Gulyás, Puskás, aranycsapat, Rubik-kocka – ezek a legvulgárisabb, legbutább, legkocsmaibb magyar sovinizmus szólamai („na meg például…” – „vagy éppen Bartók…”, édes Istenem…). Ezt a pasast, ezekkel az ótvaros hülyeségekkel és reakciós előítéletekkel, ezt tartják a hogyishívják, a „demokratikus oldal” hogyismondjam, „legkarakteresebb” képviselőjének, „mindennek ellenére”. Gyurcsány teljesen kifogyott a munícióból, hiszen ugyanazt akarja, csak másképp – és ráadásul az erős vezetésről, à la Orbán, zeng dicshimnuszokat – , de ez már legyen a 2. sz. jobboldal baja. Boldogítsák egymást a csaknem 100%-ig jobboldali országgyűlésben.

Tamás Gáspár Miklós írása.

Kép: 444.hu

„Ezt a témát magára adó ember már nem tárgyalja nyilvánosan. Egyszerűen azért, mert elavult.” Ezt gondoltuk volna. De nem. Megjelent Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök röpirata, a Sokak Magyarországa, és láthatjuk, hogy komolyan veszik, „mindennek ellenére” komoly intellektuális teljesítménynek tartják. Sőt: azt mondják, hogy más politikai erők ilyen szellemi tour de force-ra nem képesek. Mindjárt meglátjuk.

   Gyurcsány Ferenc eddigi politikai pályájáról már mindent elmondtak. (Saját kontribúciómat 2011-ből –

http://magyarnarancs.hu/publicisztika/a_gyurcsany-eset-76201 -- már csak részben tartom érvényesnek, bár nagyon szép írás, messze a legjobb a mezőnyben, nem azért mondom.) A leglényegesebb mindebben az őszödi  beszéd legendája. Ami nevetséges. Ha valaki azt mondja, hogy eddig hazudott: az azt jelenti, hogy ezentúl nem akar hazudni. Hiszen ha ezután is hazudni óhajtana, akkor azt mondaná, hogy mindig igazat mondott. Implicite elnézést kér, és javulást fogad. Ezt az egyszerű összefüggést hétéves gyerek is átlátja (kipróbáltam), és nem hinném, hogy a 2006. őszi dühkitörések elmúltával – amikor a tiltakozóknak nem volt türelmük ennek az elemi műveletnek az elvégzésére – a magyarországi honpolgárok olyan idióták lennének, hogy ezt ne értsék.

   Nem.

   Gyurcsány Ferenc nem azért népszerűtlen, mert kozmetikázta a statisztikai adatokat és sumákolt (ami kétségtelen, bár a későbbi fejleményekhez képest semmiség), majd evvel fölhagyott, hanem azért, mert a megszorító intézkedéseket – joggal – gyűlölte és gyűlöli a nép, amelynek ebben (a közgazdasági és társadalomtudományi konszenzus szerint is) igaza van.

   Ennyi az egész.

   És most lássuk a medvét.

   „A társadalomfilozófiánk egy meritokratikus – tehát nem liberális, de nem is illiberális – demokráciát tekint mintának, ahol az érvényesülést nem a korrupció vagy a politikai lojalitás, hanem a tehetség, a szorgalom és a tisztesség hármas talapzata jelenti. A gazdaságpolitikánk pedig az ökoszociális nemzetgazdaságot tartja felelős válasznak a XXI. század kihívásaira, ahol a piaci működés folyamatait ökológiai, szociális és nemzetgazdasági szűrökön engednék keresztül.”

   Ki írta ezt?

   Nem más, mint Vona Gábor (itt: http://alfahir.hu/vona_gabor_oktoberi_gondolatok). Ki NEM ért evvel nagyjából egyet a mai magyarországi hivatalos politikában? Nagyjából senki. Vona Gábor „tanulmánya” semmivel se alacsonyabb színvonalú, mint Orbán Viktor előadása a három etnokonzervatív és etnokeresztyén egyesület ülésén – vagy mint Gyurcsány Ferenc röpirata.

