A magyar társadalomnak azon tagjai, akik még követik a politikai mindennapokat, azokat már szépen beoltották nejlonszatyikkal, Nokia-dobozokkal, táskákkal, bőröndökkel, taxis Gyuszikkal, aztán megint nejlonszatyorral, 10%-os visszaosztásokkal, kedvezményes nyaralásokkal és ingyenes éttermi zabrálásokkal vagy wellness-hempergéssel. S akkor most ezekbe a gyakorlatokba tört vissza Zuschlag János. És? Következik ebből valami?

Névtelen szakértőnk írása következik:

fotó: Flickr/ Charis Tsevis

Van itt minden évek óta: Transparency International, K-Monitor, korrupciófigyelő szervezetek és erre indított projektek, Átlátszó, ésatöbbi. És van egy politikai osztály, amelynek, ha politikai kénye-kedve úgy diktálja, akkor hivatkozza például az Átlátszót, de ha éppen sérti az ő érdekeit, akkor neki esik. Ha a politikai helyzet úgy diktálja, akkor sajtóközleményekben mutatja fel a Transparency International legújabb ranglistáját, elhallgatva, hogy a helyzet 2010 előtt sem volt fényes, messze nem felejthető időszak. A hivatkozók egy része elfelejti, hogy az emberek nem csak azt nézik, mit mond, hanem azt is, hogy ki mondja.

Tény, hogy a Nemzeti Közpénzfosztás Rendszerében a tulajdonosszerkezet átalakításával és a közbeszerzések kreatív jogi legalizálásával a Transparency International számai nem adják vissza a politikai kapitalizmus legújabb és innovatív pénzeltűntetési gyakorlatait. A Transparency International kutatásai és számai csak körvonalazzák azt (és akkor nagyon-nagyon finomak voltunk), ami a mélyben rejlik. Túl kicsi ugyanis a ranglistán az elmozdulás ahhoz, hogy visszaadja a tényeket és a valóságot, ezt a négy évet közpénzek vonatkozásában.

Annak ellenére, hogy jóval több minden látszik, mint amit az indexek mutatnak, de az hogy a Simicska-hinterland gazdagodása, a tulajdonosi és piaci szerkezet teljes átalakítása nem foglalkoztatja oly mértékben az állampolgárokat, mint az indokolt lenne, abban az évtizedes, nagykoalíciós közpénzsimogató-tevékenység immunrendszer-edző tevékenysége jelentősen hozzájárult. Az, hogy újabb egy pártközeli vállalkozó nyer, az a választópolgároknak már nem hírértékkel bíró bejelentés. Ami még talán foglalkoztathatja őket, az a „nyeremény” nagysága, a lehúzás mértéke, esetleg az, hogy az adott vállalkozó melyik politikussal van közeli barátságban. De egyre inkább ezek sem fontosak.

A magyar társadalomnak azon tagjai, akik még követik a politikai mindennapokat, azokat már szépen beoltották nejlonszatyikkal, Nokia-dobozokkal, táskákkal, bőröndökkel, taxis Gyuszikkal, aztán megint nejlonszatyorral, 10%-os visszaosztásokkal, kedvezményes nyaralásokkal és ingyenes éttermi zabrálásokkal vagy wellness-hempergéssel. Ebben az országban egy 200 milliós, a „rossebb tudja, honnan lett ez a bankszámla” típusú vezető politikusi lebukás még ZS-ligás unaloműzőnek sem elég a korrupciós mérkőzéseket nézegető és halálra unó állampolgároknak.

S akkor most ebbe az „unalomba” tört vissza Zuschlag János. Nem különösebben érdekesek a vele készített interjú körülményei, pont úgy került tálalásra, ahogyan arra számítani lehetett: kampányban, Fidesz gazdasági lapban, dokumentáció nélküli vagdalkozással. Egyúttal kevés újdonsággal bír, viszont habzó szájjal igen. Az 1990-es, 2000-es évek pártfinanszírozási ügyeinek és fekete lyukainak feltárására 24 Átlátszó-stáb is kevés lenne, nem hogy egy Fidesz-Zuschlag tényfeltáró koprodukció.

Csak a kampány szempontjából van Zuschlag-ügy, az ország és pártok belső életét tekintve nincs. Ahhoz az kellene, hogy éles cezúrákat lássunk a politikai hátországok működése mögött. Hogy akkora legyen a tisztulás és tisztítás, hogy azt mondassuk, ez egy „ügy”. Ez így ebben a formában nem ügy, hanem egy börtönből szabadult ember zsibbasztása, amely jobboldal által épített nyomasztás egyetlen célja a politikailag alulinformáltak otthontartása, a bizonytalanok további bizonytalanítása, az hogy a közszolgálati csatornán folyó hírszerkesztők ismét csak jó adag szakmai önszembeköpéssel keljenek, feküdjenek – már ha még van szakmai belső csengőjük (osztjuk kocsmában üldögélő Tibor álláspontját, azaz inkább nincs).

Ebből az ügyből semmit nem tudunk meg az 1990-es és 2000-es évekből, semmit abból, hogy volt-e/van-e „70-30”; hogy a centrumos nejlonszatyikat hol tömték meg; hogy miért nem vette-e már ki a rendszer Zuschlag Jánost azelőtt, hogy a Holokauszttal viccelődött volna; hogy akkor miért nem társai, hanem miért a Hír Tv buktatta le?

Semmit nem tudunk meg, mert a magyar társadalom megtanult együtt élni a politikai osztály egy részének korrumpálhatóságával. Az tűnne fel neki, ha valaki, akitől a lefizethetőséget várta, nem úgy viselkedne. Természetesen jelen politikai krémből is körvonalazhatóak azok, akik lavórt kérnek, ha ilyen ügyekről hallanak (nincsenek is bent a Zuschlag-könyvben, az tuti), és ilyenkor legszívesebben a Dunába tolnák az országházat. Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy egyesekben nincs meg az igyekezet a zéró korrupció és ellenőrizhető állam és politikusok felé. Így ellenzékből egyelőre viszont ennyire telik.

Ha viszont Zuschlag János könyve bestseller lesz, az csak annak a jele, hogy a magyar társadalom nem csak a korrupcióra, hanem az igényességre is immunis. Ettől azonban a politikusok jobban nem érezhetik magukat.