Nehéz nem észrevenni az analógiát a Sex Pistols, és Magyarország legszarabb punkzenekarnak álcázott üzleti vállalkozása, a Fidesz között. . A Fidesz taktikája – csakúgy mint a punké – ebből a szempontból zseniális: a politikát (és a zenét) le kell vinni az emberek közé, és a „csináld magad!” elve alapján olyan közösségi élményt adni, amelyben anélkül van meg a fennálló rendszer elleni lázadás lehetősége, hogy az a rendszer valódi alapjait fenyegetné.Vagy vegyük az „ideológiát”: a punk lényege a tagadás volt. A monarchia tagadása, a polgári életmód tagadása, a politikai megoldások tagadása. És mit látunk ma? A Fidesz új és új ellenségképek felmutatásával igazolja folyamatosan saját politikájának egyedüli létjogosultságát. Tulajdonképpen egy politika utáni politikáét, amelyben a döntés és a cselekvés látszólag nemzeti konzultációkban, valójában azonban a kevesek által meghatározott központi akarat alapján történik.

Barkóczi Balázs írása

Kép: hvg.hu

Tavaly novemberben jött a hír Londonból: Joe Corre, Malcolm McLaren Pistols-menedzser (és – ha úgy vesszük – alapító) fia a Temzén elégette a kislemezekből, kazettákból, eredeti fellépő ruhákból és poszterekből álló, közel kétmilliárd forint értékűre becsült gyűjteményét, így tiltakozva az ellen, hogy a mainstream beállt a punk mögé, és – úgymond – „kiüresítette azt”.

Ha valaki nem csak az elvakult rajongás szintjén érdeklődik a Sex Pistols nevű üzleti vállalkozás felfutása, majd lassú hanyatlása iránt, az pontosan tudja, hogy a banda maga volt a mainstream. Szerződéseik, botrányaik, médiahekkjeik egy jó előre (igaz: mesteri módon) megírt forgatókönyv instrukciói alapján követték egymást, az események szálai pedig a McLaren nevű bábjátékos kezeiben futottak össze, a végtelenségig pörgetve ezzel a hetvenes évek punkőrülete mellett a menedzser cégeinek profitját is. Mesterfogásaival és trükkjeivel nem csak saját döglődő divatáruboltjának forgalmát sokszorozta meg, de sikerült elérnie azt is, amit csak keveseknek a punk-szcénán belül: nem ő kuncsorgott a médiának egy kis figyelemért, hanem az újságírók neki és kegyeltjeinek a minél szaftosabb kiszólásokért és botrányért.

Azokból pedig volt bőven: elég, ha a királynő megkoronázásának 25. évfordulójára rendezett „spontán” koncertre gondolunk egy direkt erre a célra kibérelt bulihajón a Temzén (ahol is a zenekar a Brit Birodalmat nemes egyszerűséggel egy fasiszta rezsimhez hasonlította), vagy a visszanézve már nem is olyan durva, élő Grundy-interjúra, ami ugyan a riporter karrierjét kettétörte, de a zenekarét beindította. A Pistols-sztori vége felé leforgatott Great rock and roll swindle című (ál)dokumentumfilmben maga McLaren magyarázza el pontokba szedve, hogy milyen módon lehet kivívni és fenntartani a sajtó állandó figyelmét a minél hangosabb botrányok, és az ezzel arányosan emelkedő bevételek érdekében. (Ahogy a legjobb magyar könnyűzenei újságíró, Szőnyei Tamás fogalmazott: hiba lenne a menedzser minden egyes szavát szentírásnak venni, de tény, hogy ez a fajta pimasz és gúnyos szembeköpése a média és a piac összefonódása által manipulált fogyasztói társadalomnak nem csak érdekes kordokumentum, hanem lebilincselő filmélmény is.)