   És lássuk, hogyan definiálja a volt miniszterelnök a baloldalt:

   „Számtalanszor tettem kísérletet arra, hogy tisztességesen és közérthetően leírjam és elmondjam, mit gondolok a baloldaliság lényegéről. Korábbi meghatározásaimat most nem ismétlem meg. Egyszerű megközelítést ajánlok. Tekintsük baloldalinak azt a mentalitást, amikor valaki a szabad emberek közösségét úgy kívánja megszervezni, hogy származásától, családi hátterétől függetlenül bárki az lehessen, amivé tehetsége, szorgalma, teljesítménye alapján válhat úgy, hogy mindeközben elfogadjuk és támogatjuk: önmagunkon kívül másokért is felelősek vagyunk. Legyen szabad a pálya nekem is meg neked is, ha meg nem az, akkor segítsünk szabaddá tenni – talán így is mondhatjuk.”  

   (Lásd itt: http://sm.dkp.hu/.)

   Baloldali az a mentalitás, amikor…

   Ez ugye meritokratikus fölfogás (vö. Vona, följebb; és vö. Orbán Viktor beszédével, amely szerint „a közjónak… a gazdaság működésében is valahogy teret kell kapni, és a kettő összefésülése a legnehezebb programalkotói feladat […], hogy talán a németeknek még a Helmut Kohl idején folytatott gazdaságpolitikáját érdemes elővennünk, ahol a közjó, a felelősség, az érdek meg a haszon szerves egységben tudott kifejeződni…”, lásd itt: http://www.miniszterelnok.hu/beszed/orban_viktor_beszede_az_idok_jelei_vitairat_bemutatasakor), és a puszta haszonlesésnek tekintett kapitalizmust kívánja „összeegyeztetni” az egyébiránt nem meghatározott (vetélytársainál is pusztán vérszegény altruizmusnak sejdített) „erkölccsel” mint olyannal.

   Tehát Gyurcsány, többé-kevésbé összhangban a mai magyarországi politika más „nagyjaival”, visszatér (anélkül, hogy tudná) a korai reformkor már akkor elkésett vitáihoz, tehát lényegében a XVIII. századba, 1789 elé. Fölszámolná a származási különbségeket. Szép. La carrière ouverte aux talents – igen, ezt Napóleon is helyeselte. Mindenkinek legyen hozzá joga, hogy a szabad piacon tőkét szerezzen, illetve vagyont, illetve magas jövedelmet alkalmazottként, s akinek ez nem megy mégse, kapjon segélyt vagy effélét.

   Hát ez korszakalkotó.

   Kétségkívül jelent némi haladást a középkorhoz képest, hiszen mondjuk a földtulajdont és a hivatalviselést nem köti nemesi származáshoz. Óriási.

   Orbán még ezt is csak némi szűkítéssel fogadja el, fennkölt mondatokban: „Én azt mondanám, hogy alakuljon ki minden baj ellenére is az a közgondolkodás, hogy nem lehet semmiért valamit kapni. Ez kicsit ilyen angolszászos mondat, Camerontól emeltem el, elnézést kérek. Akik azt mondják, hogy persze az állam segít neked, készen áll, de valamit valamiért, de olyan nincs, hogy adok neked valamit a semmiért. Legyen valami kölcsönösség. Valami, ami kifejezi a kölcsönös felelősséget, nemcsak annak van felelőssége, akinek van valamije, hogy adjon, annak is van egyfajta felelőssége, akinek nincsen, és arra szorul, hogy neki adjanak, és valahogy ebből jöjjön létre valamifajta együttműködés, a »valamit valamiért« szociálpolitika, ha szabad így fogalmaznom. Vagy »valamit valamiért« közmunkaprogram, vagy »valamiért valamit« foglalkoztatáspolitika.” Így beszélnek ezek. Bizony, híveim: ezek föltűnően egyformák.

   Még a dologházi program tekintetében is végül. Elvégre Gyurcsány kijelenti, hogy valamilyen javított formában – mert ő nem dogmatikus – fönntartaná a közmunkát.

