Jönnek a hírek a Femenről, rám írnak a Facebookon a konzi ismerősök, hogy ez most mire volt jó, kérdezik, kicsit sértődött hangon, és mellékelnek egy hírt a legújabb botrányról, mintha legalábbis én lennék a Femen magyar sejtjének szervezője. Majd amikor a Femen debütál Budapesten, Putyint üdvözölni, orosz színekre festett, közszemlére tett fanszőrzettel, hú, lesz nagy a futkosás a médiában, jaj jaj, mit szóljunk, mit szóljunk? Jön ez a felkérés is, írnék-e már a Femenről? Egy balos blogra. Én.
Hát ez elég vicces, de oké, elmondom, mint gondolok.

Ertsey Katalin írása.

Szerintem nem kell kezdeni semmit a Femennel. Mint ahogy más, provokatív, polgárpukkasztó, figyelemfelkeltő csoportokkal és dühös kirohanásokkal sincs más dolgunk, mint hogy rácsodálkozzunk, majd menjünk tovább a dolgunkra. Ha érdekel a dolog, ami kapcsán tiltakoznak, nézzünk utána, tegyünk érte/ellene, oszt jónapot. A brüsszeli jelenet például a megszorítások elleni üzenetet hordozott, felöltözve, ez még a finnyásabbaknak is érthető. De nem a Femen fogja megakadályozni a megszorítások újabb európai hullámát, amivel épp most Görögországon verik el a port. És nem a jogosan dühös nők fogják megváltoztatni a saját és nőtársaik felháborító helyzetét.

Ugyanígy, nem kell beszállnunk abba az ádáz harcba sem amit a genderideológia (semjén-kerényiül: buzilobbi) ellen indítottak a szlovák, lengyel egyházak és politikai szövetségeseik. Különösen nem kéne eurómilliókat erre fordítani, mint ahogy hallom, épp erre készül az egyik legnagyobb amerikai donor európai központja. Ez csak pont arra jó, hogy ne a családon belüli erőszak áldozatainak épüljön néhány menedék, vagy kidolgozott javaslatot lobbizzon át egy szakértői csapat a kormányon arra, hogy ne nyugdíjba zavarjuk a nőket, hanem tartsuk őket aktívan és még sorolhatnám.

A Pussy Riottal sem kell foglalkozni, lám, szegények a House of Cards legújabb évadjának epizódszereplőiként végezték. Biztos nem arra gondoltak, amikor a világforradalomról álmodoztak, hogy kínosan didaktikus jelenetben szórakoztathatják a népet és szolgálnak hivatkozásul Frank Underwood legújabb gonoszkodásához.

És Conchitával sem kell foglalkozni, ő sem több, mint egy szórakoztatóipari munkás, ha valakinek ez cuki, hát lelke rajta. Nem ő fogja megértetni a viszolygókkal, miért lehet az azonos neműek házasságát levezetni a keresztény szeretetből, hanem mondjuk Urbán József piarista atya, sőt, egészen meglepő módon Szőnyi Szilárd, aki úgy tűnik, ennek hatására messze túllépett a saját korlátain, amikor minden kommentár nélkül közzétette a piarista levelét. Azt a levelet, amely végre először mélyen elgondolkodtathat sok keresztény embert erről az egészről, totálisan új megvilágításba helyezve a melegházasság ügyét. Minden elismerésem megilleti Szőnyit, annak ellenére, vagy tán éppen azért, mert irtózatosan messziről indult.

Ezért nem kell válaszolni és ostobaságokat írni a jogosan dühös nők kifakadására, megmagyarázni nekik, hogy rosszul látják a dolgokat. Le kell ülni velük, nem a kamerák előtt, hanem kettesben. És megpróbálni megérteni őket, vajon miért látják másképp a világot. Talán mert ők nem mi vagyunk?

A világot kizárólag a szeretet alapon folytatott párbeszéd viszi előre. Természetesen helye van a vad, adott esetben visszataszító, egyesek érzéseit bántó botrányhősöknek is. Sokkoló tetteik, beszólásaik, maró gúnnyal operáló karikatúráik, írásaik a maguk módján szólnak hozzá a diskurzushoz, és ezzel, bizony, tudatosan hozzák magukat is veszélyes helyzetbe, mint ezt a Charlie Hebdo tragikus botrányhőseinek élete és halála mutatja.

De nem a Charlie Hebdo, a Femen, a Pussy Riot és Conchita fogja előrevinni a vitát. Néha ijesztő, de legtöbbször szórakoztató, hogy ugranak rá az általuk dobott gumicsontra a kirakatkeresztények, a magukat erkölcsi piedesztálra képzelő megmondók. És nem is azok fogják előrevinni a dolgokat, akiknek a katolikus egyházról kizárólag a pedofil papok jutnak az eszébe.

