére is, arra, hogy a hagyományosabb könnyűzenei stílusokat művelő, idősebb zenészek produkcióit generációs türelmetlenség kísérte, a régi sztárok, így a jazz nagy big bandjei is, hirtelen elvesztették érdekességüket az új sztárokkal, a rock and roll (majd a beat) sztárjaival szemben.

Egy részük ezzel párhuzamosan viszont kanonizálódott, különösen az Egyesült Államokban, ahol klasszikusként fogadták el a jazz úttörőit, ezzel megteremtve azt a panteont, amelyben a bőrszín már nem számít, míg a világhírnév, az egyetemes kultúrához való sajátos amerikai hozzátétel igen.

Néhány „apa” tehát túlélte a „gyilkosságot” – a jazz „arisztokratái”, Duke Ellington és Count Basie hitelét aligha kérdőjelezné meg bárki is -, másokat viszont könyörtelenül lemészárolt az idő. Úgy tűnik, főleg a jazzalapú, klasszikus könnyűzenét (popzenét) művelők nem illenek a képbe. (Egyébként Hobsbawm világába se, nem is nagyon foglalkozik velük.)

A generációs lázadást szeretjük, ha a fennálló hatalommal, a katonai agresszióval, a tanári önkénnyel, a rasszizmussal, a szexizmussal, a családon belüli erőszakkal, a hétköznapok fasizmusával szemben nyilvánul meg. Ízlés dolgáról viszont nem vitatkozunk, mert az esztétikai kényszer nem menő. Tudniillik valakire rákényszeríteni a saját ízlésünk: önkény. Valakit olyan miatt gyűlölni, amiről nem tehet, például, hogy korábban született és ezért más kulturális hatások érték: ez szintén nem menő. Akkor sem, ha érthető, mert a türelmetlenség kölcsönös. Nem akarjuk meggyilkolni Apát, csak hát nehezen adja át a színpadot. Helyet kell csinálni magunknak.

Pláne nem menő, ha valaki olyan dolgokat kér számon a művészeken, amelyek a művésznek egyszerűen nem feladatai. Egy klasszikus könnyűzenészen aligha kérném számon, hogy művei nem hordoznak direkt társadalmi mondanivalót, hiszen az ilyen zene felvállalt elsődleges és egyetlen funkciója a szórakoztatás. (Ez tiszta sor, talán őszintébb is, mint az, ami saját magát „őszintének és kőkeménynek” nevezi, pedig csak szórakoztat.)

És abszolút nem menő, ha azt, amit kritizál rajta, aztán maga is átveszi. Akinek bántja a szemét a varieték és mulatók csillogása, az mit kezd a „rock cirkuszával”, a soha nem látott, sikongás övezte sztárkultusszal?

Ennek az „apagyilkosságnak” sok aspektusa van, érdekes, ahogy a kifejlődő rockzene újraírja a könnyűzene történetét, új elvárásokat fogalmaz meg a képviselőivel szemben, míg a kultusz és az infrastruktúra használható részeit azért átveszi. Az új könnyűzenét már a második világháború környékén született nemzedék csinálja: az ő történetük folytonos, az előzmények nem illenek a sztoriba.

Pedig a könnyűzene azóta fejlődik, amióta gramofon van és rádió van. Épp ezért érdekesek azok a kismesterek, akik a klasszikus könnyűzene színterein alkottak. Lehet ez Easy-listening, a felhőkarcolók liftjeiben, a szupermarketekben és a félhomályos bárokban felcsendülő, andalító instrumentális muzsika, lehet a szórakoztató filmek aláfestő zenéje, lehet eredeti értelembe vett – valóban táncritmusra komponált – tánczene, az alkotók között nagy mesterségbeli tudással rendelkező, kiváló művészeket is találunk. Akik közül többen, nem mellesleg, ott bábáskodnak az elektronikus zene és a disco születésénél is, meg mindenhol, ahol egy jófajta big band és egy tisztahangú vokálkórus szükségeltetik.

Nagyon izgalmas az, ahogy a harmincas-negyvenes-ötvenes évek zenei színtereiben szocializálódott művészek már az új könnyűzene korában, érett fejjel próbálják felvenni a fonalat, követni a divatot, vagy akár sajátos eszköztárukkal be is előzni azt.

Van, aki nem is a jazz, hanem egyenesen a szimfonikus zenekarok világából érkezett. Az 1894-es születésű Arthur Fiedler például. De megkötötte a különbékét a Beatlesszel, és minden jel szerint a diszkó sem állt tőle távol.

A veterán jazzmogul, Stan Kenton (1911-1979) számos klasszikus szám újraértelmezésébe élvezettel belevetette magát, nem úszta meg még a magyar himnusz sem. S a 2001: Űrodüsszeia hatvanas évek végi sikere után egymás után megjelenő Zarathustra-feldolgozások között is megtaláljuk az övét:

Ahogy a lehető legmaradibb vokálkórus-hangzás géniusza, Ray Conniff (1916-2002) is eljátszadozik ezzel a témával.

Zsoldos Imre (1919-1985), a Magyar Rádió Tánczenekarából alakult Stúdió 11 zenekar egyik vezető egyénisége, trombitaművész. A könnyűzene organikusan fejlődő rendszer, egyik előképe a népies műdal. Így van ez Amerikában is a countryval, Olaszországban is a csodálatos nápolyi és római canzonékkal – és tetszik, nem tetszik, így van ez Magyarországon is a magyarnótával. Ez például a zseniálisan újraalkotott „Akácos út” (tudomásom szerint a hangszerelés Bágya András munkája).

A beat előtti könnyűzene talán legismertebb európai alkotója a zeneszerző-zenekarvezető Bert Kaempfert (1923-1980). Itt hallhatunk egy ízelítőt legismertebb műveiből, az NSZK tévé egyik első színes adásában. Ő élete végéig ragaszkodott is a saját maga kiművelte hangzásvilághoz. De Isaac Hayes szerzeményét, a Shaft vérpezsdítő, funkos témáját azért előadta zenekarával.

Lehet, hogy a rockzenét apagyilkosnak nevezni igazságtalanság. De érdemes elismerni és a helyükön kezelni a beat előtti könnyűzene művészeit is.

Több big bandet a Parlamentbe!