   De aztán jön a mai magyarországi politika problémája a kanti politikai filozófiával.

   Itt közvetve Jürgen Habermas munkájára utal Orbán Viktor (de legalább így tudomása van róla, nem mint Gyurcsánynak), amely a „transznacionális demokráciától” haladna a „kozmopolitikus közösség” felé az EU-ból kiindulva (vö. Jürgen Habermas: Zur Verfassung Europas, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2011, kül. 48-96;  de mivel láthatólag négyszáz év együttélés Ausztriával nem volt elegendő hozzá, hogy németül megtanuljunk, megadom angolul is, üsse kő: Jürgen Habermas: The Crisis of the European Union [figyeljük a cím, hm, szabad fordítását], ford. Ciaran Cronin, London: Polity, 2013, kül. 12-70).

„…Ez a kozmopolita igény azt jelenti, hogy az emberi jogok szerepe nem merülhet ki a sokrétű világtársadalom egyenlőtlen viszonyainak morális bírálatában, az emberi jogoknak intézményesen is testet kell ölteniük a politikailag konstituált világtársadalomban” – idézi a jelenlegi miniszterelnök régi barátjától, Kőszeg Ferenctől (az ÉS-ből).

   Mindez Kant Örök béké-jéből származik természetesen – , és Orbán a tanácsadójának, Tellér Gyulának a Frankfurti Iskolával kapcsolatos gyűlölködő, kényszeres idioszinkráziáiból tud róla. (Tellér elfelejti, hogy a Kantot fölélesztő Habermas eltér már a kritikai elmélet korábbi fázisaitól olyannyira, hogy már nem is tartozik oda; meg az se rémlik neki, hogy Horkheimer és Adorno mintha bírálta volna a fölvilágosodást, ha nem csalódunk.)

   Gyurcsány mindezt a „bezárkózás” és a „nyitottság” hírlapi kliséivel fejti ki, valahogy így:

   „Bezárkózni vagy kaput nyitni? – ez itt a kérdés. Az európai polgárok jelentős része félelmeitől vezetve a bezárkózásra hajlik. Sokan beszélnek keresztény gyökerekről, sőt, azt az európai alapszerződésbe kívánják iktatni, mégis szenvtelenül és ellenségesen nézik a nincstelenek és reményvesztettek emberáradatát. Mit tegyenek a baloldaliak, a humanista gyökereinkre büszke európai demokraták? Menjenek a tömeghangulattal? Vegyék tudomásuk, hogy a szavazók többsége nem nyitni, hanem bezárkózni akar? Nem javaslom. Nem javaslom, hogy harminc ezüstért eladjuk hitünk egyik legfontosabb darabját.”  

   Az etnicizmust, rasszizmust, idegengyűlöletet lehet „bezárkózás”-nak becézni. Lehet föltételezni, hogy ez az „európai polgárok” mintegy természetes attitűdje – ez Orbán és Vona hipotézise – , amellyel nem szegezhetünk szembe mást, mint a „hitet”, tehát (itt) valami mesterkéltet és „akart”-at, hősiesen, szemben „a szavazók többségével”, mintha ez valami genetikai adottság lenne.

   „Ha Európa nem érti, hogy az USA-val vagy az ázsiai országokkal felvenni a gazdasági, kulturális versenyt közösen, közös programokkal nagyobb eséllyel kecsegtet, mintha külön-külön küzdenénk, akkor szűklátókörűek vagyunk, a pillanat emberei, és megérdemeljük a sorsunkat. Ha Európa nem érti, hogy ehhez hatékonyabb, több joggal felruházott európai kormányzás kell, hogy egyesíteni szükséges mind több nemzeti jogkört a közös energiapolitikához, külpolitikához, védelemhez, kutatás-fejlesztéshez, szociális ügyekhez és így tovább, akkor beszélhetünk európai jövőről, de kultúránk, életmódunk el fog enyészni az amerikai és ázsiai nyomás alatt. Arisztotelész, Goethe, Puccini [Puccini???!!!] vagy éppen Bartók egy érdekes, letűnt világ skanzenjébe fog jutni. Mi meg velük együtt.”

