Noha a rendszerváltás a szabadságra, szolidaritásra és személyes felelősségvállalásra teremtett kereteket és feltételeket, mégis a kicsinyes illetékesség lett, maradt a divat. Legalább egy nappal előbb tudd, merre megy holnap a világ. A világ az, amiből mi ’89-ig kimaradtunk, és ami olyan kaotikusan, kiismerhetetlenül és sokszínűen toppant be, hogy attól csak elszédülni lehet. El is szédültél, de letagadtad, mert ha szédelegsz, akkor – azt mondják – ez a világ nem is való neked.

Fehér Renátó írása.

Fotó: Csoszó Gabriella/FreeDoc

Vári Györgynek

„Élünk, de lábunk alatt az ország már sehol”

(Schein Gábor: Esernyők a Kossuth téren)

„Pontosan tudtam, hogy a szocialista törtetés, amelynek során a másik ember puszta akadály úgynevezett ügyességed kifejtésében, meg a kora-kapitalista szabadverseny, amelynek során minden megengedett, annak érdekében, hogy semmiképpen ne te legyél a lúzer, együttesen tökéletes kiölték a magyar emberekből az udvariasságot”

(Szilasi László: A harmadik híd)

1989-ben néhányan és egyre többen hitték, hogy új világ köszöntött be. Eljött ugyebár a történelem vége. A megkívánt, s talán ki is harcolt szabadság a megérdemelt hétvégének tűnt az örökhétfők évtizedei után. A garanciának, hogy minden jobbra fordul és így is marad az idők végezetéig. Happy end – mondogatták, akik már akkor és legalább ennyit tudtak angolul. Lassan viszont kiderült, hogy attól, hogy a terep profi lett a szereplők még nem azok. De mindenki profinak igyekezett mutatni magát, jól értesültnek, éppen ezért ezt egyre többen update-nek mondták. Aki lemarad, az kimarad – lapogatták egymás hátát remegve azok, akik inkább apró stiklikkel a tisztességtelenséget választották, aztán a sikkasztást, a harácsolást, a vadprivatizálást, az olajszőkítést, csak ne, nehogy baleknak tűnjenek, amit akkor már lúzernek mondtak. Eltelt 25 év, az egyetlen ócska öltönyt – amibe a lebukástól rettegve számtalanszor beleizzadtak, egyszer bele is vizeltek – már régen lecserélték, a gyomorfekélynek nyoma sincs, a jugoszláv tengerpart nekik mostanra koszos Balkán, és már nem a Tátrába járnak síelni, mondván sok arra a mocskos tót. Most már büszkék az akkor majrézva kikapart gesztenyére, most már úgy mondják, hogy mindezt egy élet munkájával építették fel. Végre lehet hivalkodni, már ezért megérte. Akiknek meg nem jött be ennyire az élet, akiket ma ingatag középosztálynak mondunk, azok is igyekeztek tartani a muszáj-tempót. A véglegesen kiszorulók mellett róluk írta a tíz éve halott Tar Sándor a legnagyobb novelláit. A tengert látni című elbeszélés például egy négytagú család nyaralásáról szól, és a férfi a háznál, a családfő természetesen ismerni véli a vadonatúj kerékvágást, az új dörgést: „Hát nem értitek, magyarázta, látva a csodálkozásukat, most már lehet! A többi meg ráér, és ezután minden évben elmegyünk valahová! Másként kell élni most már, szuggerálta, értitek? El kell rugaszkodni ettől a balkáni életmódtól, ebből a lakásból, ebből az országból, messzire! Levegőt venni!” De hiába a nyíló világ, az ijesztően korlátlan apai buzgalom, a családja (az országa) nehézkes, erre még nincs felkészülve, hozzá kell ehhez is szokni. „nézte a családját, és azt akarta nekik mondani, hogy na, gyertek. Menjünk haza innen. A büdös életbe nem való ez nektek. Csak attól félt, hogy rögtön a nyakába borulnak és azt mondja mind, menjünk! Sav gyűlt a torkába, és inkább nem mondott semmit. Hátha nincs még elveszve minden.”

Ezek a családfők vezettek egy országot, bőrnadrágot vetettek a feleségükkel, hosszú csizmát, tupírozták és lakkozták a hajukat mint a Bonnie Tyler meg a Bon Jovi. Kinn voltak ’90-ben Bibionében és focivébés fürdőlepedőt hoztak nagy szeretettel az újszülött kis rokonnak, később hosszan mesélték, hogy ott voltak, ahol történtek a dolgok, juttattunk egy darabot belőle. Szeretetreméltó és provinciális.

