Tisza István ugyan nem lehet keblünkre ölelhető előd, de csúf ellenoldali bálvány sem, inkább tükör politikai vezetőink egykori meggondolatlanságaira, korlátoltságaira, „balhiteire”. Aktualizálható üzenetet bőven hordoz, példának okáért a genderszenzitív olvasatok számára is. Tisza István saját korában ugyanis a „nagyon férfi férfi”, egyfajta szuperhím megtestesítője volt, akivel úgy tudott elbüszkélkedni az egykori eszmetárs-emlékező, hogy: Tisza „kemény és tüskés férfiassága … mérhetetlenül megbotránkoztatta a hermafrodita lelkeket.” (75.) Ilyesféle szexista esszencializmusokból jó volna ma minél kevesebbet hallani – akkor már inkább a ma „túlfeszült lényeglátóira” figyeljünk, kiknek tanítója a „bujtó, új, kan Báthori Erzsébetet” látta Tiszában.

Svihánszky Misu írása Tisza Istvánról.

„Etetés, itatás és megvesztegetés pártkülönbség nélkül szerepel a magyar választásokon. Hatósági és egyházi nyomás, az izgatók terrorizmusa s a legvastagabb hazudozások, hitegetések és ámítások választásainknak megannyi visszataszító tünetei.” (1912)

 Az idézet szerzője házelnök éppen, és egy éven belül másodszor miniszterelnök, amikor ilyen lesújtó véleménnyel van az őt és osztályos társait – a mégiscsak kétsebességes „kék internacionálét” – hatalomban tartó, egyébként papírvékony választói jogosultságra építő rendszer egyik objektív legitimációs tartozékáról. Az oly emlékezetesen vérzivataros első világháború kitörésének épp 100 éve és a kormányzat teljes mellszélességgel ünnepelteti Tisza Istvánt. Szögezzük le hamarjában: azt a Tiszát, aki a „hamis realisták” egyik korszakos iskolapéldája. Pedig érezte az előjogokon alapuló osztályuralom visszaszorulási trendjeit, ahogy a szociális kérdés növekedő súlyát is, még ha ez utóbbi előtt csak „lóhátról humánus” aggódással adózott is. Mindenesetre megadatott neki, hogy képességes – „a pusztuló dzsentri minden éleslátása és energiája őbenne összpontosul” (Jászi Oszkár) – emberként mérvadó politikai tényező legyen, és döntő befolyást gyakoroljon a magyar állami politika alakulására. Meglehet, „geszti főúri” gyerekszobája és pedigréje nem bízta pusztán a képességeire társadalmi érvényesülését, de eme körülmény nem kisebbíti megszolgált politikai formátumát.

Elnagyolt, de tömény válaszunk az életműre leginkább az lehet: TÉVEDETT. Történészi ítélet is pecsétet nyom erre, a kortárs tanulmányozó azonban elég, ha megfontolt politikai értékválasztásai alapján vélekedik így. Mert milyen, utólag csak keményen helyteleníthető és sajnálható politikai rögeszmékkel terhelte az ország vállait?

