A lusta görögök, akiket a szorgos németek tartanak el – hallani és olvasni még magukat baloldalinak nevezők körében is. A magyarok is lusták, erre épül a kormányzati kommunikáció: ha nem figyelnek oda a nemzet atyjai, nem vegzálnak minket, nem veszik el a munkanélküli segélyt, akkor tévé előtt söröző lébecoló nép leszünk. Az adatok gyökeresen az ellentétét mutatják ennek a neokonzervatív mítosznak.

Scheiring Gábor írása.

A magyar jobboldalt átjárja egy mélységes tekintélyelvűség, mely abból indul ki, hogy az emberekben bízni nem lehet, az emberek lusták, kiváltképp a magyar munkavállaló lusta. Ezért a kormány feladata, hogy jó atyaként nevelje az elkanászodó munkavállalót. Schmidt Mária fogalmazta meg ezt a nézetet a legőszintébben, amikor kimondta, amire a jobboldali munkaerő-politika épül: "olcsó, kisigényű, jól képzett, szorgalmas munkaerő áll szemben a mi elkényelmesedett, nagyigényű, ellustult és főleg felelősséget vállalni nem akaró dolgozóinkkal." Ugyanennek másik megfogalmazása az „akinek nincsen semmije, az annyit is ér”. Ebből a hamis probléma-észleletből következik aztán a segélyek elvétele és megkurtítása, hisz a magyar munkaerő „elkényelmesedett és ellustult”, ha sok segélyt kap, akkor otthon marad sörözni inkább.

Az alapjövedelem-vitában is gyakran találkozni azzal az érvvel, hogy az alapjövedelem lehetővé tenné, hogy „egyesek” (a tudjukkik) otthon lébecoljanak, tévé előtt sörözzenek munka nélkül. Amikor az ember visszakérdez, hogy tessék mondani, Önnek elég lenne 50.000 forint ahhoz, hogy megéljen, vagy inkább a nettó 100.000-es minimálbért választaná és munkát keresne, akkor természetesen kivétel nélkül mindenki a minimálbért és a munkakeresést választja. De a „mások”, azok biztosan nem – hangzik a kiegészítés, azok lusták. A „másokra” hivatkoznak tömegével, de a „másokat” még senki sem látta, talán mert nincsenek is – mi vagyunk, akik munka révén akarjuk eltartani magunkat és családunkat, és persze örülünk, ha munka nélkül nem kell éhen halni, de egy percig sem kérdés, hogy a munkáért tisztes bért választjuk, ha lehet. A probléma legtöbbször azonban az, hogy nem lehet, mivel nincs munka – a baj tehát nem a mi lustaságunkkal van (munkakínálat), hanem a munkahelyek számával, a gazdaság szerkezetével (munkakereslet).

A görög válság kapcsán ugyanez a tekintélyelvű és lenéző érvelés szintén nagyon gyakori. A mediterrán görögök „túl nagyigényűek”, nekik is „koraszülött a jóléti államuk”, „ellustultak” és képtelenek „magukért felelősséget vállalni”. Ezzel szemben állnak a szorgos germánok, akik nem csak várják a fa alatt ücsörögve, hogy belehulljon a banán a szájukba, hanem keményen megdolgoznak érte. Emögött az érvelés mögött természetesen ott van az egyre kiszolgáltatottabb körülmények között robotoló középosztálybéli összes szorongása és frusztrációja. Előrejutni egyre kevésbé tud, önbecsülését könnyebben biztosítja azzal, ha legalább a lentiektől elhatárolja magát. Én szorgos vagyok, de azok ott lent lusták és felelőtlenek.

És ezzel az értelmezési kerettel aztán elő is állt az a helyzet, ami az underclass kiszolgáltatottjait szembeállítja a középosztály kiszolgátatottjaival, s így mint kés a vajban tudnak a társadalmon keresztülhaladni az egyenlőségtagadó, az állampolgárokat megbélyegző, a szegényeket szegénységükért okoló és végeredményben a kiszolgáltatottságot betonba öntő neokonzervatív téveszmékre épülő szakpolitikák. Egy valóban baloldali és zöld politika ezzel szemben azzal kezdődik, hogy felvállalja azt a nem egyszerű feladatot, hogy a középosztály és a leszakadtak szorongásait közös nevezőre hozza, és megmutatja, hogy egy tőről fakadnak.