Noha a rendszerváltás a szabadságra, szolidaritásra és személyes felelősségvállalásra teremtett kereteket és feltételeket, mégis a kicsinyes illetékesség lett, maradt a divat. Legalább egy nappal előbb tudd, merre megy holnap a világ. A világ az, amiből mi ’89-ig kimaradtunk, és ami olyan kaotikusan, kiismerhetetlenül és sokszínűen toppant be, hogy attól csak elszédülni lehet. El is szédültél, de letagadtad, mert ha szédelegsz, akkor – azt mondják – ez a világ nem is való neked.

Amíg mi végre éltünk és szerencsét próbáltunk, közülünk jó néhányan a cél szentesíti az eszközt szellemében, addig az ország leginkább robotpilóta-módban üzemelt. Robotpilóta a kátyúkon. Azt mantráztuk, hogy előre kell menni, akár a sebességhatárt is átlépve, nem nézni a visszapillantóba, nem lassítani a kereszteződésnél. Ezért maradt mára az ország negyede az út szélén. De az új világ ugye garancia volt, ahol automatikusan, rutinból elműködik majd a szabad piac és minden egyéb. Építünk új metrót, nekünk már négy van, Prágának csak három. Csakhogy a négy vonalra kevesebb az állomás, mint ott háromra, ez persze érthető, hiszen itt négy vonal hosszúsága 40 kilométer, míg ott a háromé 60, mert ott nem csak a peremkerületek határáig merészkednek el. Az egyetlen normális hosszúságú vonalunk amúgy meg életveszélyes. De nekünk akkor is 4 van, nekik csak 3. Ez ment tehát, tetőtől talpig, a sosemvolt illetékesség görcsös látszata. Nálunk az ostoba tévedhetetlenség lett az úr, és az egyetlen örökség.

Borzasztó, hogy mindezt, a fenyegető rutint egy ravasz politikai stratéga érezte meg talán először, egy palotaforradalmár, egy karrierista self-made man, akit – habár ezt az ominózus beszédben is kategorikusan tagadta – megveszekedetten a történelemkönyv érdekelt. „Csinálunk-e valami nagyot? Azt mondjuk-e, hogy: a rohadt életbe, jöttek páran, akik meg merték tenni és nem szarakodtak azon, hogy hogy a francban lesz majd az útiköltség elszámolásunk, bassza meg. Jöttek párak, akik nem szarakodtak azon, hogy a megyei önkormányzatban lesz-e majd helyük, vagy nem, hanem megértették, hogy másról szól ez a kurva ország. Hogy megértik azt, hogy azért érdemes politikusnak lenni itt a XXI. század elején, hogy csináljunk egy másik világot. Csak azért. Egzisztenciát lehet még találni sokat. (…) Ha van társadalmi botrány, akkor az, hogy a felső tízezer termeli magát újra közpénzen. (…) Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől.” Azon a szájon pocsékolódtak el ezek a szavak, amelyik locsogott előtte, akkor és azóta is. Pedig ezeknek a szavaknak a hitelénél kevés van, ami fontosabb. A trágárság smafu, ezeknek a mondatoknak a beváltatlansága az igazi történelmi vétek, nem bűn, hanem hiba. És mellékesen ott van mindig a gyógyíthatatlannak látszó, mélységesen avítt karizma-fétis, a kihívó-mantra, így mintha minden tüntetés minden szónoklatára állásinterjúként kellene tekinteni. Mert közben meg ott várt végig legelöl és jött aztán a sértett, megkeményedett legkisebb fiú, aki elfoglalta azt, amiről 1989. június 17-e óta gondolja (gondolták és gondolják vele sokszázezren), hogy jár neki. A fele királyság helyett az egészet, fülkeforradalommal, bosszúvággyal. Ez a mese is, hogy megváltozott.