Már önmagában azzal a birodalmi optikával, hogy egy nagyhatalmi státusú kettős Monarchiáé (egy „merev feudális-bürokratikus néphalmazaté” – Jászi) nemhogy a jelen, de a jövő is. Mélyen hitt az 1867-es (alaptörvényi) alapokban mint a kölcsönös gazdasági-kulturális emelkedés zálogában – bis hundertzwanzig. Cserébe „nem kevesebbet követelt az elnyomott osztályoktól és nemzetiségektől, mint hogy hazájukat leljék, melyért életet és vért áldozni érdemes, az uralkodó osztályok és a nemzetként egyedül elismert, két uralkodó fajta javára tömören hajlított kiegyezés paragrafusainak kacskaringóiban.” (227.) És a tényektől nem zavart önáltató „tisztánlátás” a magyarországi államfelet érintően tobzódott csak igazán. A magyarság (ráadásul: rendi) szuperioritása, az ezerév történelmi jogosítottsága, asszimilációs vonzásközpont, államalkotási juss, politikai egység, nemzeti hűség… És valóban, egyre inkább az organikus „élőlénynek” elképzelt Nemzet „lesz a szuggesztív szó, a reálpolitikának hitt ábránd.” (I. k. 175.) Benne egyfelől – igen, klasszikus liberális emberkép szerint – az egyes ember szabadsága és az egyéni felelősség érzete terjesztendő, ami felett azonban másfelől egy közösségi-társadalmi rend őrzendő meg. A rend mint rezsim a közérdeket eminensen az uralkodó osztály érdekében találja meg – így például a magyar junkerek gabonaár-srófoló, tetemes hasznokat fölöző védővám-politikájában. A rend mint kiszámíthatóság alapja pedig a minden „rakoncátlansággal” szembeni erélyes fellépés. Tisza idealizmusa szerint méghozzá első helyen az államélet tengelyének tekintett parlamentben, mert „nemzeti létünk” annak „erejéhez, belértékéhez és virágzásához van kötve”. A parlamentarizmus külsőségei iránti tisztelet és a papírforma szerinti alkotmányossághoz ragaszkodás pedig szigorú házszabályokat követel. De ott van még az utca frontja is, ahol a „békétlenkedőknek” lehetőleg provokálóan nagyszámú karhatalom bevetésével kell ultima ratio-t mutatni. (Az 1910-es évekre emlékezetesen több is jutott itthoni pacifikáló erőfeszítésekből, mint hivatalos külső pacifizmusból.) A társadalmi zöm politikai cselekvőképességbe való befogadását csak apró lépcsőfokonkénti (tkp. tyúklépésben totyogó) ütemben képzelte el. Jogkiterjesztésről csak a legnagyobb óvatossággal akart hallani, nehogy „a gyomor szenvedélyei” elszabaduljanak. Elismerte az ipari munkásosztály állampolgári érdemeit, bár szerette volna megtanítani rá, hogy „jól válassza meg vezéreit”. Azonban a „falusi néptömegekkel” kapcsolatban kérlelhetetlen volt, őket a „nemzeti egység, felvilágosodás és emberi haladás” szempontjából megbízhatatlanoknak tételezte. A mezőgazdasági munkások baleset- és rokkantbiztosítását mellesleg – a non-interventio dogmája jegyében – illetéktelen állami beavatkozásnak tekintette volna. Megvolt a határozott véleménye magyar nép lelkéről, annak jó és rossz tulajdonságairól. A logikai sor morális megbélyegzésben végződött: „a nép igényei csekélyek” à „aki dolgozni akar, munkát mindig talál” à „ahol a nép eladósodott, ezt csak saját tudatlanságának, indolenciájának, iszákosságának róhatja föl” (309.). A társadalmi integrációs elképzelései pedig végzetesen felemás képet mutattak: a polgárosodásba kapcsolódottan sikeres német és zsidó asszimilációra megbecsüléssel és támaszként is tekintett, nem úgy a csoportidentitása szükségleteiért fellépő többi nemzetiségre: nekik „fenntartás nélkül a magyar alkotmány talajára” helyezkedés kötelmét írta elő. Befelé forduló imperializmusa a magyar szuverenitás letéteményeseiként a magyar közigazgatásra és a magyar iskoláztatásra épített. Utóbbinak bízott politikailag nagykorúsító, felzárkóztató szerepében, a társadalom egészét azonban életfogytáig kitartó bizonyossággal „a teljes, korlátlan politikai demokráciára” éretlennek, alkalmatlannak találta.

De figyelmünkre talán leginkább érdemes tézise az a konzervatív (és azóta már globálkapitalista) axióma volt, mely szerint „azon a világrenden pedig, hogy tőke […] nem juthat minden embernek…, nem változtathatunk”. A meglévő osztálykülönbségeket folytonos érvényességűnek gondolta, ezért említhette „a józan a határok közt mozgó luxus” körében egy napon „a szegény ember udvarát díszítő rózsatövet” „a gazdag ember parkjával” (286.). Ez a mélyen gyökerező szemléleti alapállás természetesen csak arra inthette a szociális mélység zúgolódóját, hogy tűrjön békességgel. Okkal kaphatta meg vádként, hogy „hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát”.

