Ezzel a könyvvel táborba szállunk és háborúba megyünk, toborzunk és buzdítunk, poszt-szekuláris nyelven írunk politikai lírát. Megrendítőt, zavarosat, átláthatatlant, mozgósítót. Társakat, barátokat, szövetségeseket keresünk – nem vagyunk egyedül. Az utcakövek költészetét szegezzük szembe – nyelvileg és tartalmilag is – az óvatoskodással és a lecsendesítés praktikáival. Gondoljuk meg, hogy mekkora erő rejlik egy egész világ elutasításának pillanatában, ha ráébredünk, milyen tisztán lehet érezni a megszabadulás levegőjét. Ezt akarjuk belélegezni.

Békés Márton-Böcskei Balázs írása.

Kedves Zsolt!

New York City
The money sucked it dry
Pull the culture from out the streets
It’s all so gentrified.

Agnostic Front: Old New York (2015)

Olvastuk meglátásait az Átlátszó felületén vezetett blogján a KI! című könyvről, amelyet ketten írtunk. Köszönjük a figyelmet, amit a könyvre és annak mondanivalójára szánt, ugyanakkor elkeserítőnek tartjuk, hogy azért, mert az Ön – tudományos, „szakmai” – előzetes elvárásainak nem felet meg a könyv, az egészet elutasítja, sőt a „WTF-érzés”-kategóriába sorolja (ez sajnos nem pontosan tudjuk mit jelent, és gyanúnk szerint ezt a kódot a magyar társadalom digitálisan nem írástudó része sem értheti meg).

Arról van szó, hogy Ön statisztikákat, városszociológiai megállapításokat és a kortárs urbanisztika érvényes referenciáit kéri számon könyvünkön, majd amikor nem ezt kapja - bár nem érthető, hogy miért gondolta, hogy ez kerül könyvünkkel kezei közé - fel van háborodva, sőt odáig megy, hogy az "itthoni" (míg Ön Tallinban dolgozik) szellemi életről azonnal, gyorsan, mindenféle reflektálás nélkül is elmarasztaló ítéletet mond. Higgye el: mi, akik "itthon" élünk, dolgozunk és részt veszünk olykor-olykor vitákban (mivel itthon vagyunk, tehetjük is), nem képzeljük magunkat – amint írja – Adynak. De ha még így is lenne, azzal sem lenne semmi gond. Azzal még inkább, hogy Ady nyomába azóta sem lépett senki zaklatott, félőrült próféta – márpedig ez a mai közélet tragédiája. Az Ön pökhendi modora azonban könyvünkön keresztül – amely csak kicsi része egyébként a hazai szellemi kavargásnak – az egész magyar közéletet elítélte, nem tudni, milyen jogon és egyáltalán miért. Sőt minek.

Így fogalmaz: "én azt feltételeztem, hogy itt kompetens, hozzáértő szakértők elemzését, vagy akár csak eszmefuttatását fogom olvasni." Kíváncsiak vagyunk, honnan gondolta ezt. Sem kompetensek, sem szakértők nem vagyunk, nem írunk elemzéseket. A harag és az igazságérzet mozgat minket, amihez erőt a barátság, az elszántság és egy hősies melankólia ad. Arról lehet szó, hogy Ön egy sportkocsit akart, és amikor megvett egy robusztus terepjárót, csodálkozott annak természetén. Más példát mondva: aki fine dining-ra kíváncsi, ne járjék piaci henteshez.

Térjünk rá a lényegre. Amint a könyv első fejezetének címe (!) is mondja: "Ez egy hadüzenet". Nem számítgatás, nem mérlegelés, nem statisztikai adatok elemzése, nem új városantropológiai adatok gyűjteménye (holott az örök Lewis Mumford és a kortárs Paul Virilio bőven idéztetik), hanem a várostalanítás elleni lázadás használati utasítása. Előző példánknál maradva: egy népfelkelőn ne kérje számon a pacifizmust, mert csalódni fog. Ezzel a könyvvel táborba szállunk és háborúba megyünk, toborzunk és buzdítunk, poszt-szekuláris nyelven írunk politikai lírát. Megrendítőt, zavarosat, átláthatatlant, mozgósítót. Társakat, barátokat, szövetségeseket keresünk – nem vagyunk egyedül. Az utcakövek költészetét szegezzük szembe – nyelvileg és tartalmilag is – az óvatoskodással és a lecsendesítés praktikáival.

De Ön pontosan jól érti könyvünk üzenetét, amikor kételkedve írja, hogy az elhagyott ipartelepeket felverő gaz többet érne, mint a "technikai fejlődés" által lehetővé tett város-átalakítás. Nos, itt van a fő vitánk: szerintünk a betonvirág már ÉLET, a borbár pedig még TŐKE. Egyértelműen az előbbi oldalán állunk, és innen indul minden más: emberségünk és emlékeink úgy kívánják, hogy a "macskakő és a külvárosi kapucnis arcok" mellé álljunk, abba a táborba, ahol a magára hagyott proletariátus, a magas házak küzdői, az autószerelő üzemek korán kelői, a "megalázottak és megszomorítottak", a városi plébániák oltár-virágainak csendes gondozói, a lakónegyedükből kidzsentrifikált családok is vannak. Láthatatlan tömeg ez, amelyet eltakarnak annak a bizonyos fejlődésnek a trükkjei, amelyet – Ön jól érzi – elutasítunk, elítélünk, mert hazugságnak és embertelennek tartjuk. Mindez persze erőszakos metaforák és önkényes hasonlatok útján keresztül vezet, az út végén pedig ott áll a felismerés: krízisünk esztétikai krízis s nincs olyan, hogy gazdasági válság, mert a gazdaság maga a válság.

Gondolja meg, hogy mekkora erő rejlik egy egész világ elutasításának pillanatában, ha ráébredünk, milyen tisztán lehet érezni a megszabadulás levegőjét. Ezt akarjuk belélegezni.