*

Nem csak, hogy adott tehát, de továbbfejlesztett is az a magát illetékesnek mutató mentalitás és az ehhez tartozó nyelvi eszközkészlet, amihez öntudatlanul már mi is igazodni kezdtünk, amihez mintha igazodni szükséges, hogy szóhoz és helyhez jussunk. Számomra nincs újdonság, nem lepődöm meg, előbb érkeztem, körbevezetlek. Isten hozott téged, már régóta vártunk, mi, akik a kezdetek óta itt vagyunk, tapasztaltak vagyunk, átlátjuk, rengeteg energiát tettünk már bele. Az a szokás, hogy… Az eldöntendő kérdésre adott lehetséges válaszok: igen, nem, persze. Ismered? Persze. Személyesen? Persze. Ismernek? Persze. Fontos vagy? Persze. Van tekintélyed? Persze. Próbáltad? Persze. Ott voltál? Persze. Olvastad? Persze. Eredetiben? Persze. Számítottál rá? Persze. Én viszont frusztrált vagyok? Persze. Azt gondolod, hogy irigykedem rád? Persze. Azt gondolom, hogy téged semmi más nem érdekel azonkívül, hogy irigykedjenek rád? Persze. De azért tudod, hogy átlátok rajtad? Persze. A törleszkedéseden, a törtetéseden? Persze. Persze – az illetékesség, a bennfentesség varázsigéje. Aki kimondja, rögtön információs fölénybe kerül a kérdezővel szemben. Ez az illetékesség kultusza, amit egyénként bitorolni, intézményként, gyakorlati szituációkban meg többnyire épp sietve elhárítani igyekszünk, tartsa kérem, kapcsolom. Hol illetékesség van, ott illetékesség van. Mifelénk az illetékesség csekély számú alkalommal társadalmilag visszaforgatott haszon, nem innováció, hanem ego és nárcizmus. Az illetékesség önérték e hazában. Mert az illetékesség az erő jele. Az meg közhely, hogy ez az erő kultuszának kora.

De talán nem feledkezünk majd el az idén elvesztett Borbély Szilárdról, aki nekünk, helyettünk és talán értünk is beszélt az Olaszliszkairól, Zsanettről, a nincstelenekről. Ő a műveiben nem volt finnyás a valóságra, az embert, az életünket nem tekintette a történelemtől és a társadalomtól függetlennek. Borbély Szilárd mesélt Mesijásról, az elveszett nyelvről és szívünk alvó Jézuskájáról is. Mindarról, ami ezzel az íratlan társadalmi követelménnyel ellentétben nem erős, hanem elesett. Az elesettségről, ami nem hivalkodó. Nem az a fajta, amelyik egy tegnapi bukásból, a tévedésből és a megjavulásból is a beavatottságot hangsúlyozza, a kudarcból előnyt, fölényes tapasztalatot igyekszik kovácsolni. Borbélytól tudjuk, hogy az emberi arcokat kell meglátni a bajban, az „egyedüli példányokat”, közülük is a megalázottakét, megszomorítottakét, hogy az ő arcukat tegyük láthatóvá, mert az ő arcuk megszólalásig hasonlít a mi arcunkra. Ezért sem felejthetjük el Rózsa Milán, Bándy Kata, Csorba Robi, Foghorn Péter történetét.

Ezért sem mehet, hogy reflexből érzékenyülünk el, mert karácsony van, miközben Északkelet-Magyarország lakosságát, vagy a Blahát karácsonyi ételosztáskor annyival intézzük el, hogy a cigánynak a vérében van, nem akar beilleszkedni, ha meg netán nem is cigány, akkor elitta, nem dolgozik, nem tanult, köszönje magának. Nem megy, hogy mifelénk az életkudarc egyenlő erkölcsi kihágás. Maradj, ahol vagy! Mert itt, aki nem erős, az másodlagos állampolgár. Mert, akinek sikerül, az kitartó. Akinek nem sikerül, az nem kitartó, ezért pedig felszólítjuk, hogy szégyellje magát. Egyszerű képlet. Egyszerű történet vessző. És felülkerekedni kell. Önmagunkon persze nem, mindig csak a másikon.

Itt és eddig erősnek, tévedhetetlennek kellett látszani, ezáltal kerekedni felül tehát, elhallgatni, elbagatellizálni, letagadni, félremagyarázni, ha valamit rosszul, érzéketlenül, aljasan mondtunk, ha rosszul számoltunk ki, ha rossz megoldást választottunk, és azt is, ha valamire nem számítottunk. Mert aki tévedhetetlen, az illetékes. Aki illetékes, az előnyben van. Aki előnyben van, az erős. És ha nem vagy erős, semmi vagy.

Ennek az erőnek, a megjátszott tévedhetetlenségnek, a görcsös illetékességnek a rendszere fog összeomlani. Ha netán tényleg VAN ennek a furcsa és megmagyarázhatatlan generációnak, a magyar rendszerváltás nemzedékének felelőssége, akkor az abban áll, hogy az erő macsó kultuszát a derű, a tévedhetetlenség látszatát az esendőség, a görcsös illetékességet a rácsodálkozó és elszánt lelkesedés, a kaján miniszteri vigyort a cselekvő szolidaritás váltsa le. Az pedig véletlen, hogy ez éppen úgy hangzik, mint egy újévi fogadalom.