      Tehát „Európa” a versengés relatív értéke, azért kell „Európa” mellett „hittel” állást foglalnunk, hogy jól „pozicionáljuk” magunkat a konkurenciaharcban.

   „Kultúránk, életmódunk el fog enyészni az amerikai és ázsiai nyomás alatt”: ez színtiszta Orbán.

   És színtiszta Vona Gábor.

   A sippenfremd Amerika és Ázsia elleni küzdelemben Orbán a „bezárkózást” preferálja (hol „nemzetállami”, voltaképpen persze faji-etnikai értelemben, hol pedig a fehér, finomabban szólva „keresztyén” Európa védelmében), Gyurcsány pedig a „nyitást” (azaz a világi-kapitalista, többszínű Európa védelmét a külvilággal szemben: a különbség elenyészően csekély, bár ezt Gyurcsány szemlátomást nem tudja). Gyurcsány „kozmopolitizmusa” valójában európai nacionalizmus, Orbáné csak olykor (mert ő par excellence etnicista). De olykor igen.

   „Mi, európaiak büszkék vagyunk az antikvitásra, a zsidó-keresztény kultúrára, a felvilágosodásra, a modern jóléti államra, a demokráciánkra. Mi, magyarok, ezeréves államunkra, visszaszerzett függetlenségünkre, sajátos nyelvünkre, 1956-ra. Na meg például a magyar gulyásra, Puskásra és az aranycsapatra, vagy éppen az évtizedekkel ezelőtt feltalált Rubik-kockára” – írja Gyurcsány Ferenc, aki a magyarországi baloldal (értsd: jobbközép) vezérletére jelenti be újólag igényét. Ez Orbán-utánzat szintén, méghozzá balkörmű.

   Gulyás, Puskás, aranycsapat, Rubik-kocka – ezek a legvulgárisabb, legbutább, legkocsmaibb magyar sovinizmus szólamai („na meg például…” – „vagy éppen Bartók…”, édes Istenem…). Ezt a pasast, ezekkel az ótvaros hülyeségekkel és reakciós előítéletekkel, ezt tartják a hogyishívják, a „demokratikus oldal” hogyismondjam, „legkarakteresebb” képviselőjének, „mindennek ellenére”.

   Hát ehhez képest azok, akikre semmiképp nem szavaznék, ha még szavaznék egyáltalán, ami nem valószínű: Tóbiás, Mesterházy, Szigetvári, Schiffer, Tüttő Kata és a többiek igazi szellemóriások. Az egyedül (mégiscsak, úgy-ahogy, hébe-hóba, többé-kevésbé) komolyan vehető PM embereiről nem is szólva.

   A magyar politikai irodalom valaha – Kölcseytől Bibóig – nem volt alábbvaló a magyar költészetnél, sőt.

   Szégyenszemre még a múltkori diktatúrának is voltak politikusai – Révai, Molnár Erik, Erdei pl. – , akiknek voltak szellemi képességeik. A rendszerváltás környékén is fölpislákolt a szellem. Olvassuk Kossuth, Deák, Nyáry Pál, Wesselényi, Kemény, Szemere, Szalay, Klauzál beszédeit és leveleit; elfog bennünket a keserű szégyen a hanyatlás láttán.

   Hagyjuk.

   Mi a fészkes fenének köszönhető a Gyurcsány-mítosz? Miért hívek hozzá jobb sorsra érdemes értelmiségiek?

   Megmagyarázom.

