A május 24-ei választások alighanem mérföldkövet jelentenek a jelenkori spanyol politika történetében. De mit is jelentenek a mostani választások eredményei az egyik ilyen új párt, a Podemos számára: sikeresnek tekinthető a szereplésük vagy inkább sikertelennek? Ha azt nézzük, hogy egy pártnak alig több, mint egy évvel a megalakulása után már számos nagyvárosban esélye nyílik arra, hogy polgármestert adjon, akkor ez mindenféleképpen siker. Mi szól akkor amellett vajon, hogy nem volt mégsem akkora siker ez a választás? Ennek megindokolására két érvet hoznék fel: a közvélemény-kutatási eredményekhez képest gyengébb országos szereplést, és a koalíciókötési kényszert.

Bakó András írása.

Kép: http://www.criticatac.ro/

A május 24-ei választások alighanem mérföldkövet jelentenek a jelenkori spanyol politika történetében, hiszen a korábbi kétpárti struktúrát domináló jobbközép Néppárt (PP) és a balközép Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) is jelentős visszaesést könyvelhetett el a megszerzett szavazatok és mandátumok tekintetében, miközben két új, immáron országos támogatottsággal rendelkező párt jelent meg a színen (Megjegyzendő, hogy a Ciudadanos esetén mérsékelten beszélhetünk új szereplőről, hiszen ők már 2006 óta működnek pártként.)

Jelen írás tárgya azt körbejárni, hogy mit is jelentenek a mostani választások eredményei az egyik ilyen új párt, a Podemos számára: sikeresnek tekinthető a szereplésük vagy inkább sikertelennek? Mindkét álláspont mellett igyekszem érveket felsorakoztatni, amivel rá kívánok világítani arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a Pablo Iglesias vezette formációnak.

Ha azt nézzük, hogy egy pártnak alig több, mint egy évvel a megalakulása után már számos nagyvárosban esélye nyílik arra, hogy polgármestert adjon, akkor ez mindenféleképpen siker. Márpedig jelen állás szerint nem elképzelhetetlen, hogy Spanyolország két legnagyobb városát, Barcelonát és Madridot a Podemos által támogatott koalíció polgármestere vezesse, miközben esély kínálkozik ugyanerre még La Coruñában, Cádizban, Oviedóban, Santiago de Compostelában vagy éppen Zaragozában is.

A katalán fővárosban a Barcelona en Comú (kb. Együtt Barcelona) koalíció a szavazatok (25,21%) és a mandátumok (11 a 41-ből) egynegyedét megszerezve zárt az élen, megelőzve a várost eddig vezető nacionalista Konvergencia és Unió (CiU) listáját. Abban az esetben, ha sikerül koalíciós partnereket találni (a Katalán Köztársasági Baloldal, a Népi Egység és a PSOE személyében ez lehetséges), akkor a város új polgármestere az az Ada Colau lehet, aki néhány éve még a házfoglaló mozgalmak egyik vezetőjeként lett ismert. A barcelonai eredmények tükrözik talán a legjobban a Podemos sikerének titkát: a szociális mozgalmak mozgósító erejét.

Madridban ugyan csak második lett az Ahora Madrid (Most Madrid) koalíció, azonban ez még nem jelenti azt, hogy nem az ő jelöltjük, Manuela Carmena lesz az új polgármester. A hagyományosan konzervatív városban ugyanis a szoros eredmény miatt a szocialistákkal közösen létrejöhet baloldali városvezetés. A jobboldali polgármesterjelölt, Esperanza Aguirre a Podemos radikalizmusától való aggodalma miatt a PSOE-val és a Ciudadanossal való közös kormányzást javasolta ugyan, azonban ettől a szocialisták eddig elzárkóztak. Így a Néppárt számára az egyedüli esélyt a polgármesterség megtartására az jelenti, ha az Ahora Madrid nem lesz képes többséget létrehozni a közgyűlésben, mert abban az esetben a választási szabályok értelmében a legtöbb szavazatot szerző lista élén szereplő jelölt lesz az új polgármester.

Emellett a többi városban illetve autonóm közösségben jelenleg is zajlanak a tárgyalások, valamint számos olyan település van, ahol a szocialisták lehetnek képesek a Podemos támogatásával többségre szert tenni.