Nem ők fognak változtatni a nők legsúlyosabb problémáin. Azon, hogy az erőszak minden ötödik-harmadik nőt elér élete során, hogy a bántalmazott nők a mai napig nem tudnak hova fordulni Magyarországon, hogy a nők politikai képviseletét minden létező módon akadályozza a teljes politikai elit, beleértve a magát nőpártinak mondó baloldal, nem beszélve a liberálisokról, akik konkrétan a KDNP álláspontját osztják. Azon, hogy statisztikailag kimutathatatlan azon családok száma, ahol a szülők egyenlő arányban osztanák meg a családi feladatokat és emiatt egy magyar nő munkaerőpiaci helyzete 37 %-kal romlik, ha gyereke lesz, míg egy magyar férfinak 8 %-kal javul, elvégre most neki kell eltartania a családot, amíg az anyuka otthon van a gyerekkel.

Súlyos és indokolhatatlan igazságtalanságok szegélyezik egy nő útját, de ez a férfiaknak is sokkal alattomosabb és hosszabb távú károkat okoz, mint a rövid távon és látványosan élvezhető privilégiumok. Éppen ezért a megoldás felé nem az indulatvezérelt, a férfiakat hibáztató, a policy típusú megoldások keresését elutasító, destruktív szervezeti vagy egyéni magatartás vezet – ezt én vakkomondorozásnak szoktam nevezni, és közeli rokona a stadionozásnak –, hanem a férfiakat és a férfiak által súlyosan dominált és sajnos mélyen tájékozatlan, hatalmon lévő partnereket felvilágosító, konstruktív, háttérben, csöndben lobbizó, kitartó és nehéz munka. Az ellenoldal részéről pedig nem a megveszekedett, a saját korlátoltságát normalitásként hirdető, a szeretet jegyében gyűlöletet hirdető politikai keresztény, hanem a hit lényegét saját gyarlóságában is felismerő, folyton kutató lelki vezető. A párbeszéd elutasítói Semjén kottájából játszanak.

A párbeszéd teljességgel szembemegy a médiafigyelemre vadászó politikus napi kényszerével, legyen az bármely oldalon. Nem véletlen, hogy az előző ciklust jellemző kétharmad-dühöngés közepette igen ritka, a színfalak mögötti munka vezethetett csak oda, hogy a kormányt, amely megosztott volt a kérdésben, végül sikerült rábírni, hogy aláírja az Isztambuli Egyezmény, tudván, hogy és – itt idézek az önálló indítványom indoklásából – „ez további szabályozási feladatokat jelent a következő kormányoknak az erőszak megelőzése és megfékezése terén.”

Nem megy szembe viszont a civil szervezeti éthosszal, ugyanis annak nem az a dolga, hogy nem létező problémákra ugorjon teljes fegyverzetben és rengeteg pénzt pazarolva – például gyomorforgató kampányt szervezzen az abortusz szigorítása ellen, amikor az abortuszt nem szigorítják. Vagy hasonlóan gusztustalan és drága népszavazást erőszakoljon ki a hagyományos család értékeinek megvédése ócska szövegével, miközben azt nem fenyegeti semmi, azon kívül, hogy a házasság kiüresedett és alkalmatlanná vált intézménye ironikus módon mára szinte már csak az azonos neműek számára vonzó.Ehelyett beszélni kéne, kamerák nélkül és kamerák előtt, ezer s ezer formában, különböző körökben, azokkal, akikkel másképp látjuk a dolgokat, és azokkal, akiknek hatalmában áll változtatni, és az épp hatalmon levőknek pedig a kirekesztettekkel – mert ha nem vitatkozunk, nem megoldásokat keresünk, hanem korbácsoljuk az indulatokat, abból még a mai, sokunk számára már így is elviselhetetlen közeg válik végképp pusztítóvá. 

Vissza kell vinni az egyetemekre a vitafórumokat, amelyekből kibomlott a rendszerváltás, és vissza a tévékbe a beszélgetős műsorokat, és írni kell olyan blogokra és lapokba is, amelyek nem feltétlenül a mi világunk. És zárt körben is kell beszélgetni, szabadon, bátran, tabuk nélkül.

Csak így lehet visszafordítani a mára visszafordíthatatlannak tűnő civilizációs lecsúszást.Vagy folytathatjuk a gyűlölködő üzengetést a sajtóban. Megvárhatjuk, amíg a gecizés sokkolóból mindennapossá válik, de akkor ne csodálkozzunk, hogy hamarosan a nyílt utcán fogják kivégezni a barátainkat.

Mindenki eldöntheti, a Femen vagy Urbán József útját akarja járni.