A magyar baloldalnak nincsenek víziói, csupán illúziói. Világképe nem korrelál a valósággal, de ez a magyar baloldalt nem zavarja. Témáit maga választja meg, miközben a racionálisan gondolkodó kisebbségre hivatkozik, lemondva arról, hogy a szerinte irracionálisan gondolkodó többség mindennapi problémáira választ és megoldást találjon. Saját intellektuális felsőbbrendűségének vélt tudatában önmaga színes-szagos – de kétségtelenül nagyívű – álomvilágában érzi csak otthon magát, és innen prekoncepciói miatt nem csupán az alapvető kulturális jogaiktól megfosztottakat igyekszik száműzni, de a devizahiteleket nyögőktől kezdve az életüket a kis értékben elkövetett sorozatos lopások miatt élhetetlennek érző falusi gazdákon keresztül a saját erejéből boldogulni képtelen vidéki középosztályig sok mindenkit. Ha ezek a rétegek aztán elfordulnak a magyar baloldaltól, az újra csak növeli a magyar baloldal sértettségérzetét. Nem igaz, hogy a baloldal tapolcai vereségét csak veszprémi és újpesti győzelmével összefüggésben szabad vizsgálni. A Jobbik sikere egy válságtünet, amelynek több, egymástól látszólag elkülönült, de végeredményben egymással szorosan összefüggő alkotóeleme van. Ezek pedig a következők.

Barkóczi Balázs írása.

Forrás: varosban. blog.hu

„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”

(Graffiti)

A magyar baloldal 2006 szeptembere óta a permanens sértettség állapotában él. Nem érti, hogy világképét a társadalom többsége – és ezen belül is az előszeretettel túlmisztifikált fiatalság – miért nem érzi magáénak, mondásai mi okból nem illeszkednek egyfajta általánosnak hitt diszkurzivitás keretei közé, és ügyei hogyan nem válnak a politikáról való gondolkodás szilárd és kikezdhetetlen talpköveivé.

A magyar baloldal sértett és indulatos. Az övétől eltérő valóságértelmezések meglétét mereven elutasítja, ideológiai korlátfáit ellentmondást nem tűrő módon veri le saját igazságainak határvonalainál, és miközben önnön létezésére a politikai racionalitás legegyértelműbb megnyilatkozásaként tekint, cinikusan és gúnyosan pislog ki a maga emelte szellemi barikád mögül.

A magyar baloldal – Majakovszkij nagyszerű szóleleményével élve – önagyonülésező. A politikai cselekvés számára még mindig a politikai piac adu ászának tekintett kommunikáció. Mintái visszakövethetőek és pontról pontra megfeleltethetőek egy másik politikai kultúra által kitermelt beszédmódnak. Ha ezek a hazai viszonyok között csak nyögve-nyelve működnek, ez a magyar baloldalt nem önvizsgálatra készteti, hanem csak sértettségét és gőgjét fokozza. Politikusainak nyakába gitárt akaszt, szakállukat leborotválja, és végső elkeseredésében lengő bajszú műparasztként csinál hülyét belőlük a Facebookon. Mindeközben önmaga vélt megbántottságának elefántcsonttornyába zárva rendületlenül rója véget nem érő intellektuális köreit – papírokat köröztet, majd újabb papírokat a már köröztetett papírokról; mindezt pedig a széles nyilvánosság előtt, tarkabarka, de láthatóan több számmal nagyobb bohóccipőjével saját arcába rúgva fel a politikai cirkusz manézsának állott porát.

A magyar baloldalnak nincsenek víziói, csupán illúziói. Világképe nem korrelál a valósággal, de ez a magyar baloldalt nem zavarja. Témáit maga választja meg, miközben a racionálisan gondolkodó kisebbségre hivatkozik, lemondva arról, hogy a szerinte irracionálisan gondolkodó többség mindennapi problémáira választ és megoldást találjon. Saját intellektuális felsőbbrendűségének vélt tudatában önmaga színes-szagos – de kétségtelenül nagyívű – álomvilágában érzi csak otthon magát, és innen prekoncepciói miatt nem csupán az alapvető kulturális jogaiktól megfosztottakat igyekszik száműzni, de a devizahiteleket nyögőktől kezdve az életüket a kis értékben elkövetett sorozatos lopások miatt élhetetlennek érző falusi gazdákon keresztül a saját erejéből boldogulni képtelen vidéki középosztályig sok mindenkit. Ha ezek a rétegek aztán elfordulnak a magyar baloldaltól, az újra csak növeli a magyar baloldal sértettségérzetét.

A magyar baloldal, miközben paradox módon a fogyasztás felsőbbrendűségét hirdeti, képtelen megérteni a fogyasztásból kirekesztettek érzéseit és indulatait. Képtelen elfogadni azt, hogy a fogyasztás csak akkor emancipál, ha a fogyasztandó javak minősége nagyjából ugyanaz lenn, mint fenn. Miközben a magyar baloldal bizonyos kulturális mintákat fetisizál, lenézi azokat, akik ennek a kultúrának csupán pótlékait (a kínai piacról beszerzett cipőket, az anyai szeretetről és gyermeki ragaszkodásról szóló, könnyzacskófacsaró mulatós nótákat, a létért folytatott küzdelmet mímelő valóságshowkat) fogyasztják. Eközben a magyar baloldal – briliáns érzékkel – saját kulturális javaira új fogyasztási struktúrákat dolgoz ki, amelyek romkocsmákban, hurokra kötött, mintás sálakban, rozéfröccsökben, és, jobb híján, facserjék jól fényképezhető ültetésében realizálódnak.