Tisza István tehát a dualizmuskori kormányzó liberalizmus egyik kiemelkedő elitista, állagőrző államférfija volt, aki kikezdhetetlen világfelfogásának érvényesítésében – ígéretéhez híven – nem is állt meg „félúton”. Nézeteivel pedig maradandóan besugározta az establishmentet. Ennyiben valóban ő volt „a nagy oktató” – még ha a kifejezés szélein szerzője ismeretében érezhetünk is némi gúnyt csillogni.

A tételes analízisünk értékeléseire jó néhány felebarátunk feltehetőleg mégis csak lemondó hörrenéssel reagálna. Nota bene a politikailag felmelegíthető Tisza-vonzalmak hátterében máig valami varázsmáz fedi a hajdani politikus személyiségét. A talán legtöbbekben felködlő érzületi asszociációk egy földöntúli lényt látnak maguk előtt. Fenséges elmét, titáni erőt, catói jellemet, oroszlánszívet, „nagy magyar lelket”, szálfa termetet, hatalmas életet és dicstelen véget. Utóbbi a politikai romantika szinekdochéja szerint maga volt a nemzet bukása, sorsa egybekapcsolódott a szétszaggatott országéval. A „nagy kormányosból” „zuhanó tölgy” lett, alig kiheverhető rázkódás-hullámokat okozva a politikában. A kiemelkedő karizmát hozzáképzelő, glorifikáló megközelítések számára Tisza „halálosan szerette a nemzetet”, és beszéde „minden magyar szava volt”. Mítoszának legkorábbi építője alighanem a demokratikus utókor értelmisége által egyre laposodó hisztériával tetemre hívott Bujdosó könyv volt, amely a betölthetetlen űr feletti sajnálatát már politikai támadásideológiával is kiegészítette (ld. ezekről). „Szegény Tisza!” – szólt a szerzőből is a felfegyverzett bánat. Hát még az ő vére és az ő gyilkosai! Amaz mily fejedelmi és pótolhatatlan, emezek mily infernálisak és – idegenek… A nosztalgiabuborékokban érlelt „régi Magyarország” kulturális feltámasztási gyakorlatai bizony sajnos ide is kilyukadnak olykor. Mindenesetre a liberalizmus jegyében telő félévszázadnyi kormánypolitikákat kíméletlenül elmarasztaló Szekfű Gyula számára is kivételt jelentett Tisza, akit „a korszak legelső, legjobb magyarjának” tekintett. És korabeli szociáldemokrata politikus is akadt, aki minden nemkívánatos politikai nézete ellenére egyenes embert tisztelt benne. Hozzátehetjük: későbbi politikai tisztelői által megközelíthetetlen erénye volt, hogy sosem perelt személyét érintő sajtóbeli sértésekért, eltökélten vallotta: „az érvek szabad mérkőzésének tisztító szelében” kell helytállni és felülkerekedni. Amellett puritán életviteléhez és zord moráljához nem tudott hozzáférni a maga körül látott panamisták szemérmetlen tempója sem. És – kontextusuktól függetlenül – különösen értékesek a karakánul állást foglaló 1918 augusztusi (!) szavai is: „minden antiszemitizmust határozottan és feltétel nélkül elitélek […] azért is, mert önmagában véve helytelen és igazságtalan. Hiszen egyesek fölött a saját egyéni értékük szerint kell itéletet mondani […] nem szabad általános, egyforma megitélés alá vonni bármely felekezetnek vagy bármely fajnak tagjait”.

