Van-e az orbánizmusnak és a baloldali gügyeségnek ellenszere? Addig is, amíg el nem jő a baloldali Katniss Everdeen, az biztos, hogy a kritikai helyzetértékelés és egy új baloldali jövőkép nem árthat. A zöld szociáldemokrácia feladatlistája ma ezzel kezdődik.

Scheiring Gábor írása.

„Az első lépés az igazságtalanság felismerése. A második lépés: a tett.”[1]

2014-ben három megalázó vereséget szenvedett el a baloldal. Az őszi tüntetések, az önkormányzati választást követő kül- és belpolitikai válság ellenére tovább zajlik az „illiberális állam” építése, miközben immár 107.488 ember él jobbikos vezetésű településen. Orbán Viktor tekintélye jelentősen gyengült, ám az ellenzék jelenleg közelében sincs annak, hogy becsatornázza az elpártolt Fidesz szavazókat, mint ahogy az sem látszik az, hogy az újonnan szerveződő társadalmi mozgalmak önmagukban képesek lennének alternatívát kínálni. A köztársaság ügye mellett elkötelezett szereplőknek most legfontosabb dolguk, hogy levonják a tanulságokat a baloldali kudarcsorozatból és új alapokra helyezzék az ellenzéki politizálást.

2014 elégtelen magyarázatai

Van olyan vélemény, mely szerint 2014-ben nem lehetett a Fidesz kiépült kvázi-egypártrendszerét választások útján megdönteni. A rendszer ellenzéke számára a bojkott lett volna a járható út e magyarázat szerint. 2014-ben azonban nem volt indokolt a bojkott. Az összes durva intézményrombolás ellenére nem volt olyan politikai fejlemény, mely az állampolgárok kritikus tömegében a bojkotthoz szükséges aktív erkölcsi felháborodást kiváltotta volna. A rendszer a demokrácia kirakati elemeit megtartotta, volt választás, pártok indulhattak, titkos volt a szavazás, nem volt kötelező regisztráció. „Szabad, de nem tisztességes” volt a választás, ahogy az EBESZ jelentése is megerősítette. Vezető ellenzéki politikusok többször nyilvánvalóvá tették, hogy nem hajlandóak beszélni a bojkottról.[2] 2014-ben tehát nem volt valós alternatívája a választáson indulásnak, és a bojkott emlegetése csak eltereli a figyelmet a valódi problémáról, az ellenzék versenyképtelenségéről.

Egy következő magyarázat szerint az ellenzék bukása logisztikai természetű: „csináljuk ugyanazt, csak jobban”. Ha előbb jött volna létre az összefogás, ha előbb találnak közös miniszterelnök-jelöltet, ha több pénzt tudnak kampányra fordítani az ellenzék pártjai, ha jobban megszervezik-megfegyelmezik az ellenzéki sajtót, ha a politikai egók helyett egy összpolitikai bölcsesség vezérli az ellenzéket, ha jobban elfojtják az ellenzéken belüli különvéleményeket, akkor sikerült volna Orbán Viktort leváltani. Ez a vélemény arra az előfeltevésre épül, hogy a baloldal 2010-es történelmi veresége a gazdasági világválságnak illetve Orbán Viktor gátlástalanságának a következménye. Valóban kaotikus és bohózatjellegű volt a politikai egók tülekedése az ellenzék vezetője szerepért. A látványos belső megosztottságot a kirakatba helyező állapot minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a potenciális kormányváltó szavazók kedve elmenjen a választáson való részvételtől. Naivitás ugyanakkor úgy hozzáállni a politikához, mintha egy íróasztal mellett tervezhető ideális forgatókönyv számon kérhető lenne a való világ szereplőin. Az azonban elvárható, hogy az egyes szereplők saját hosszú távú érdekeiket felismerjék, és képesek legyen ennek érdekében rövid távú hasznokról lemondani.

Ahogy a Padlóról padlóra c. kötet szerzői helyesen mutatják be, azzal, hogy a nyilvánosságot az „egók harcára” építő kudarcmagyarázat uralja, épp hogy elveszik a teret az elől, hogy a kudarc mélyebb okait megértsük.[3] A helyzet megértése szempontjából beszédes, hogy a vereség nem oszlott el egyenletesen sem az időben, sem a szereplők között. Az országgyűlési választáshoz képest, még ha kis mértékben is, de nőtt a baloldali ellenzéknek az EP választáson külön induló pártjaira leadott szavazatok aránya (26,2-ről 27,9 százalékra). Pár hónapig az összefogás helyett a megújulás uralta az ellenzéki közbeszédet, és az április 6-i kudarc ellenére a külön induló Együtt-PM és DK jobban tudta mozgósítani szavazóit.