Így tesz, mert a 2002-es, maga által sem hitt, és a legjobban őt meglepő győzelme óta így szocializálódott. Akkor elhitette magával, hogy az ő igazi tábora a fővárosban van, amely táborral, ha kell, a vidék ellenében is választást nyerhet. Az, hogy erre az élet azóta már számtalan alkalommal rácáfolt, a magyar baloldalt egy cseppet sem zavarja.

Nem igaz, hogy a baloldal tapolcai vereségét csak veszprémi és újpesti győzelmével összefüggésben szabad vizsgálni. A Jobbik sikere egy válságtünet, amelynek több, egymástól látszólag elkülönült, de végeredményben egymással szorosan összefüggő alkotóeleme van.

Ezek pedig a következők:

A Jobbik a politikai tér többi szereplőjénél is jobban érzi és érti a mai média működését – legyen szó bár online, vagy offline csatornákról. Nem kívánok most hosszan értekezni arról, hogy a párt hogyan építette fel annak idején saját, a kanonizált diszkurzusok ellenében a tagok és szimpatizánsok által is elfogadott, adekvát tudást hordozó virtuális hálózatát, ami aztán az offline térben több helyi csoportként, majd végül országos mozgalomként (Magyar Gárda) realizálódott. (Megtettem ezt máshol, lásd) Annyit azonban meg kell jegyezzek, hogy a Jobbik ezekre az alulról építkező mozgalmakra hivatkozva, és a tőlük kapott politikai felhatalmazástól tudja saját működését és ideológiáját az egyetlen reális politikai alternatívaként bemutatni. Ezzel a baloldal sokszor erősen centralizált, politikai tanácsadók és „választási szociológusok” által uralt és patikamérlegen mért, olykor tömegfogyasztásra szánt, fogcsikorgatóan cuki, fiatalos és trendi köntösbe öltöztetett (és paradox módon a Jobbikon pont ezt számon kérő) kommunikációja sem tudja felvenni a versenyt. Mindezt persze lehet a politikai racionalitással magyarázni, csakhogy ebben a versenyben ritkán osztanak díjat „leghitelesebb színész” kategóriában. Arról már nem is beszélve, hogy egységes kommunikációhoz koherens, a mindennapi cselekvés szintjén is dekódolható világkép és adekvát mondás szükséges. Ezzel pedig a mai magyar baloldal mindmáig adós.

A Jobbik ezen felül – tetszik, nem tetszik – vidéken beágyazott, régi mozgalmiságát a helyi politikai cselekvés szintjén megőrző (adománygyűjtés, árvízi védekezés, a Betyársereg falusi járőrszolgálata) párt. Ami mozgalmiság és beágyazottság a baloldalból réges-régen kiveszett. (Ha volt is valaha egyáltalán. A régi, még az egypártrendszerből megörökölt, és a ’90-es évek végéig tovább élő struktúrákat enmagam nem tekintem annak.) Ha a baloldal válasza a Jobbik következetes vidéki jelenlétére csupán egyfajta gúnyos mosoly, vagy a falvakban élők mindennapi tapasztalata által alá nem támasztott („náci veszély!”) halálsikoly, akkor magától veszi el a lehetőséget, hogy a radikális párt működésének és sikerének logikáját megértse. A baloldal ugyanis itt nem a maga által kreált ellenfelekkel hadakozik, hanem a választói többség valóságával. Ennek a csatának a kimenetele pedig nem lehet kérdéses. A politikai realitás nevében folyamatosan „fölé lőni”, és a problémákat nem helyben kezelni, vagy azokról egyfajta politikai szemérmesség magunkra kényszerített béklyója miatt hallgatni, a gyávaság stratégiája.

És ebből következik a harmadik probléma is: a baloldalnak – a Jobbikkal ellentétben – nincs önálló nyelve. Nem teremtette meg magának. A mai magyar baloldal jelentések és szimbólumok hálózatába veszve maga sem tudja, mikor és mit mondjon választóinak. Világképének fogalmai – az európaiság, a nyugatiság, és a többi – konkrét jelentések nélkül szóvirágokként csupán a színes álomvilág dekorációjaként, egyfajta vágyott, de soha el nem érhető életminőség kifejezéseként funkcionálnak. A magyar baloldal az eljövendő bőség bűvöletéről beszél, merthogy abban él. A Jobbik az itt és most realitásában. Válaszai persze demagógok, problémafelvetései, a választói többség mindennapi tapasztalata felől szemlélve, azonban nem. Legyen szó bár a vidéki bűnözés mértékét túlzó módon démonizáló, borzalmas hangzású és szándékú „cigánybűnözésről” (amit a 2009-es EP-választás hajrájában egyébként nem átallott az MSZP is – igaz, elég képmutató módon – magáévá tenni „Miért igazságos az SZJA csökkentés? Mert a munkából élőknek több marad a zsebében!” feliratú óriásplakátjaival) , vagy az „aktív ágyak” meglétéről Tapolcán – üzenetei rendre utat találnak a választókhoz. Amire a baloldalnak sem intellektuálisan, sem a mondás, tehát a politikai kommunikáció szintjén nincs válasza.

És mindennapi működésének produktumaiból - bármit is mondjanak a „választási szociológusok” - nem is tűnik úgy, hogy egyhamar lenne.