Újra halottak vannak a kijevi utcákon - de hogyan jutott ide Ukrajna?
Kelet és Nyugat közötti őrlődés, egy "kompország", amelyik hol az egyik, hol a másik pólus felé húz, de mindig pórul jár. Korrupt, még a mi mércénk szerint is nagyon korrupt politikai elit és erős belső megosztottság.
Ismerős?

Gyóni Gábor irása

fotó: Flickr/ Sasha Maksymenko

Amikor 2013 november végén, december elején Kijevben tömegtüntetések kezdődtek azt követően, hogy az ukrán kormány bejelentette, mégsem írja alá a társulási és szabadkereskedelmi megállapodást az Európai Unióval, talán kevesen gondolták, hogy Ukrajna, e fiatal kelet-európai ország történetének legnagyobb válsága veszi kezdetét.

Akkor még látszólag külpolitikai (érték)választásról volt szó, ma már többen reális alternatívaként számolnak akár Ukrajna felbomlásával is. Akármi is lesz a konfliktus végkifejlete, Ukrajna már nem lesz ugyanaz az ország, mint 2014 előtt volt, a mostani válság ugyanis nemcsak külpolitikai vagy civilizációs értékválasztás szülte szembenállás, hanem Ukrajna egészének csődjét jelzi.

Pedig északkeleti szomszédunk egészen jó adottságokkal kezdhette meg önálló életét 1992-ben. Oroszországot leszámítva Európa legnagyobb területű országáról van szó (Franciaország az Európán kívüli területeit beszámítva nagyobb). A híres ukrajnai termőföldek, a kelet-ukrajnai iparvidék, bányák, a gazdag kulturális-természeti örökség a Kárpátoktól kezdve Lembergen át a Krímig mind szép jövőt ígértek a volt szovjet köztársaságnak. Ukrajna fejlett oktatási rendszert és jól képzett lakosságot örökölt a szovjet rendszertől. Mivel Oroszország átvállalta a Szovjetunió adósságát, Ukrajna is különösebb hitelproblémák nélkül vághatott neki az önállóságnak.

Nos, ez a kiváló adottságú ország az elmúlt 22 évben, békeidőben, elképesztő mélyrepülésen ment keresztül még köztes-európai léptékben is. Ha csak az egy főre eső GDP-t nézzük, a Világbank adatai alapján, ez 1990-ben 1570 dollár volt Ukrajnában, 1705 dollár Belaruszban (Oroszországban 3485); 2012-ben 3867 dollár Ukrajnában, 6685 Belaruszban (Oroszországban 14 037). Azaz a rendszerváltáskor még alig volt különbség a belorusz és az ukrán egy főre eső GDP között, jelenleg viszont majd kétszer akkora a belorusz mutató, mint az ukrán. Ukrajna – Moldova mellett – Európa szegényházává vált. A népesség jelentősen csökkent, csökken (az 1992-ben 52 milliós lakosság 45,5 millióra apadt, tíz év alatt a lakosság több mint 10 %-a elveszett). Milliók hagyták el az országot, hogy Nyugaton vagy Oroszországban vállaljanak munkát.

Eközben az ukrajnai elit az elmúlt 22 évben nem volt képes semmilyen elfogadható, előremutató fejlődési alternatívát kínálni az országnak (amit persze meg is nehezít az ország ismert kelet-nyugati megosztottsága. Sokszor elhangzik, hogy Ukrajna „mesterséges állam”, eltérő történelmi fejlődésű régiókkal - utóbbinak a szerepét én is fontosnak tartom - dehát ez többé-kevésbé térségünk minden államára igaz).

Az 1990-es években uralkodó neoliberális/neokonzervatív, Kelet-Európában neokolonialista célokat is megfogalmazó eszmevilág – az állam összeomlása vagy tudatos leépítése – kiváló hátteret biztosított a meglehetősen vegyes eredetű, maffiaszerűen szerveződő, az állami struktúrákra rátelepülő ukrán elit számára saját országa lerablásához, kifosztásához. Az 1990-es évek Ukrajnájának mintegy a szimbóluma a világ egyik legkorruptabb embere, Pavel Lazarenko volt miniszterelnök (1996-1997), aki több száz millió dollárt lopott el, zsarolt ki, sikkasztott el saját honfitársaitól (ezt a tevékenységét még dnyepropetrovszki kormányzósága idején kezdte), majd miután kezdett forróvá válni a lába alatt a talaj, az Egyesült Államokba szökött (ahol politikai menedékjog helyett jól megérdemelt börtönbüntetés várt rá). Teljesen érthető tehát, ha az ukrajnaiak az általuk elképzelt európai életszínvonalra és viszonyokra vágynak.

