Sokan már talán elfelejtették, hogy Orbán Viktor egy kiszivárgott beszédében arról beszélt, hogy 12 évig tervez kormányozni.  S hogy erre jó esélye van, az már 2010-ben látszott: a baloldal neoliberális véleményformálói nem tudtak, nem is akartak baloldali alternatívát megjeleníteni. A baloldali térfél lényegében üresen maradt.  Így foglalhatta el Orbán a „centrális erőteret”, s így jutottunk odáig, hogy a szélsőjobboldal és a baloldal támogatottsága nagyjából egyazon szintre került. Orbán regnálása -  ha a jelen körülményekből indulunk ki  -  annyira ígérkezik hosszúnak, mint Ferenc Józsefé. Tehető-e ellene bármi  is érdemben?

Kis Miklós írása.

Fotó: Flickr/ lintmachine

Orbán Viktor 2008-ban azzal számolt, hogy három választást nyernek zsinórban. S jelen pillanatban úgy tűnik, erre minden esélye van, akár sokkal többre is, az akkori ambíció szinte már szerényen hat.
De hogyan juthatott el a Fidesz vezetője odáig, hogy valóban nem látszik ma esélyes kihívója? Hogyan is jöhetett létre a „centrális erőtér”, amelyet Orbán ural?

Azt írtam három évvel ezelőtt, akkora a vákum a baloldalon, mint az első választásokon nyertes MDF drámai népszerűségvesztése után lett a jobboldalon. Akkor az űrt végül meglepetésre egy magát korábban liberálisnak mondó párt töltötte be, a Fidesz, Orbán Viktor vezetésével („félfordulat”).  Az MDF soha többé nem tudott nagy párt lenni. Legutóbb már parlamenti párt sem.  Hogy járhat-e így az MSZP, abban azért bizonytalan voltam.

Akkor úgy véltem, az LMP nem meri magát újrapozícionálni a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva úgy, mint a Fidesz annak idején, amikor liberálisból nemzeti-konzervatívvá változott.

Ez csak részben igazolódott: az LMP szakadt, s a kivált rész, a Párbeszéd Magyarországért baloldaliként határozta meg magát az alapító nyilatkozatában, s meghirdetett közpolitikai elveiben is radikálisan baloldali elvek mentén köteleződött el. Ám ezzel szinte egy időben az új választási rendszer logikája mentén feloldódott a Bajnai dominálta választási szövetség technokrata, gazdasági értelemben inkább liberális, mint baloldali entitásában. Ezzel eleve elvesztette az esélyét annak, hogy a baloldalon a vákumot betöltse – persze a választásokig erre már amúgy is túl kevés ideje lett volna.

Abban biztos voltam, hogy előbb-utóbb azonban valakik biztosan betöltik a baloldali térfelet. Az meglepett, hogy ez végül a Fidesz lett. Nem, ez nem azt jelenti, hogy Orbán Viktor baloldali lenne. Éppen úgy nem az, hogy Gyurcsány Ferenc sem. De el kell ismerni, Orbán be tudta játszani mindkét térfelet.

Az Orbán-kormány első néhány nagyobb intézkedése után arról írtam, a szavazópolgár úgy érezheti, felcserélődtek a politikai pólusok. A jobboldali miniszterelnök, Orbán Viktor az állam gazdasági szerepének megerősítéséről beszél – tipikus baloldali gondolat. Orbán Viktor a munka helyett inkább a tőkét igyekszik adóval terhelni – jellegzetesen baloldali megközelítés. A magánnyugdíjpénztárak burkolt államosításával döbbenetesen magas károkat okoz a rendszerből milliárdokat profitáló, a nem munkaadói hátterű pénztárak holdudvarához tartozó bankoknak – a tőke, a bankok érdekeire fittyet hányás sem a jobboldali politikák sajátja általában. ( „A magánnyugdíj-pénztárak védelme ezzel szemben ugyan nem találkozik a hagyományos európai baloldali állásponttal, mégis azt gondoljuk, hogy a jó oldalon álltunk”- írta a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatban Gyurcsány még MSZP-sként.)

De mint arra megpróbáltam felhívni a figyelmet: a baloldali Orbán Viktor portréján akad egy furcsa, idegen vonás: az elért pluszbevételek nem szociális programokra, nem jóléti juttatásokra kellenek, hanem legfőképpen a magas jövedelműek adójának csökkentésére.  