Szobra a „neobarokk társadalomban” egyszer már parodisztikusnak hatott, ami, tudjuk: csak egy eleme volt egy végeérhetetlen történelmi paródia-láncolatnak (a „Szent Szövetség korától” az „Orbánrezsimig”). Legújabb ünnepélyes politikai reprezentációja egyelőre névleg lobogójára vonja, de üzeneteiben gyermetegül félremagyarázza. Említi például az egykori Tisza-alapította „Munkapártot” mint tetszetős párhuzamot a jelen „munkatársadalmi” hagymázával. Vagy a mai külpolitikai kivagyiskodással rokonítaná Tisza szabadsághitét, ami bizony még az azóta agyondorongolt liberális eszmeáramlatba eltökélt meggyőződésből táplálkozott. Mi több, jövőalapozáshoz (ld. még „nemzetépítés”) invokálnák alakját, miközben Tisza Istvánnal éppen, hogy jó ideig bezárult egy vérmes ambíciójú magyar jövő képe, hogy egy iszonyú megrázkódtatás-sorozat és rendszerváltások görgetege –Jászi szemében Tisza például maga volt „a magyar bolsevizmus apja” (6.) – árán kezdhessen valószerűbbé szerényedni. Nagy kár, hogy mégis elmentek a lehetőség mellett, és odahagyták azt 1944-45 tisztítótüzeinek.

A politikai és kulturális szféránk csordultig van történelemmel. Mégsem mondható, hogy a magyar múlt újabb alakja nehezedne mázsányi súlyával a magyar jelenre. Politikai felkarolói épp úgy beszélnek róla, mintha nem akarnák máshogy, mint praktikus frázisaiban érteni. Nincs szükségük az egész politikai személyiségre, azon csak átszellőztetik mondandóikat. Itt sem szakad meg a politika egyik jellemző hagyománya: a múlt receptjeire hagyatkozásnál mindig több fantázia szorul az utókor új szereplőibe. Ugyan a „Biharország urai” kényére berendezett egykori magyar állam „bihari abszolutizmusa” egyes pontjain tetszetős összevetéseket is kínál a „felcsutizált kerállami stadionországgal”, Tisza pályája nem vezet el az Orbán-jelenség megértéséhez – minden ellenkező efemer híresztelés ellenére. Pláne nem seper rendszert a XXI. századi hazai intellektuális csatatérbe. (Még ha „józan mutatványos” ismerőseink például oly sokatmondóskodó szimbolika-lapogatással utalnak is történelmi párhuzamokra mint tolvajkulcsokra az aktuális kormányzati káderpolitika megértéséhez.) Az nekünk, egy szociálisabb holnap híveinek termékeny gondolatcserélő és programtisztázó vitáira tartozik.

A horizonton egy újabb emésztő biedermeier korszak kezdeményei látszanak. Méghozzá azzal a viszketős és csalékony nyugalommal kecsegtetve, melybe az ellenzéki szavazó is észrevétlenül hátradől, némi gondos visszafogottsággal kiporciózott morgás-adagok mellett – a látszat kedvéért. Hiszen a futóhomokban nem éri meg toporzékolni; az eszmélkedésre alkalmas égbolt zárulásával minek a sok „vetítés”; és különben is: a jobbhíján-világ is világ.

Tisza István ugyan nem lehet keblünkre ölelhető előd, de csúf ellenoldali bálvány sem, inkább tükör politikai vezetőink egykori meggondolatlanságaira, korlátoltságaira, „balhiteire”. Aktualizálható üzenetet bőven hordoz, példának okáért a genderszenzitív olvasatok számára is. Tisza István saját korában ugyanis a „nagyon férfi férfi”, egyfajta szuperhím megtestesítője volt, akivel úgy tudott elbüszkélkedni az egykori eszmetárs-emlékező, hogy: Tisza „kemény és tüskés férfiassága … mérhetetlenül megbotránkoztatta a hermafrodita lelkeket.” (75.) Ilyesféle szexista esszencializmusokból jó volna ma minél kevesebbet hallani – akkor már inkább a ma „túlfeszült lényeglátóira” figyeljünk, kiknek tanítója a „bujtó, új, kan Báthori Erzsébetet” látta Tiszában.