Alaptételem tehát, hogy a mostani ukrán válság legfőbb oka Ukrajna sikertelenségében rejlik. Pedig 1991 után is voltak momentumok, amikor azt lehetett hinni, Ukrajna talán kilábal mély, permanens válságából. A független Ukrajna viszonylag legsikeresebb elnöke, Leonyid Kucsma második elnöki ciklusa idején (ő volt az egyetlen államfő, akinek sikerült újraválasztatnia magát), a 2000-es évek elején valamelyest stabilizálódott az ország helyzete és igen lendületes gazdasági növekedés vette kezdetét. Volt olyan év, amikor Ukrajna gazdasága 14 %-kal bővült, és ilyetén módon a FÁK térség legdinamikusabban fejlődő országa volt. A 2000-es évek elején úgy tűnt, Ukrajna a keleti orientáció mellett kötelezi el magát. Mostanság sok szó esik Vlagyimir Putyin Eurázsiai Uniójáról (melyet jelenlegi formájában egyébként a kazah elnök, Nurszultan Nazarbajev fogalmazott meg), de ennek előzményei még a ’90-es évek legelejére nyúlnak vissza. Borisz Jelcin orosz elnök környezetében merült fel, a Szovjetunió agóniája idején, hogy „dobva” a dotált, fejletlenebb és kulturálisan is eltérő közép-ázsiai és kaukázusi köztársaságokat, valamint a Baltikumot, csak a Szovjetunió négy legnagyobb és legfejlettebb köztársasága, Oroszország, Ukrajna, Belorusszia és Kazahsztán szorosabb együttműködését kellene megvalósítani (tulajonképpen a Szovjetunió széthullása is a szovjet, és különösen az oroszországi elit „szeparatista” tevékenysége nyomán következett be – Ronald Reagannak volt hozzá a legkevesebb köze). Ezen négy köztársaság EU-hoz hasonló, tervezett kooperációját a 2000-es évek elején még Egységes Gazdasági Térségnek (Jegyinoje Ekonomicseszkoje Prosztransztvo - JEP) nevezték. 2004-ben, Leonyid Kucsma elnöksége utolsó évében Kijev elkötelezte magát a JEP mellett. Valószínűleg éppen ezért került sor az ún. „narancsos forradalom” kirobbantására aktív nyugati támogatással. A nyugati segítséggel hatalomra juttatott Viktor Juscsenko megszolgálta a bizalmat: a Nyugat (elsősorban az USA) érdekeinek megfelelően kitáncolt a JEP-ből és folymatosan konfrontálódott Oroszországgal. Juscsenko katasztrófapolitikája nem is hozhatott más eredményt, mint történelmi bukást (szinte példa nélkül álló, hogy hivatalban lévő elnök 5 %-ot kapjon a választásokon, mint Juscsenko 2010-ben).

Mivel az ukrán elit továbbra sem tud önálló fejlődési alternatívát megfogalmazni Ukrajna számára, a 2010-ben (2004 után ismét) elnökválasztást nyert Viktor Juscsenko számára megint csak a kelet vagy nyugat kérdése merült fel alapproblémaként. Az, hogy Janukovicsék sokáig erőteljesen nyugatbarát retorikát folytattak, és 2013 nyarán szavakban az EU mellett kötelezték el magukat, nem utolsósorban az orosz magatartással magyarázható. Az utóbbi években a Kreml egyre türelmetlenebb és erőszakosabb módon próbálta beráncigálni Ukrajnát a tervezett Eurázsiai Unióba. A magabiztossá váló Oroszország a zsarolás és fenyegetés nyelvén kezdett beszélni Ukrajnával, ami persze kontraproduktív volt. 2013 nyarára – főleg azt követően, hogy Vlagyimir Putyin Kijevben látványosan megalázta Janukovicsot, majd Oroszország kereskedelmi szankciókat vezetett be Ukrajnával szemben - az orosz-ukrán kapcsolatok a mélypontra kerültek. Még az oroszajkú Dél- és Kelet-Ukrajnában is jelentősen csökkent Oroszország népszerűsége.

