Van ugye ez a korszakváltás, amin mindenki egy kicsit mást ért, de azért jó lenne, ha jönne, ha megcsinálnák. Ha lehetne. 

Amennyiben igaz a Párbeszéd Magyarországért érvelése, hogy a korszakváltáshoz megkerülhetetlen lépés a kormányváltás, és a közös lista tényleg sok többlet szavazatot hoz, akkor talán csakugyan közelebb kerültünk hozzá.
Csak az a gond, hogy nem lesz itt semmiféle korszakváltás, amíg a szavazók és az értelmiség nem tud lehasadni a politikai zombi-panoptikumról. Semmiféle.

Vay Márton, a Dinamó szerkesztőjének írása.

Hogy a közös lista javítja az ellenzéki győzelem esélyét, azt remélhetőleg alapos számítások támasztják alá. Hogy az így csekély valószínűséggel kormányra jutó ellenzék javítja-e az ország esélyeit a regenerálódásra, arról ki-ki rosszkedve függvényében tippelgethet. Nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy miért érezhették úgy a PM-esek, hogy fel kell ajánlani a közös listát. Aminek egyik – általam is átérzett - olvasata, hogy ennen fejükre nyomták a ketchupot és beültek a fenevad tányérjába.

Nincs abban semmi új és különös, hogy a jelen helyzet a kisebbik és a nagyobbik rossz közötti dilemmázásra szűkíthető le.  A PM-esek azt mondták az LMP-ből való kilépéskor, hogy az MSZP-vel közös kormányváltás kisebbik rossza van annyira indokolt, hogy sok gyomorerősítővel nekifussanak. Ehhez tartották magukat most is, a jóval nehezebb helyzetben. A mérleg egyik serpenyőjében a tudjuk milyen emberekből álló, Mesterházy által frissen fideszesített MSZP van. Ha arra gondolok, hogy a miniszterelnököm akar lenni, úgy érzem magam, mint a lányos apuka, akinek tizenöt éves szeme fénye  első udvarlójával, a használt-autó kereskedésből gazdagodott Attilával  indulna el éjjel kocsikázni.

A másik serpenyő se könnyű, ott van több millió ember, aki a létminimum környékén, vagy mélyen alatta azért kényszerül pofát befogva csicskázni, hogy ne halljon éhen, hogy ne vegyék el tőle a nettó százas fizetését, a közmunkáért járó havi 40 vagy 50 ezret vagy a foglalkoztatást helyettesítő 22.800 forintját.

Ilyenkor tényleg komoly nyomást gyakorol az emberre a lelkiismerete, hogy értelmiségi finnyáskodás helyett nézze meg, miként lehetne az egyébként szintén jó eséllyel dutyiba való politikai zombikkal, a megfelelő távolságot tartva, de koordináltan tenni valamit. Nem gondolom, hogy erkölcsileg ez egy alávaló álláspont lenne.

Meg is próbáltak valami ilyesmit, majd akadt egy cseppet sem kis bökkenő.
Nevezetesen, hogy ezért tenni már csak kevesen voltak hajlandóak. A passzivitás sokszor teljesen érthető: ami a Kádár-rezsim utolsó évtizedében már nem volt egyértelmű, az a mai Magyarországon, a hatalom hatósugarában igen: az aktív ellenzéki szerepvállalás akár az állásunkba kerülhet.

Kevésbé érthető, hogy ennek az országnak a szavazói és értelmisége, akik számtalanszor leszavaztak az LMP-nél és a PM-nél több nagyságrenddel rosszabb jobb- és baloldali pártokra, azoknak az igényessége hogy nőhetett meg ilyen hirtelen.

Akiknek igen meredek erkölcsi, gazdasági és politikai fordulatokon át támogathatóak volt az MSZP-s kormányok, azoknak már leverte a lécet a vitathatatlanul tiszta kezű PM-esek és az elmúlt években még mindig relatív jónak számító Bajnai-csapat. Szakértelemre hivatkozva megfelelnek nekik azok a hipnotizőr Chippolák, akik évtizedekkel óta elvben és gyakorlatban egyaránt megbukott paradigmákban gondolkodnak. Tapasztalatra hivatkozva az a sok pacalszagú öltönyös, akiknek kizárólag a felelősség hárításában, a lopásban és a semmittevésben van évtizedes tapasztalata. Hitelességre hivatkozva pedig a közszolgáltatásokat privatizálni akaró baloldal, vagy a Putyinnal és Kínával barátkozó, magyarságteljesítményből vezető komcsik ügynökökkel és talpnyalókkal vizsgáztató Nemzeti Együttműködési Rendszere.

Az a nagy büdös helyzet, hogy jelenleg annak van a legnagyobb támogatása Magyarországon, ami most van. A Fidesznek, és Fidesz teljhatalmáért leginkább felelős MSZP-nek és Gyurcsánynak. Meg a csodavárásnak. Nincs erőteljes támogatottsága sem egy ezektől független, de baloldali, zöldes politikának (PM), sem egy jobboldali zöldesnek (LMP) - hiába rúgta ránk az ajtót az éghajlatváltozás.

Ebből igen sok minden következik. Lehet a korszakváltás elmaradásáért gúnyolni az Együtt-PM szövetséget, de kívülről és közelről nézve döbbenetesen látszik: politikusaik az értelmiség minimális támogatásával, folyamatos, kevéssé építő kritikák kereszttüzében, magukra hagyatva dolgoztak ezen. Azok az újságírók, akik annyi mindent elnéztek a régi, sokkal ártalmatlanabb Fidesz alatt az Együtt-PM szövetségnél pár nagyságrenddel rosszabb MSZP-nek, most vitriolba fojtottak minden elrontott, kikezdhető és félreérthető megnyilvánulást. Az ellenzék bénázását a kívülállók olyan harsány gúnyos kárörömével követték, mintha igaza lenne a félnáci sajtónak, és Jeruzsálemben ülve, New Yorkból fizetve néznék ezt az egészet.  Az egykori és jelenlegi barátok, az öngyilkos „remek” buliból időben kiszállt korábbi munkatársak pedig gyakran hasonlóan, vagy akár érthetetlen és indokolatlan rosszhiszeműséggel kérnek számon és követik ezt a szomorú történetet, ami persze így még szomorúbb lesz.

Tulajdonképpen örömteli volt, hogy a kormánypárti és az „ellenzéki” sajtó a sporthírek mellett az Együtt-PM teljesítményét is egyformán ítélte meg, és egyaránt előzékenyen eltekintett az MSZP vagy a DK hasonlóan szigorú bírálatától.

Úgyhogy közös lista van. Rosszabb kedvű megfogalmazással MSZP-lista. Amit valóban a választók széles tömege követelt.
Sokkal jobb lett volna, ha azoknak legalább egy része, akik ezen most ki vannak borulva (érthető módon, teszem újra hozzá) tettek volna azért, hogy legyen életképes kormányváltó alternatíva a politikai zombik panoptikuma nélkül. Akkor lehetne szó korszakváltásról.
Kormányváltásról még esetleg így is, ami nagyon sok, a nyomor mélyén és szélén küzdő embernek jelenthet hatalmas könnyebbséget.
De a korszakváltástól messze vagyunk.
Ez a mai baloldal.

Pontosabban: ez a mai baloldali hátországa.

fotó: Domaniczky Tivadar