1. Mivel a KISZ KB volt titkára – aki energiájával és beszélőkéjével meghódította a Magyar Szocialista Pártot, s akinek az akkori fiatalsága „modern” küllemet kölcsönzött – szövetségre lépett a kései (NEM az eredeti) SZDSZ-szel, és hallgatott a piaci fundamentalista, neoliberális, technokrata tanácsadókra (akik nem a demokratikus ellenzékből, hanem az átmeneti korszak befolyásos kutatóintézeteiből jöttek, javarészt párttagok voltak, de szenvedélyes antikommunisták), bizonyos értelmiségiek ebből azt a téves következtetést vonták le, hogy Gyurcsány liberális. Ráadásul olyan liberális, aki múltjából kifolyólag nem fogja firtatni a monetarista közgazdász „elit” ún. pártállami foltjait. Így hát abban a helyzetben van, hogy a pártállam rendszerellenzékének és „belső” reformista apparátusi, technokrata, elitista „ellenzékének” a frigyét megpecsételje, miután a másként gondolkodók „régi gárdája” nagyrészt távozott a hivatalos hatalmi politikából.

2. Ebben alábecsülték a neoliberális technokrata „elit”-nek és közigazgatási, valamint akadémiai (társadalomtudományi) és művészértelmiségi szövetségeseinek konzervatív karakterét, amelynek az „antitotalitárius” ideológiája – tévesen – „demokratikusnak” tetszett, s amely „államtalanításon” az állam szociális funkcióinak szétmángorlását, ám represszív funkcióinak megerősítését értette (a thatcheri-reagani recept szerint), s amelynek a szemszögéből az egyenlőség valaminő regresszív-archaikus „kollektivizmusnak” (ez teljesen tartalmatlan kifejezés) látszott.

3. A gyurcsányi MSZP elutasította az antiszemitizmust és az Amerika-ellenességet (mint ahogy a régi Fidesz is egyébként), s mivel ez, habár teljesen kompatibilis volt valamely nyugati faktúrájú konzervativizmussal (is), önmagában haladónak tetszett az olyan közéletben, amelyben a Fidesz asszimilálta a csurkizmus és torgyánizmus legrosszabb vonásait. Itt az atlantista és enyhén euroföderalista, IMF-hívő jobboldal csapott össze a sovén jobboldallal, miközben kettejük gazdaság- és szociálpolitikája közötti különbség (a hamis látszatok ellenére) elenyésző volt. A szélsőjobboldal felé hanyatló Fidesz-KDNP – a várakozások ellenére – a pénzügyi egyensúly politikáját folytatta, csökkentette a deficitet és az államadósságot (vö. http://kettosmerce.blog.hu/2015/10/27/kornai_janos_es_a_portugaliai_allamcsiny), mégis, a neoliberális kritika fönntartotta azt a fikciót, hogy az etnicista-rasszista, kormányzó szélsőjobboldal „államosít” és a plebejusok kedvében jár (amiből egyetlen szó sem igaz).

4. Az egyre inkább jobbra csúszó magyarországi neoliberalizmus fönntartotta a „polgárosodás” és a „polgárság” mítoszát, amelyet azonosnak tekintett a pluralizmussal és a toleranciával, miközben a valóságos középosztály érdekeit a maga igazságtalan adópolitikájával és szociálpolitikájával a Fidesz-KDNP, illetve (hiszen a párt megszűnt) Orbán és bürokratikus apparátusa szolgálta igazán. A gyurcsányi „ballib” – különösen a sajtóban – a polgárság nevében és szolgálatában lármázott, pedig a polgárságnak soha nem volt olyan jó dolga, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, amelyben az európai pénzeket Orbán nagylelkűen osztogatta a nemzeti burzsoáziának, amelyet a profitmaximalizálásban nem zavartak a neokon doktrínákkal olykor ellenkező húzások. A naiv neoliberális publicisztikának nem tűnt föl, hogy az orbáni szociális demagógia címzettje nem a plebs (amely ebből csak a rasszizmust érzékelte, amellyel sikerült szembeállítani az alsóbb néposztályok csoportjait egymással), hanem a középosztály, azaz a nemzeti burzsoázia, korábban az MSZP-SZDSZ koalíció hálás kliense. A megszorítási politika ikonja, Gyurcsány Ferenc, senkinek nem tett kedvére, csak az értelmiség egy kisebbségének, amely – mivel Gyurcsány és a „ballib” már nem volt hatalmon – , figyelmen kívül hagyhatta, hogy a tudomány és a kultúra (meg a minőségi médiaháló) erős, szelektív állami támogatás (tehát állami beavatkozás) nélkül halott.