A "lusta görögök" mítoszát gyakran igyekeznek hangoztatói a görög nyugdíjrendszerrel alátámasztani, mondván,hogy sokat költenek a görögök nyugdíjra. Az egyfelől igaz, hogy a görög nyugdíjkassza méretét tekintve a nagyok közé tartozik, ám, ahogy arra a Wall Street Journal blogja felhívta a figyelmet, ez leginkább annak tudható be, hogy a görög társadalom elöregedett, azaz relatíve sokan vannak a 65 év felettiek. Ha a 65 felettiek számával osztjuk el a nyugdíjkiadásokat, azt látjuk, hogy a görög nyugdíjrendszer egyáltalán nem oly bőkezű, jóval a német vagy osztrák szint alatt van.

Hogy a görögök vagy a magyarok lusták lennének, ez egészen egyszerűen tévedés vagy hazugság. Aki követi ezt a vitát, régóta ismeri az ezzel kapcsolatos adatokat. Az OECD frissen posztolt grafikonja újra cáfolja ezt az erős közkeletű tévhitet. A görögök és a magyarok is jóval az OECD átlag felett teljesítenek a ledolgozott órák számát tekintve, míg a hollandok vagy a németek hozzájuk képest igencsak kényelmesre fogják a tempót.

Hasonló képet kapunk ha azt nézzük, hogy mennyi szabadság jár egy átlagos munkásnak. A görög munkajog minimum 20 nap szabadságot ír elő, ezzel azon országok népes táborába tartoznak a németekkel együtt, akik a legkevesebb szabadságot biztosítják évente. Ezzel szemben 22 nap jár egy portugálnak, 21 nap egy norvégnak, 25 nap egy osztráknak, dánnak vagy svédnek. Tehát a legversenyképesebb országok munkásai töltik a legtöbb időt szabin.

És ez a kényelmes tempó nem baj, sőt. Ma már világos, hogy a gazdaság fejlődéséhez egészséges, képzett és védett munkaerőre van szükség. A munkaerő sanyargatása nem növeli a termelékenységet, épp ellenkezőleg, bezárhatja a gazdaságot egy alacsony hozzáadott értékű termelési módba.

Kétségtelenül jelentős különbség van a német és a görög vagy magyar munkások termelékenysége között, mint ahogy azt sem lehet elfelejteni, hogy az állam, a gazdaság, az üzleti élet szervezése is gyökeresen eltér. Csakhogy ezek épp hogy nem illeszthetőek a "lusta görög/magyar" narratívába, inkább azt támasztják alá, hogy a lustaságon túl más dolgokban, a gazdaság intézményi oldalában, az államot foglyul ejtő oligarchákban, a termelékenységet meghatározó humán-tőke politikákban érdemes az eltéréseket keresni. Egyéb iránt a lusta görögök az EU átlaghoz képest szó szerint "agyonreformálták" magukat, az OECD reform-indexe alapján.

Magyarország tehát válasz út előtt áll. Az egyik lehetőség a kaszárnya-kapitalizmus modellje, ahol a munkavállalói jogokat hírből sem ismerik, ahol a cél éhbérért valamely alacsony hozzáadott értékű, összeszerelő munka elvégzése. Mikor Schmidt asszony epekedve beszél az „olcsó, kisigényű, jól képzett, szorgalmas munkaerőről ”, akkor valójában azt a 19. századi kapitalizmus modellt sírja vissza, amiben mindent meg lehetett tenni a munkavállalóval. A másik lehetőség egy észak-nyugat európai típusú, skandináv-modell, ahol a kitörést nem a csereszabatos, jogaitól megfosztott munkaerő biztosítja, hanem éppen hogy a kiszámítható életfeltételek, az egészségügybe és az oktatásba, azaz az emberbe való befektetés, a helyi kis és közepes vállalkozások megerősítése és a munkavállalók képviseleteivel, a szakszervezetekkel folytatott folyamatos párbeszéd. A helyzet ugyanis az, hogy a szociálisan leginkább védett és egy főre vetítve legkevesebbet dolgozó skandináv gazdaságok a legversenyképesebbek.

Ideje lesz végre leszámolnunk a lusta görögök és lusta magyarok hamis mítoszával.

a nyitó kép forrása