Kicsit spirituális elmélkedés a társadalmi változásról.

Bihari László írása.

Kezdődött egy forgatással és egy számmal. Azzal, hogy 3 millió embernek nincs biztos és kielégítő otthona Magyarországon. Ez nem a lakhatásról szól, hanem a rendszerváltás kudarcáról. Ha az ország közel egyharmada átmeneti szállásokon, feketén kivett, kurva drága albérletekben vagy szívességi alapon lakik, negyvenévesen a szüleivel és irreálisan kis helyen, esetleg szükséglakásban, komfort nélküliben, fapadoson, utcán, vagy a sajátban várja rettegve a végrehajtót, mert nem tudja fizetni a csökkentett rezsijét, netán elakadt a devizahitel fizetésével, tehát ha itt tartunk, hogy ez összesen 3 millió ember, akkor?

Akkor most megbukik a kormány? Vagy egy mozgalom kivívja a lakhatás jogát mindenkinek?

Győri Péter, a hajléktalanellátás egyik legtöbbet hivatkozott szakértője azt állítja, hogy egyszerű és sok országban bevált módszerek vannak arra, hogy „az embereket lakásban tartsuk”, és hogy a félmilliós üres lakásállományt feltöltsük. Még nem is kerülne vállalhatatlanul sokba. De ez nem hozza lázba a tömegeket, még azokat sem, akik kifejezetten jól járnának.

A fenti példából is azt érzem, hogy a változást megszervezni nem lehet. És most nemcsak a lakhatásról beszélek már. Hanem arról a változásról, amit azok is várnak, akiknek van saját lakása, de nem szeretnek itt élni, ebben az országban.

Azt érzem, hogy lesz változás. A változásért tehetünk, de nem dönthetünk róla. Nem állhatunk az élére, hanem az majd eldől, hogy ki lesz az élén. Nem dönthetjük el, hogy milyen legyen, legfeljebb azért tehetünk, hogy kedvünkre való és minél előbb jöjjön. Azt is érzem, hogy fel kell adni azt a vágyat, hogy a változásért tett cselekedeteink közvetlen hasznot hozzanak nekünk. Be kell tenni egy nagy közös kalapba, és abban kell bízni, hogy meg fog térülni mindenkinek.

Azt is érzem, hogy a változásnak belülről kell elindulnia, méghozzá az egyén szintjéről. Én például időnként irigylem mások sikerét. Mindaddig, amíg ez dominál bennem, amíg az ego hajt, az érvényesülési vágy, addig nem tudok igazán beletalálni a közepébe annak, aminek szeretnék. Addig nem lehetek a változás, amit látni kívánok a világban, márpedig ez az, amit jelentős, társadalom reformer elődeink is alapvető célként tűztek ki. Belőlem sajnos régen kihalt az a hit, hogy lehet az életem jó akkor is, ha nem én győzök. Most az a dolgom, hogy engedjem visszatérni ezt a hitemet. El kell tudnom fogadni, meg kell tudnom érteni, hogy a változás, amelyhez hozzájárulok, talán majd a gyermekem életében érik be, de nekem most meg kell tennem azokat a lépéseket, amelyek hozzá vezetnek.

Nagyon sok területre betévedtem már, úgy, ahogyan a lakhatáséba. És mindenütt ugyanazt látom: teljesen egyértelmű, hogy mi az igazságos, és mi nem az. Lehet tudni, hogy kik járnak jól és kik rosszul. Nagyjából az ellehetetlenülés és a siker között lehet választani. Nincs szabadverseny, hanem etikátlanul megszerzett és megtartott előnyök vannak, amelyek igazságtalan viszonyokat teremtenek.

És ezeken nem lehet változtatni az erőviszonyok miatt. Mindegy, hogy a mezőgazdaságról beszélünk (földmutyi), az energetikáról (Paks), a lakhatásról (hajléktalanság) vagy a médiáról (különféle hegemóniák).

Olyan változásnak kell jönnie, ami azt is érinti, ahogyan a versenyről, az egymáshoz fűződő viszonyról, az életről magáról gondolkodunk. Nem lenne bajom a versennyel, ha nem akadályozná meg az élet legalapvetőbb lényegét a mi civilizációnkban: azt, hogy egymás kölcsönös előnyére törekedve működjünk együtt. Van etikus verseny, ami nem arra megy ki, hogy ki haljon éhen és ki maradjon életben. De itt most nem ez van. Ma még ezek a viszonyok nem legitimek. Ha mindannyian akarnánk a változást, akkor minden lehetséges lenne. Lehetne az, hogy átlátható legyen a pártok gazdálkodása, vagy hogy semelyik pártnak ne legyen hegemóniája a nyilvánosságban. Lehetne az, hogy ne építsünk Paks2-t, vagy hogy legyen szakszervezet minden cégnél. Lehetne az, hogy mindenkinek jusson fedél a feje fölé. De a többség nem hisz abban, hogy ez lehetséges. Nem hisznek abban, hogy az ember képes morális viselkedésre. Sokan azt gondolják, hogy nem járhat mindenki egyszerre jól.

Ahhoz, hogy a változás elinduljon, ebben kell történnie a fordulatnak. Ez pedig olyan élmény, amelyet közleményekkel nem fogunk elérni. Ide csak közvetlenül, embertől emberig juthatunk el. Nem úgy, hogy én ezt most megmondom neked. Hanem úgy, hogy köztünk történik valami, ami más, mint ami eddig volt. És ha már elég sokan vagyunk a körben, akkor meg lehet szervezni az országos sztrájkot, vagy bármit, amire épp szükség van.

fotó: Domaniczky Tivadar