5. Az, hogy Gyurcsány Ferenc „antinacionalizmusa” és „antirasszizmusa” mit ér – és itt most tekintsünk el mind a Pásztor Albert-epizódtól, mind a menekültek vacsorameghívásától – , azt láthattuk, és láthatjuk ebből a röpiratból is. De ezt az értelmiség nem láthatta, mert Gyurcsány (csakugyan) nem antiszemita – ez azonban nem elég – , s mert a kettős állampolgárság ügyében tartott népszavazás körül játszott kétértelmű szerepe (sovén demagógia kontra jóléti demagógia) miatt az etnokonzervatív szélsőjobboldal (Fidesz-KDNP, MIÉP, Jobbik) hazaárulóként támadta. Ugyanez az értelmiség nem kifogásolta az összes „baloldali” (?) pártok által támogatott veszprémi képviselőnek, Kész Zoltánnak a nem másutt, hanem a Népszabadságban publikált javaslatát, amely nemcsak passzív választójogot adna a szomszédos országok magyar (és magyar állampolgárságú) lakosainak, hanem ott magyar választókerületeket alakítana ki, ahonnan egyéni képviselőket lehetne beküldeni a budapesti parlamentbe – ez az ötlet világos casus belli; ilyesmivel még a Jobbik se mert soha előállni. Ugyanez a Kész Zoltán, az amerikai Tea Party nagy híve, cenzusos választójogot javasol à la Tisza István és à la Darányi Ignác, s azt hallom valamennyiünk kedves Klubrádiójában, hogy róla kell példát vennünk, ha a „baloldal” – a baloldal, um Gottes willen! – sikerét akarjuk.

6. A liberális, neoliberális és posztliberális értelmiség annyira jobbra tolódott, hogy az ortodox neoliberális gazdaság- és szociálpolitikát folytató (bár olykor – ritkán – a globális tőkével szemben az államon élősködő nemzeti burzsoáziát, azaz saját magát a saját érdekei szempontjából ésszerűen preferáló) tekintélyelvű, antidemokratikus rezsimet mint afféle „új szocializmust” bírálja, amelyhez hasonló marhaságot még nem láttunk-hallottunk a magyar eszmetörténetben. Ugyanekkora ökörség az, amellyel Orbán etnokonzervatív rendszerét „populistának” (!!!) titulálják, mintha a populizmus nem volna annak az etatizmusnak és bürokratikus elitizmusnak, központosításnak a szöges ellentéte, amely az Orbán-rezsimet jellemzi. Az Orbán-rezsim, a kezdeti ellenforradalmi mozgósítás lázbetegsége után leépítette a saját aktív bázisát (pl. az ún. polgári köröket, de a párttagságot is), teljes egészében a helyi apparátusokra, a helyi oligarchákra, harámbasákra és az erőszakszervezetekre támaszkodik, az elitellenes populista mozgósításnak nyoma sincs. (És itt nem pusztán történeti műveletlenségről és helytelen szóhasználatról van szó, bár Magyarországon a legbrutálisabb tudatlanság jelentőségét nem szabad lebecsülni.) Rossz tréfa, hogy a fajgyűlölő, etnokonzervatív jobboldal és az álglobalista, eurofil, neoliberális jobboldal kölcsönösen „kommunistának” szidalmazza egymást, ámde