Az EU azonban szintén nem bánt finoman Ukrajnával. Az Ukrajnával tervezett társulási és szabadkereskedelmi megállapodás neokolonista törekvéseket fogalmazott meg a Közép-Európában már „bevált” recept alapján, azaz a termelő struktúrák leépítését, a mezőgazdasági támogatások megnyirbálását, a lakosságot sújtó megszorító intézkedéseket, a piacok megnyitását várták el Kijevtől. Valóban, felelős ukrán kormány nem írhatott alá egy ilyen dokumentumot. Az ukrán kormány hangsúlyozottan EU-barát retorikája után azonban mennykőcsapásként hatott a hirtelen hátraarc.

A tavaly év végén kezdődött tüntetések központjában még az EU, a vágyott európai élet állt. A hatalom kivárt, majd – miután Oroszország a korbács után elővette a mézeskalácsot is, és jelentős segéllyel lényegében megmentette Ukrajnát az összeomlástól – represszív intézkedéseket kívánt foganatosítani. Szinte szó szerint másolva, ugyanazokat a represszív törvényeket akarták bevezetni, mint amelyeket Putyin harmadik elnöki ciklusa során Oroszországban (gyülekezési törvény szigorítása, „külföldi ügynöknek” minősített civil szervezetek stb.), tulajdonképpen ekkor szabadult el a pokol, jelezve az ukrajnai társadalom ellenállását. A konfliktus eszkalálódása során azonban kiújultak a történelmi-kulturális törésvonalak. Nyugat-Ukrajnában lényegében elkergették a hatalmat, Kelet-Ukrajna (ahol az Oroszországgal történt megállapodás után Janukovics stabilizálta hátországát) viszont ellenállt az egyre agresszívabbá váló ellenzéki nyomásnak. Az ellenzéki vezetők elvesztették az erőszakos, nem utolsósorban futballhuligánokból álló martalócok feletti kontrollt, különböző „önvédelmi” alakulatok jöttek létre. A politikusok hiába tárgyalgatnak, az vajmi kevés hatással van az események alakulására (jellemző, hogy a represszív törvények visszavonása után Janukovics megállapodott az ellenzéki vezetőkkel, hogy kiürítik a Majdant. Az emberek persze nem mentek haza). A hatalom megrendült, és újabban már a terrorizmus is megjelent: Kremencsugban agyonlőttek egy bírót, aki ellenzéki huligánokat ítélt el.

Egy előrehozott választás a jelenlegi helyzetben borítékolható módon polarizációhoz vezetne (Nyugat-Ukrajnában még inkább megerősödne a radikális nacionalista Szabadság párt, Kelet-Ukrajnában az oroszbarát kommunisták törnének előre). A föderalizáció talán gyógyír lehetne, de ezt nem fogadják el Nyugat-Ukrajna ukrán nemzetállamban gondolkodó nacionalistái.

Már hónapok óta állnak Kijev központjában a barikádok. Lassan elolvad a hó, amivel megtömték a barikádokat alkotó zsákokat. Nem tudom, meddig fognak még állni, de ha le is bontják őket, a töréspontra érkezett Ukrajna már nem lesz az, ami volt.

Ukrajna, ez a hatalmas ország beteg sebként tátong Európa földrajzi közepén: barikádokkal vagy anélkül, vérrel vagy vér nélkül, de a permanens válság folytatódása garantált északkeleti szomszédunkban. Tulajdonképpen Ukrajna egész eddigi története – néhány biztató évtől eltekintve – egy összefüggő válság. Ukrajna arra látványos példa: hogyan tud tönkretenni – talán végleg? - egy jó adottságokkal rendelkező országot egy gátlástalan, korrupt, de legfőképpen üres, maffiaszerű rabló-elit.

Kapcsólódó cikkünk:

Megérteni Ukrajnát- a posztgyarmai állapot - Mitrovits Miklós írása.