Az is alátámasztja a választás Podemos szempontjából való sikerességét, hogy mind a 13 autonóm régióban, ahol május 24-én voksoltak, mandátumot is szereztek, ellentétben két, számukra potenciális riválisnak számító párttal, a Ciudadanossal és az Egyesült Baloldallal (IU). Előbbi Castilla-La Manchában, a Kanári-szigeteken és Navarrában, utóbbi viszont nem kevesebb, mint 10 autonóm közösségben maradt képviselet nélkül. A Podemos pozícióját erősíti, hogy számos régióban esély kínálkozik arra, hogy a PSOE-val koalícióra lépve leváltsák a korábbi néppárti kormányzatokat.

Mi szól akkor amellett vajon, hogy nem volt mégsem akkora siker ez a választás? Ennek megindokolására két érvet hoznék fel: a közvélemény-kutatási eredményekhez képest gyengébb országos szereplést, és a koalíciókötési kényszert.

Korábban számos olyan felmérés készült, amely azt jelezte, hogy a Podemos vezeti a pártok népszerűségi listáját. Ehhez képest nemhogy a választásokat nem sikerült megnyerniük (13 közösségből tizenegyben a néppártiak, kettőben a szocialisták végeztek az élen), de Navarrát leszámítva a szocialistákat sem sikerült megelőzniük. Persze azt meg kell jegyezni, hogy a Podemosnál a kutatások által előrejelzett és a választásokon realizálódott eredmények között nem volt akkora különbség, mint a Ciudadanos esetében, mely utóbbi számára számos eredmény csalódást keltő lehetett.

Viszont ezek az eredmények azt is mutatják, hogy hiába erősödött meg jelentősen a Podemos országosan, néhány nagyvároson (igaz, ezekbe a két legnagyobb, Madrid és Barcelona is beletartozik) kívül nem tudták megelőzni a szocialista pártot. Ez a párt számára az év második felében megrendezésre kerülő országos választásokon még jelenthet hátrányt, hiszen a spanyol választási rendszer sajátossága, sajátossága, hogy a pártok önkormányzati képviseletekben elért sikerei fokozottan segítenek az országos mandátumszerzésben is.

A másik tényező, amiben én a választás sikertelenségét megjelölném, az a koalíciókötési kényszer. Természetesen jelen esetben egy, a közvélemény-kutatások alapján előre kalkulálható tényezőről beszélünk, azonban egy rendszerellenes, protest párt esetében mindig kockázatot hordoz magában, ha olyan párttal (jelen esetben a PSOE) kezd tárgyalásokba, amely noha jelenleg ellenzékben van, de a korábbi kormányzati ciklusai alatt tapasztalt korrupció, azóta pedig ellenzéki politizálásának sikertelensége erősen erodálták minden tekintetben.

Emellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy – noha a Podemos programja már sok tekintetben puhult (erről Mikecz Dániel összeállítása itt) a kezdeti időszakhoz képest – a két párt programja között jelentős, alapvető kérdésekben megmutatkozó különbségek állnak fenn, amelyek okán a koalíció megkötése komoly lemondásokkal járna, amit meglépni nem biztos, hogy célszerű volna bármelyik fél részéről.

A Podemos helyzetét az is nehezíti, hogy a hozzá programjában legközelebb álló párt, az Egyesült Baloldal – amelynek képviselőivel egy európai parlamenti képviselői csoportban is ülnek – jelentősen gyengült a mostani választásokon, és ráadásul éppen a Podemos rovására, hiszen javarészt ugyanazon szavazók megszólítását célozták meg, így a többség megszerzéséhez nem lenne elegendő az összefogásuk. Ráadásul a mostani választások előtt is több helyen felmerült a közös indulás lehetősége, amelyet azonban az IU elutasított, ami olyan furcsa esetekhez vezetett, minthogy az előválasztásaik során madridi polgármesterjelöltjüknek megválasztott Mauricio Valiente végül az Ahora Madrid színeiben indult.

Úgy vélem, hogy a fentebb felvázoltak jól mutatják azt, hogy a Podemos milyen helyzetben van a május 24-ei választások után. Azt, hogy ebből mit tudnak kihozni, az még a jövő egy kétségtelenül érdekes, egyelőre megválaszolásra váró kérdése.