Reagan bojkottálta, Thatcher szerint terrorista volt, az angol alsóház jelenlegi elnöke ifjúkonziként egyenesen az akasztását követelte. Mandela, aki nem csak a dél-afrikai, hanem a globális szegénység ellen harcolt. Kaufer Virág írása.

 “Küzdöttem a fehér dominancia és a fekete dominancia ellen egyaránt. A demokratikus és szabad társadalom eszméjét dédelgettem, melyben mindenki harmóniában élhet egymással, egyenlő esélyekkel. Ez egy olyan cél számomra amelyért élek, de ha szükséges, ezért a célért meghalni is kész vagyok.”

Két napja otthonában elhunyt Nelson Mandela, a nemzetközi baloldal egyik nagy alakja, Dél-Afrika első fekete elnöke. Mandela pártja az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) egy kimondottan baloldali szerveződés volt. Kiáltványukban többek között földet követeltek a földnélküli gazdálkodóknak, rövidebb munkaidőt és a megélhetéshez elegendő bért a munkásoknak. Érthető ezek után, hogy Reagan és Thatcher nehezményezték Mandela szabadon engedését és a brit miniszeterelnök  az ANC-t terrorista szervezetnek titulálta. Teddy Taylor, Thatcher első embere Mandelát lelövette volna, az angol alsóház jelenlegi elnöke John Belcow pedig fiatal konziként diáktársaival Mandela akasztását követelte. Cameron volt az, aki bocsánatot kért először a brit konzervatívok Mandela-ellenessége miatt.

Az amerikai konzervatívok ennél még messzebbre mentek: az 1986-os apartheid ellenes törvényt Reagan erkölcstelennek és visszataszítónak találta, a keresztény amerikai jobboldal pedig az ANC-t többször is kommunistának titulálta.  Reagan és kormánya sokat fektetett a dél-afrikai kormánnyal folytatott kereskedelem fenntartásába, az apartheid elleni tiltakozásul meghirdetett globális kereskedelmi bojkott ellenére.

Elnökként azonban sokan bírálták Mandelát a baloldalról, mert nem tett meg mindent az egyenlőtlenség és a szegregáció végleges felszámolásáért és mert beilleszkedett az egypólusú, neoliberális világrendbe. Hazájának baloldali radikális fiataljai ma is bírálják, mert szerintük a megbékélés  politikája nem a nincstelen feketék, hanem a fehér elit érdekeit szolgálta. Zizeknek abban biztosan igaza van, hogy lehet tovább haladni a mandelai úton a társadalmi igazságosság felé.

Mandela egyike volt azon vezetőknek, akik számára még a morális mérce a politikai munkásság alapja: a modern Dél-Afrika korrupciós botrányoktól zajos és a társadalom megosztásával operáló politikai elitjére ez már nem jellemző. Nem volt forradalmár, de eszmeiségében kitartó és radikális volt. Igyekezett hazáját a stabil demokrácia útjára segíteni és személyes áldozatokra is képes volt politikai küldetéséért.

Bár Obama az elsők között fejezte ki részvétét, Mandela 2008-ig szerepelt az Egyesült Államok terrorista adatbázisában, és annak idején nyilvánosan tiltakozott az iraki háború ellen. 2005-ben igazságosabb globális gazdasági rendszert, méltányos kereskedelmet követelő beszédében a G8-nak az alábbi szavakat intézte: “Ahol szegénység van, ott nincs igazi szabadság. A világ nem szavakra hanem cselekvésre éhezik. Az új évszázadban még mindig milliók vannak rabszolga sorban, láncra verve, a szegénység börtönében. Itt az idő, hogy kiszabadítsuk őket.”

Öröksége nem csak az apartheid elleni küzdelem, de a társadalmi egyenlőtlenségek elleni fellépés is. Büszke lenne azokra az egyetemistákra, akik nyomdokaiba lépve folytatják a társadalmi igazságosságért folyó harcot és vállalják a generációjukra háruló felelősséget.  

Számomra Mandela személyes példakép. Halálhírét megkönnyeztem, és első gondolatom az volt: ismét halványabb lett egy korszak fénye, amelyben a politika nem csak üzleti vállalkozás; amelyben az elvek melletti kitartás, a személyes példamutatás és a személyes áldozat a politikustól még nem volt idegen.

Hamba Kahle Nelson Mandela. Nyugodjék békében.

Kép forrása: http://archives.nelsonmandela.org/home

Kaufer Virág