A kiállítás tablói jól érzékeltetik, hogy ez az új avantgárd, amely születésének helyénél és idejénél fogva is az aktív, baloldali antimilitarizmus köré szerveződött, egyszerre volt kicsiny és mégis nagy. Kicsi volt, ha a példányszámokat nézzük – hatása mégsem volt jelentéktelen, hiszen saját miliőjén kívül is jókora figyelmet, leginkább persze felháborodást keltett. Ennél nagyobb dicséretet egy avantgárd nem is igen kaphat. És egészen elképesztő méretű volt a kiállításon is hangsúlyos nemzetközi kapcsolati hálója, az a sajátos kontextus, ahogy A Tett szerkesztői összeválogatták, új értelmezési keretekbe szervezték a világ különböző – néha egymással ellentétes világképeket megfogalmazó – művészeit és gondolkodóit. Új, rendszerszintű válaszokat akartak ezzel adni egy totális kudarcnak látszó rendszer tragédiájára. A Tett indulása előtt egy hónappal ült össze a háborúval szembeforduló maroknyi szocialista zimmerwaldi konferenciája, ahol Lenin és elvbarátai a „forradalmi defetizmus” elvét vallották, azt, hogy a proletariátusnak az imperialista háborúban mindenekelőtt saját burzsoáziájával kell szembefordulnia. A Tett, különösen az internacionális szám szerkesztésénél jól érezhető ennek az elvnek a hatása 

Konok Péter kiállítás megnyitója.

Kép: Kassák Múzeum

Tisztelt jelenlévők! Kiállítást megnyitni mindig örömteli. Időszerű kiállítást megnyitni pedig mindig izgalmas, ha nem is mindig felhőtlen.

Sartre sokat (és kissé már kopottá) idézett szövege szerint „a Pokol – a másik ember”, ami háborúban persze különösen plauzibilissé válik; ilyenkor az emberek különféle leosztások szerint meghatározott csoportjai is egymásban hallucinálnak kollektív poklokat, elkülönülő pokol-halmazokat, miközben – természetesen – fenntartják a jogot megannyi kis magánpoklukra is. A Pokol a másik ország, a másik nemzet, a másik vallás, a másik kultúra… és persze valami minél másabb, annál ördögibb.

Rengetegen foglalkoztak már a háborúk, forradalmak, sőt természeti katasztrófák előtt/alatt előgomolygó és felívelő irracionális félelemhullámokkal; az előítéletekből, babonákból, valódi- és ál-rémhírekből, tényleges gazdasági és kulturális feszültségekből, rasszista és fundamentalista narratívákból, konkrét tapasztalatokból és számos más tényezőből összeálló Nagy Félelmekkel (amelyekre azután többnyire valamiféle – vagy éppen többféle – Nagy Terror adott megnyugtatónak szánt válaszokat.)

Ezt a gyanakvást néhányan cseppet sem metaforikus értelemben mérgezésnek tekintik: híres könyvében a történész Mary Matossian egyenesen azt állítja, hogy a francia forradalmat megelőző, beharangozó és radikalizáló Grande Peur, a Nagy Félelem nem kis részben egy átfogó, össznépi anyarozs-mérgezés eredménye volt. Jobb termésű években, érvelt Matossian, a hallucinogén anyarozzsal fertőzött gabonát elégették; ám az 1788-as rossz termés, a gabonahiány miatt a gombás kalászokat is lisztté őrölték. Így kenyér és kalács egyaránt társadalmi víziókat okozott. Matossian szerint 1789 nyarán Franciaország derék népe irtózatos módon begombázott – és sziporkázó hallucinációitól űzve dobott csóvát a feudalizmus düledező, de még dölyfös várkastélyaira.

A 19. század végén és a századfordulót követő években sokan úgy gondolták, hogy a munkásosztály nemzetközisége és antimilitarizmusa fogja meggátolni a nemzetek közötti gyűlölet-mérgezéseket. Tudjuk: nem így történt. Az első világháború kitörésének előestéjén magasra ívelő társadalmi elégedetlenség a háború kitörésekor hirtelen meghökkentő mértékben visszaesett. A munkástömegek minden humanista várakozás ellenére nagymértékben mozgósíthatóak voltak az „össznemzetinek” kikiáltott célok mellett, megmutatva, hogy milyen vékony is az internacionalizmus máza a munkásmozgalmon (és tágabb értelemben milyen vékony a kultúra és a felvilágosodás humanista máza a nyugati civilizáción). „Nem ismerek többé pártokat! Csak németeket ismerek!” – mennydörögte II. Vilmos császár a Birodalmi Gyűlés előtt 1914 augusztusában, és utóbb az összes párt – köztük, néhány ellenszavazattal és több tartózkodással a szociáldemokrata képviselők – megszavazták a hadihiteleket. Az osztályharcot felváltotta a Burgfrieden, a l’union sacrée, az intézményesített osztálybéke. Persze a „nemzeti célokat” mindig valamiféle progresszív, már-már felszabadító lózunggal elegyítették: a harc az orosz kancsukauralom, vagy éppen a porosz kaszárnyavilág ellen folyt. Itt is, ott is a szabadság megóvása volt a cél. A nagyvárosi pályaudvarokon és a falusi vasútállomásokon a felvirágozott vagonokból Európa-szerte a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” helyileg aktuális változata zengett, és az általános eufóriában elsikkadt azon kevesek hangja, akik – a proletár internacionalizmus, a keresztényi szeretet, a felvilágosult humanizmus vagy akár a józanész nevében – óvatosságra, netán ellenállásra intettek. A háború kultúrája látszólag elsöpört minden kritikát.