Ahogy minden csoda három napig tart, úgy persze a Pistols-őrület is hamar lecsengett. Egy idő után a biztosítótűs, bőrkabátos, szakadt farmeres punkok a londoni utcakép mindennapos elemeivé, turistalátványossággá váltak. A botrányok elültével a profit is csökkenni kezdett. Emelni kellett hát a tétet. A zenekar utolsó kislemezén (amit a két meghatározó tag, Sid Vicious basszusgitáros és Johnny Rotten énekes nélkül, Ronnie Biggs-szel, a londoni vonatrablást elkövető banda egyik Brazíliában bujkáló tagjával vettek fel) már nem csak Martin Bormann náci háborús bűnös szellemét idézik meg (és kérik rá – az angol himnusz első sorát parafrazálva – Isten áldását), de több hírhedt gyermekgyilkosért is elrebegnek egy-egy imát. Az infantilis polgárpukkasztásnak és a mindenáron való botrányhajhászásnak persze nem ez volt a csúcsa. A kábítószer-birtoklásért és saját barátnője meggyilkolásában játszott tisztázatlan szerepe miatt előzetesben ülő Sid Viciousért maga McLaren tette le az óvadékot, hogy az addigra a drogoktól teljesen szétesett és kiszolgáltatott basszerossal felvegyen néhány számot. A sors szomorú fintora, hogy Sid saját szabadulóbuliján adagolta túl magát…

A punk-forradalom (részben) felfalta saját gyermekeit. És bár a Sex Pistols egy időre eltűnt a palettáról (hogy aztán a kétezres években, a pénz fogytával, és az újjáalakulási láztól megrészegülve ismét színpadra álljon), jelentősége jóval túlmutatott önmagán: az általa ütött résen ugyanis kicsi, szegény, de annál kreatívabb bandák egész sora tudta elözönleni a szórakoztatóipart, hosszú évtizedekre meghatározva a rock and roll fejlődését és a könnyűzene jövőjét. (És persze ne legyünk képmutatók: a részben spórolt, részben a szüleitől kikönyörgött pénzből annak idején, még gimisként beszerzett, addigra már foszladozó acélbetétesében, ronggyá szakadt bélésű ciánkális műbőrkabátjában, valamint bizonytalan eredetű és minőségű „God save the Queen” feliratú kínaipiacos pólójában maga a szerző is végigpogózta a Pistols 2008-as budapesti koncertjét.)

Nehéz nem észrevenni az analógiát a Sex Pistols, és Magyarország legszarabb punkzenekarnak álcázott üzleti vállalkozása, a Fidesz között. A „fiatal demokraták” (Esterházy szavaival élve: lefordíthatatlan szójáték) annak idején, a nyolcvanas évek végén szintén a fennálló rendszer megváltoztatásának igényével robbantak be a köztudatba. És a nyert csapaton, valamint hívószón ne változtass elve alapján ezzel haknizták körbe az országot 1998-ban (Kevesebb, mint rendszerváltás, több, mint kormányváltás) és 2010-ben is (Nemzeti Együttműködés Rendszere). Mindeközben pedig, csakúgy, mint a Pistols, remek érzékkel használták ki a rendszer adta lehetőségeket saját maguk népszerűsítésére és holdudvaruk vállalkozásainak felpörgetésére. Mert ha a fennálló rendszert nem tartom érvényesnek, vagy legitimnek – gondolhatták –, akkor annak normáit sem kell magamra nézve kötelezőnek tartanom. Így volt ez a székházügynél, a tokaji szőlőbirtokok szétosztásánál, és most, az uniós fejlesztési pénzek lenyúlásánál is.