7.a menekültválság tisztázta a frontokat. Fontos, „liberálisnak” tartott értelmiségiek – mindenekelőtt zsidók és minősített filoszemiták – jöttek elő a szokásos, a rasszizmust „kulturalista” klisékre cserélő előítéletekkel és a „kultúrkörök” ősreakciós, penészes, ún. kultúrmorfológiai „elméleteivel”. Gyurcsány se mondta – meg senki se a „ballib” establishment tagjai közül – , hogy fogadjunk be menekülteket, csak azt, hogy bánjunk velük emberségesen, ameddig el nem húznak innen a búsba: számos liberális nagyság egyenesen támogatja Orbán világméretű (indokolt) fölháborodást kiváltó, ám utóbb nagy sikerű, sokaktól követett kerítésstratégiáját. Most pedig Gyurcsány a mi ázsiai nyomás alatt enyésző kultúránkról (Puskás, Rubik-kocka, gulyás) szónokol. Nem mondom, hogy összenő, ami összetartozik, mert a helyzet ennél sokkal rosszabb.

Egy szó, mint száz: a magyarországi baloldalnak (amely kizárólag az Országgyűlésen és az Európai Parlamenten kívül fungál – főleg néhány portálon, folyóiratban, pár klubban-kocsmában) semmi köze nincs Gyurcsány Ferenchez és pártjához. (Függetlenül attól, hogy részletkérdésekben lehet igazuk, de részletkérdésekben bárkinek lehet igaza, még a fasisztáknak is természetesen; az viszont tűrhetetlen, hogy a Gyurcsány-kormányok embereit koncepciós pörök keretében dugják tömlöcbe; ezt nem lenne szabad tudomásul venni csöndben; de nem országgyűlési képviselőknek kell bírálniuk a bíróságot).

   De nemcsak az országházi tétova és jelentéktelen, „bal”-nak nevezett jobbközéptől kell a valódi, antikapitalista és antirasszista baloldalnak elkülönülnie, hanem ugyancsak e hamis lobogó alatt hajózó értelmiségi csoportosulásoktól is.

   Végképp elég volt, teszem azt, az olyan steril kísérletekből is, mint a rossz formában lévő Magyar Bálint újabb és újabb maffiaállam-definíciói, amelyek szitoknak jók, de elemzésnek semmit sem érnek. Hiszen a törvényesített, államilag működtetett maffia contradictio in adiecto, márpedig itt az folyik, hogy közbeszerzési eljárások stb. közvetítésével az állami elit kisajátítja az állam javait; ez mellesleg ellentétben áll az orbáni „államosítás” tézisével, hiszen itt privatizálás megy végbe, mindenfajta „megváltás” vagy ellenszolgáltatás nélkül, teljesen törvényesen – már ha alkotmányosság nélküli rezsimben beszélhetünk egyáltalán „törvényességről”. A maffia meg szokta volt vesztegetni az államot, de itt az állam maga a maffia, tehát nincs maffia. Ez csak világos? Minden premodern monarchia szokott vagyont juttatni a híveknek, birtokot, címet, kiváltságot, stallumot, szolgalmi jogot. Itt ennek valaminő posztmodern analogonja látható (és az „udvari szállító” funkciójának föléledése), amire a „maffiaállam” jól hangzó metaforája egyáltalán nem alkalmazható, felejtsük el.

   A neoliberális köröknek egyre kevesebb okuk és ürügyük maradt rá, hogy bírálják az Orbán-rezsimet. Föltűnően nevetséges az ún. ballib, valójában jobbközép, mérsékelten konzervatív sajtótermékek fölháborodása amiatt, hogy Orbán és az emberei arrogánsan elutasítják az egyébként zömmel indokolt, ha nem is hiteles amerikai bírálatokat – miközben az amerikai páncélosok vígan dübörögnek a magyar országutakon. (Szép kis függetlenségi politika. – Meg az is szép kis anti-neoliberális politika, ahogyan a Fidesz-KDNP támogatja az Európai Parlamentben az európai-amerikai szabadkereskedelmi egyezményt, a TTIP-t: ez aztán csakugyan megtermti a multik világuralmát, Orbán úr áldásával és közreműködésével. Orbán a Nyugat-ellenes, Amerika-gyűlölő magyarhoni jobboldalt is elárulja, mint mindig  mindent és mindenkit.)

