Budapest az a város, ahol majd’ minden utca volt már frontvonal és szinte minden tér döntött el csatát. „A város színház” (Lewis Mumford), ahol a kisszerű személyes drámák mellett történelmi tragédiák is lejátszódnak. A beruházások amnéziája révén a rehabilitációk felejtésre, a tőke áramlása pedig elporladásra ítéli az emlékjeleket. A város kontroll alatt tartása főként folyamatos megfigyeléssel, önmagunk digitális fegyelmezésével, a lecsendesítés reklámokba csomagolt parancsszavával, a nyelv lefegyverzésével és a városi környezet semlegesítésével történik. De a város még mindig test. Minden város antropológiai közeg, biológiai állomány és a testek összetalálkozása, a bőr súrlódása. Az áramlássá anyagtalanított metropoliszra adandó válasz nem más, mint a nagyváros megtestesítése, a test visszatérése a térbe és időbe.

Békés Márton írása.

Kép: Fortepan

„Letépték a plakátokat, leverték a zászlót.”

88-as csoport: Betondzsungel

A város háborúból és kereskedelemből születik. Az egymást metsző utak konfliktusok kereszteződései, ahol az árucsere mozgása gyakran megkülönböztethetetlen a hadmozdulatok irányától. A város helye katonai stratégia eredménye nyomán rögzül, belső vonalait lezárt konfliktusok forrásnyomai és a hatósági ellenőrzés iránya strukturálja. A város először mindig telep, tábor, castrum, colonia, vár, körbekerített lakhely, majd a védelem falainak és a megfigyelés tornyainak leomlása után kinyíló kereskedelmi központ.

Európa utolsó, fallal körbekerített városa Derry volt, amelynek fala 1613–1619 között épült. Nem a véletlen – hanem a demográfiai változások és a szociális-felekezeti konfliktusok – műve, hogy a falon kívül épült katolikus – munkásosztálybeli Bogside volt a XX. század második felében az észak-ír zavargások (Troubles) központja. A negyed évekig élt ellen-fal, vagyis barikádok mögött, az IRA és a lakosság ellenállását az 1972-es Véres vasárnap sem tudta megtörni. A városok az ellenállások helyszínei: megannyi Derry, Varsó, Budapest és Szarajevó küzdött Európában.

A városhatár a konfliktus horizontja. A városfal pedig a „barát–ellenség megkülönböztetés” (Carl Schmitt) legegyértelműbb jele. A város védi magát a külső támadástól, belül pedig megannyi elhatárolás, elválasztás és különbségtétel jellemzi: önálló lakónegyedek, funkciók szerint elkülönülő kerületek, osztályok és kultúrák szervrendszere határozza meg. A körutak a hajdani városfal nyomán, majd egyre kijjebb, koncentrikus körben húzódnak, s ezeket törik át a sugarasan kinyíló nagyobb utak. Budapesten is. A rácsszerkezetű közlekedési hálózat a város szociális koordinátarendszereként is olvasható.

Budapest az a város, ahol majd’ minden utca volt már frontvonal és szinte minden tér döntött el csatát. A mai napig golyónyomtól szeplős homlokzatok, súlyos történelmi emlékek láthatatlan árnyéka és óvóhelyek hűvösének utcára áradása figyelmeztet rá, hogy a nagyváros az ellentétek átjáróháza. „A város színház” (Lewis Mumford), ahol a kisszerű személyes drámák mellett történelmi tragédiák is lejátszódnak. A beruházások amnéziája révén a rehabilitációk felejtésre, a tőke áramlása pedig elporladásra ítéli az emlékjeleket. A forradalmak, sztrájkok, összecsapások, tüntetések és csaták mementói ménhírként állnak a digitális áramlás, a pénzügyi tranzakciók és a fogyasztóbarát utcakép közös sterilizációs hadműveletének hétköznapi csataterén.

A „félelem adminisztrációját” (Paul Virilio) szorosan követi az ellenőrzés bürokráciája. A város kontroll alatt tartása főként folyamatos megfigyeléssel, önmagunk digitális fegyelmezésével, a lecsendesítés reklámokba csomagolt parancsszavával, a nyelv lefegyverzésével és a városi környezet semlegesítésével történik. „Fütyülős, epres rozé – A város, ahogy te szereted” – hirdeti egy kommersz-prémium likőr plakátja. A városfalat biometrikus nyilvántartás, az őrtornyot CCTV váltja fel. Az „okos város” pedig nemcsak a nyomunkba szegődik, hanem bennünk van. A smart city mindenre kiterjedő automatikus adatgenerálása, adattárolása és információ-elemzése miatt a „felismerhetetlenségig nyilvántartják arcodat” (QSS). A kibernetikai város használat közben költözik a benne lakóba.

A tömegközlekedési szituációk összezártsága, a félelemmel vegyes fenyegető szempárok, a névtelen vandalizmus, a késődélutáni metrószerelvényeken szállított kollektív neurózis és a forgalmi dugó, mint a város tipikus pszichoszomatikus bántalma egy közös autoimmun-betegségre enged következtetni, amely a posztindusztriális nagyváros metropolisszá alakulását kíséri. A konfliktus vásárlási lázba, digitális nárcizmusba és az elidegenedés legkülönfélébb fajtáiba szublimál, ahol már nemcsak a tértől és időtől, meg egymástól, hanem önmagunk megtapasztalásától is elszigetelődünk.

De a város még mindig test. Minden város antropológiai közeg, biológiai állomány és a testek összetalálkozása, a bőr súrlódása. Az áramlássá anyagtalanított metropoliszra adandó válasz nem más, mint a nagyváros megtestesítése, a test visszatérése a térbe és időbe.

A szöveg az Öngyújtó című kiállítás (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület, Budapest, 2015. szeptember 14.) egyik installációjának falszövege.