S ugyanazt gondolom most is, mint 2010-ben: Orbán Viktor szerencséjére az ellenoldalon olyan emberek a hangadók, akik Orbán Viktor azon megmozdulásait is vadul kritizálják, amelyek pedig a baloldali értékrendű szavazóknak nincsenek feltétlenül ellenére. A magyarok elsöprő többsége gazdasági értelemben baloldali értékrendű, ám ezen értékek képviseletét jelenleg nem remélhetik a baloldaltól.  A jobboldaltól sem, ám a jobboldal jelenleg mégis inkább el tudja hitetni magáról, hogy ehhez az értékrendhez a baloldalnál közelebb áll, hogy legalább megpróbálja megvédeni a polgárait a kapitalizmus és a globalizáció néhány kellemetlen hatásától, a gyenge lakossági fogyasztót a nagyvállalatok erőfölényétől.

Az orbáni narratívával, világképpel szemben valójában nem egy baloldali, hanem egy neoliberális gyökerű alternatív narratíva jelentette a főáramot a jelen kormányzati ciklus alatt. Ennek népszerűsége szükségszerűen korlátozott volt.

Így nyílt meg Orbán Viktor előtt tartósan a baloldali térfél, s így sikerülhetett kialakítania a „centrális erőteret”, amelyet pártjával elfoglalt. Orbán Viktor hatalmát csak az kezdheti ki, aki képes kimozdítani Orbánt az általa konstruált centrumból, és visszahódítani a baloldali térfelet. (Akit a hazai bal- és jobboldal körüli ideológiai zűrzavar mélyebben érdekel, annak ajánlom TGM napokban a Dinamón megjelent írását.)

Lesz-e ilyen erő? Kétséges. Arra számítani, hogy az MSZP szinte automatikusan erősödik, ahogy a kormánnyal szemben nő az elégedetlenség, már aligha lehet.  Ha 2014 és 2018 között az ellenzékből Gyurcsány és Vona birtokolja majd a médiafigyelmet, az aligha növeli a 2018-as kormányváltás esélyét. Ha az LMP továbbra sem lép be határozottan a baloldali térfélre, ha a Párbeszéd Magyarországért a választások után nem tud leválni a technokrata Bajnairól és Együttről, akkor a baloldali térfelet továbbra is a Fidesz játszhatja be – vagy ami még rosszabb, ismét a szélsőjobb lehet a „pótbaloldal”, a szociális követelések hordozója. Ennek a veszélye már most is látszik.  

Nagy a veszélye annak is, hogy ismét elmarad a magukat baloldalinak nevező politikai erők őszinte szembenézése a kudarcuk okaival. Félő, hogy a majd elhangzó magyarázatok, – még ha némelyikben lesz is igazság –, nem a lényegről fognak szólni.

Hibáztatni fogják a Fidesz választási rendszerét, persze teljes joggal, hiszen a körzethatárok átrajzolásával a kormánypártok maguknak kedveztek, s az új rendszer által megkövetelt együttműködésre sem voltak az ellenzéki pártok felkészülve. Hibáztatni fogják a Kormányváltás tagjai egymást is a kudarcért, s ennek kapcsán is elhangzanak majd igaz mondatok. Mindezen okok azonban csak a vereség mértékét magyarázzák, nem magát a vereséget.

Lesznek majd, aki eléggé méltatlanul a népet hibáztatják majd, hogy „bedőlt a rezsicsökkentésnek”.  Ők azok, akik nem is hallottak arról, hogy Bulgáriában a magas villanyszámlák miatt forradalom tört ki, vagy, hogy a briteknél is politikai téma a rezsiszámlák kérdése. Meg persze azt sem tudják, hogy több mint 750 ezer magyar háztartás csúszik a közműszámláival, így a problémát sem szóviccekkel, sem nagyon távoli megoldások fölvillantásával nem ütötte el volna az, akinek csak egy kicsi érzéke is van a politizáláshoz.

Félő, kevesen beszélnek majd a választás igazi tanulságáról, nevezetesen arról, hogy egy megújult, vagy teljesen új, hiteles, és hagyományos értelemben baloldali erő tudná csak Orbánt a centrális erőtérből kibillenteni. Egy ilyen erő nem úgy jön létre, hogy néhány politikus gründol egy újabb szervezetet. Valódi erőre, mozgalomra, a polgárok aktivizálódására lenne szükség.

Magyarországon a demokrácia nem működik jól (ahogy annyi más helyen sem), a pártok nem a választók akaratát és érdekeit képviselik. Amíg nem válnak politikailag aktívabbá a polgárok, amíg nem próbálják megszervezni magukat, addig ez nem fog változni.

Nem az április 6-i szavazás a sorsdöntő, hanem ami utána következik. Megértik-e a választók, hogy nem elég négyévente – vagy még négyévente sem – foglalkozni a politikával? Ezen is múlik, hogy 2018-ban vajon csak Orbán, Vona és Gyurcsány közül választhatunk-e, s hogyan alakul Magyarország jövője, s benne a mi jövőnk.