1915-re ez már megváltozott. Bár a manifeszt közvélemény – a sajtó, a hivatalos kultúra – továbbra is hazafias pátosztól és az ellenség demonizálásától duzzadt, az elégedetlenség, az elkeseredettség egyre nőtt. 1915 őszén immár másodszor hullottak le a levelek a háború kitörése óta, de a katonák még mindig csak kórházvonatokon, vagy durva faládákban érkeztek haza.

Ez a kiállítás erről az elkeseredésről is szól, sőt: az aktív elkeseredőkről. Arról, hogy a háború kultúrájával, a nemzeti gyűlölet kliséivel, a rendszerszintű elembertelenedéssel hogyan szállt szembe egy maréknyi értelmiségi, művész – és hogy értékelték át ezzel magát a művészetet, magát az értelmiségi létet is. Hogyan született meg a másként gondolkodás, mint magatartásforma. De leginkább arról szól ez a kiállítás – ez benne az újszerű és izgalmas – hogy a kontextusokat mutatja meg nekünk, történelmi tapasztalatokon és tudáson ravaszult mai nézőknek, majd ránk bízza, hogy alakítsuk ki saját narratíváinkat.

Mikor Kassák és néhány társa 1915 októberében elindították lapjukat, A Tettet, látszólag csupán néhány apró firkát tudtak odapingálni a háborús, idegengyűlölő hisztéria korabeli óriásplakátjára. A tablókon látható, hogy milyen apró sziget volt ez a mainstream háborús média tengerében. De a reagálásokból, a dühödt támadásokból és kritikákból az is kiviláglik, hogy ez a néhány illetlen firka hogyan változtatta meg e nemzeti léptékű plakátok jelentését. 1915 őszén az erősödő, ám mindaddig formátlan, tétova háborúellenesség A Tettel konkrét, aktív formát, formákat kapott, és megszületett a magyar avantgárd.

A kiállítás tablói jól érzékeltetik, hogy ez az új avantgárd, amely születésének helyénél és idejénél fogva is az aktív, baloldali antimilitarizmus köré szerveződött, egyszerre volt kicsiny és mégis nagy. Kicsi volt, ha a példányszámokat nézzük – hatása mégsem volt jelentéktelen, hiszen saját miliőjén kívül is jókora figyelmet, leginkább persze felháborodást keltett. Ennél nagyobb dicséretet egy avantgárd nem is igen kaphat. És egészen elképesztő méretű volt a kiállításon is hangsúlyos nemzetközi kapcsolati hálója, az a sajátos kontextus, ahogy A Tett szerkesztői összeválogatták, új értelmezési keretekbe szervezték a világ különböző – néha egymással ellentétes világképeket megfogalmazó – művészeit és gondolkodóit. Új, rendszerszintű válaszokat akartak ezzel adni egy totális kudarcnak látszó rendszer tragédiájára.

Kassák 1909-ben, az utolsó valcoló nemzedékek egyikének tagjaként bejárta Nyugat-Európát. Alig néhány év, és a határok lezárultak, útlevelek és határállomások, bizalmatlanság és protekcionista gazdaságpolitikák vetettek véget a valcolás több évszázados gyakorlatának. Kassák – és A Tett nemzetköziségében fontos szerepet játszó Szittya Emil – úgy ismerkedtek, teremtettek kapcsolatokat, váltak közösségek átmeneti tagjaivá, ahogy utóbb, 1916-ban A Tett internacionális száma is összeállt. Útközben szembesültek azokkal a nemzeti sztereotípiákkal, előítéletekkel is, amelyek utóbb a háború kultúrájának egyik pillérét jelentették. 1916-ban aztán egy sajátos, háborús határokon átívelő miliőt használtak fel és hoztak létre, amelynek ők szabták a szabályait. A Tett indulása előtt egy hónappal ült össze a háborúval szembeforduló maroknyi szocialista zimmerwaldi konferenciája, ahol Lenin és elvbarátai a „forradalmi defetizmus” elvét vallották, azt, hogy a proletariátusnak az imperialista háborúban mindenekelőtt saját burzsoáziájával kell szembefordulnia. A Tett, különösen az internacionális szám szerkesztésénél jól érezhető ennek az elvnek a hatása – az antant országok szerzői közül nem egy támogatta saját hazája háborús erőfeszítéseit, míg a magyar, német, osztrák szerzők hangsúlyosan a kérlelhetetlenül háborúellenesek közül kerültek ki. Nem véletlen, hogy az amúgy is problémás lap éppen az internacionális számmal feszítette túl a háborús különleges törvények kereteit, ami végül betiltásához vezetett.

Ha a kiállítás tablóit nézve kicsit hátrébb lépünk, és tekintetünk fókuszát kiengedve hagyjuk elmosódni a képet, sajátos, átfogó vizuális benyomásokat kaphatunk. Arányokat, dinamikákat, jelentőségteljes foltokat. Ez a hátralépés a saját, mai kontextusunk, amit óhatatlanul megteremtünk. Benne van az eltelt kerek évszázad ismerete is, saját mai világunk is.

Ha az akkor és a most között mozogva megtaláljuk magunkat, a kiállítás működött, hatásos volt. Én úgy gondolom, működni fog és hatásos lesz. Ehhez kívánok önöknek izgalmas szembesülést.