A gépezet persze nem működne a rajongótábor nélkül, az ő megszervezésük pedig mclareni profizmust kíván. A Fidesz taktikája – csakúgy mint a punké – ebből a szempontból zseniális: a politikát (és a zenét) le kell vinni az emberek közé, és a „csináld magad!” elve alapján olyan közösségi élményt adni, amelyben anélkül van meg a fennálló rendszer elleni lázadás lehetősége, hogy az a rendszer valódi alapjait fenyegetné. A látszólag alulról szerveződő, valójában azonban a központból koordinált helyi sejtek, vagyis a polgári körök feladata (a fideszes szeánszok biodíszlete, vagyis az erődemonstráció mellett) a lokális érdekek becsatornázása lett volna a politikai döntéshozók felé, valójában azonban a társadalom minél teljesebb lefedését, és az üzenetek azonnali célba juttatását szolgálták egy tűpontosan felrajzolható, központokkal, elágazásokkal és kölcsönös kapcsolatokkal is rendelkező hálózat tagjaiként (három évvel a Facebook alapítása előtt!). Nem ismerős ez valahonnan? McLaren annak idején barátnője, Vivien Westwood által tervezett ruhákba bújtatta zenekara tagjait. Az idővel a londoni utcagyerekeken is megjelenő szakadt, biztosítótűvel összekapcsolt pólók, színes leggingsek vagy ronggyá koptatott farmerek és szegecses kiegészítők – amik a konvenciók elleni lázadást hivatottak megjeleníteni az öltözködésben is – valójában egy, a londoni felső tízezerből érkezett, és a puccos divatszalonok kedvencének számító divattervező kreálmányai voltak. Vagy vegyük az „ideológiát”: a punk lényege a tagadás volt. A monarchia tagadása, a polgári életmód tagadása, a politikai megoldások tagadása. És mit látunk ma? A Fidesz új és új ellenségképek felmutatásával igazolja folyamatosan saját politikájának egyedüli létjogosultságát. Tulajdonképpen egy politika utáni politikáét, amelyben a döntés és a cselekvés látszólag nemzeti konzultációkban, valójában azonban a kevesek által meghatározott központi akarat alapján történik. Erzsébet királynőnek a zsarolólevelek mintájára újságkivágásokkal eltakart arcképe annak idején fontmilliókat hozott az ötletgazda McLarennek. Sorosnak, Brüsszelnek és a Nyugatnak (még hosszan sorolhatnánk) a látvány felszínén meglévő tagadása ma ugyanolyan jól jövedelmez Kelet-Európa rendszerkompatibilis punkjainak. Csak közben a valóságban, ahogy egy másik nagy klasszikus énekelte volt, „a mi osztályunk vívja az ő háborúikat.” A botrányok nem botrányok többé, a látványpolitika ellenségei csupán virtuális rémhírterjesztők, hasonlóan a ’84 Goldsteinéhez. Fenntartják az izgalmat, és, abszurd módon, a rajongást; képletesen szólva: a lemezek fogynak, a koncerttermek zsúfolásig tömve, a szekér halad.

Hogy mi lesz a saga vége? Láttuk a Pistolsnál. Ahogy csökken a profit, a kormány úgy növeli a tétet. Orbán Bözsi nénis videója nem csak azért volt szürreális és abszurd, mert nyíltan beismerte az egyszemélyi politika gyakorlatát („Ha a számok engedik, év végén megint emelek.”), hanem mert világosan megmutatta, hogy a Fidesz mit gondol a magyar vidékről és lakóiról. A kormánykommunikáció álomvilágában a végeken élők jól megérdemelt nyugdíjukból omlatag házaikba zuhanykabinokat emelnek, és a puszta közepére telepített sokszázmilliós márványemlékművekről, álnépies fafaragásokkal giccsé faszonírozott kilátókról álmodoznak. Még véletlenül sem szembesülnek azzal a mindennapos gyakorlattal, hogy terményeiket idő előtt leszüretelik idegenek, hogy a méregdrága és semmitmondó emlékművekhez járhatatlan, saras utak vezetnek, hogy a közszolgáltatásokért és az egészségügyi ellátásért kilométereket kell utazniuk, hogy a buszjáratokat és vasúti szárnyvonalakat megszűntetik, elvágva ezzel őket az ország vérkeringésétől, hogy nincs orvos, nincs tanár, nincs szakmunkás, mert nincs jövő. És ami a legszomorúbb: esély sincs rá, hogy a rendszer szövedékét a legalább a látvány szintjén felfeslető Fidesz után keletkezett lyukakon új és friss, valóban rendszerellenes politikai formációk lepjék el a hazai közéletet. Hiszen ezek már megnyilatkozásaikban is a legnagyobb kormánypárthoz mérik magukat, elfogadva az általa teremtett játékszabályokat, és saját területén, saját fegyverével és saját szavazótáborát elhódítva próbálni meg legyőzni a Fideszt. Csakhogy Billy Idol lehet, hogy a legjobb Johnny Rotten-klón volt félig felhúzott ajkával és szegecses bőrdzsekijében, de zenéjével és kisiskolás kiszólásaival már negyedannyi veszélyt sem jelentett a fennálló struktúrára, mint a McLaren által kreált csapat valaha is.

Pistols csak egy volt. Fidesz is, és fideszben ők a legjobbak. No future! Isten óvja Bözsi nénit a mindenkori orbánviktoroktól!

A szerző politológus, tanár