   A szemérmetlen orosz szimpátiákkal vádolt – méghozzá sovén szlávellenes, ruszofób szlogenek segítségével vádolt – Orbán csöndben elárulta időleges szövetségesét, Putyint is, de ebből nem lesz baja, ha Irán, Oroszország és az Egyesült Államok összefog Szíriában, ami pillanatnyilag nem lehetetlen. Ne mondja senki, hogy a páncélosok kevesebbet számítanak, mint az Ökotárs Alapítvány. Gyurcsány teljesen kifogyott a munícióból, hiszen ugyanazt akarja, csak másképp – és ráadásul az erős vezetésről, à la Orbán, zeng dicshimnuszokat – , de ez már legyen a 2. sz. jobboldal baja. Boldogítsák egymást a csaknem 100%-ig jobboldali országgyűlésben.

   De ha még egyszer valaki baloldalinak nevezi ezt a fickót, csakugyan dühbe jövünk.*

   *Meg kell vallanom az olvasónak, hogy nem szoktam ilyen terjedelemben politikusi beszédeket és elaborátumokat olvasni a maguk Wortlautjában, most is csak a nyájas olvasó kedvéért. Uramisten! Ahogy Orbán miniszterelnök úr ezen a találkozón a katolikus főpapokkal flörtöl, bratyizik, incselkedik, ahogy hízeleg és hódol nekik, tréfálkozik velük, hátba veregeti őket – mindezt igen rosszul leplezett megvetéssel – , a kedélyes kényúr és kegyúr. Gyomorkavaró. Abban a stílusban, ahogy egykor a brigádvezető meghívta munka után a fiatal dolgozókat egy féldecire, s akiknek aztán tisztelettudóan hallgatniuk kellett a góré leereszkedően trágár történetkéit. S aztán ugyanebben a gemütlich modorban terjeszti elő szokványos, félburkoltan antiszemita összeesküvés-elméletét, „ezek” hozzák a nyakunkra a megélhetési bevándorlókat, az illegális határátlépőket, népvándorlás, armageddon, höhöhö. Már csak mi, magyarok, höhöhö, már csak mi már, höhöhö, ilyen emberek vagyunk, höhöhö. Goebbels a Mikroszkóp Színpadon. – Aztán meg Vona képviselő úr a „tanulmányában” és az őt újra providenciális államférfiúként lanszírozó Magyar Nemzetnek adott interjújában (http://mno.hu/politika/van-eselyem-orbannal-szemben-1311660): tartalmatlan, üres fecsegés az ismert „mérsékelt” és „komoly” manírban, a fecsegés itt nem a gondolatok népszerűsítésre, hanem elrejtésére szolgál. (Figyelmeztetés fasiszta barátainknak: az eszmék elrejtése és elhallgatása gyakran az eszmék elfelejtéséhez vezet.) De hát micsoda unalom! Mekkora gondolattalanság! Mily hatalmas űr! De hát ha Vona nem is tud írni, nem tudja megkérni mondjuk Pokol Béla alkotmánybíró urat, hogy írjon valami tüzeset, intelligenset és gonoszat? (Persze név nélkül, vagy Vona képviselő neve alatt.) Szegény Gyurcsány is – Ministerpräsident a. D. – maga írja ezeket a ressentiment-tól bugyogó és pöfögő közhelytiráda-sorozatokat, sok-sok magyartalansággal és nyelvtani hibával: akár egy magyar újságíró. (Nem a magyar médiák orbánisták vagy gyurcsányisták, hanem Orbán és Gyurcsány újságista.) Az egész olyan, mintha Fletó emlékezetből próbálná fölmondani a 168 Óra vagy a Népszava aktuális vezércikkét, és mivel a memóriája blokkol, blöffölni próbál, mint a rossz tanuló. Gyurcsányt ragyogó értelmiségiek rajongó koszorúja veszi körül: nem lehetett volna megkérni valakit, hogy nézze át ezt a zöldséget? Iszonyú szenvedés volt olvasni ezt a rahedli vacakságot. Érted tettem, szeretett magyar olvasóm.