A kormányváltók egyéni jelöltjeinek teljesítményét elemezve hasonló következtetésre juthatunk.[4] A legjobban teljesítő egyéni jelöltek top 30-as listáján 13 Együtt-es és PM-es jelölt volt (az összes E-PM jelölt 59%-a), 2 DK-s (az összes DK-s 15%-a) és 15 MSZP-s (az összes MSZP-s 21%-a). Az MSZP/DK jelöltjei tehát relatíve rosszabbul teljesítettek, az Együtt és a PM jelöltjei jobban tudtak új szavazókat megszólítani, bár ez sem volt elég a kudarc elkerüléséhez. Az önkormányzati választás tanulsága szintén azt támasztja alá, hogy a régi baloldali politika hatékonyabb kiszerelése nem elegendő a sikerhez. A régi baloldal közös listás indulással elvesztette Csepelt, Újpestet és Kőbányát is, mégpedig jelentős különbséggel. Ezzel szemben Karácsony Gergely nyerni tudott az előbbiekhez hasonló adottságú Zuglóban, és ezzel ő az egyetlen új baloldali polgármester.

A választási adatok fényében tehát a „csináljuk ugyanazt jobban” magyarázata nem állja meg a helyét. Kézenfekvőnek tűnő alternatív magyarázat, hogy ez az ellenzék elhasználódott, úgy ahogy van, le kell cserélni. Kétségtelen, hogy a baloldal pártjainak szervezeti felépítéséből és személyzeti-szelekciós mechanizmusaiból következik sérülékenységük – amíg jelentős számban termelnek ki politikai karrieristákat és korrupcióval könnyen vádolható jelölteket, addig a baloldal nem fogja tudni visszaszerezni hitelességét.

A totális elitcsere azonban nem csak nem lehetséges, de nem is kívánatos, hisz a fürdővízzel együtt kiöntené a gyereket is. A differenciálatlan politikaellenesség csak a felelősség hárítására alkalmas. Sem erkölcsi sem politikai értelemben nem lehet egyenlőség jelet tenni a 2010 előtti és a 2010 utáni politika közé. A kétezres évek első feléig mégiscsak az volt az ember benyomása, hogy ez egy Európa felé tartó jogállam, demokratikus piacgazdaság. 2010 után ez gyökeresen változott. Érdemes azt is látni, hogy az MSZP új vezetői, Mesterházy Attila vagy Tóbiás József koruknál fogva már nem a régi baloldal politikai világát képviselik. Jelöltek szintjén az ellenzéknek lényegesen jobban megújult, mint a Fidesz.[5] A totális elitcsere tehát legjobb esetben hebehurgya követelés, míg a „fiatalítás”, az új arcok felépítése pedig üres ígéret, ha az arcok mögött álló párt vagy pártszövetség politikája nem támasztja alá az újszerűséget.

A Fidesz győzelme vagy a baloldal kudarca?

Ismert, hogy a Fidesz támogatottsága a teljes népességben a 2010-es 50 % körüli szintről 2012 közepére 25% körüli szintre esett vissza, majd a ciklus második két évében 35 % köré tornázta magát. A Republikon 2013-as adatai szerint minél fiatalabb korosztályt nézünk, annál nagyobb a kormánypártot elhagyók aránya.[6] Azt is tudjuk, hogy a Fidesz táborát leginkább az alacsonyabb társadalmi státuszú emberek hagyták el. A vidéken élő, alacsony iskolai végzettségű, alacsony jövedelemben élő egykori Fidesz szavazók több mint fele nem szavazna újra a Fideszre.[7] Azóta a Fidesz szimpatizánsainak újabb jelentős részét veszítette el, a netadó elleni tüntetések alapján arra következtethetünk, hogy a fiatalok körében újabb érvágást szenvedett a párt, még ha az aktuális folyamatokról egyelőre alapos mérésekkel nem is rendelkezünk.

A leadott szavazatok darabszáma szerint a Fidesz támogatottsága a 2014-es országgyűlési választáson kisebb volt, mint saját 2006-os támogatottsága, amikor választást veszített. A Fidesz támogatottsága tehát jelentős mértékben zsugorodott, ám a baloldal ebből keveset profitált. A képlet nagyjából az lehet, hogy 2006-ról 2010-re a baloldal elveszített legalább 1,3 millió szavazót. Ebből nagyjából 500.000 szavazó pártolhatott a Fideszhez 2010-ben, kisebb részük a Jobbikhoz. Ezt a félmillió embert a Fidesz elvesztette 2014-re, egy részüket (kb. 15 százalék, 150.000 ember), felszippanthatta a Jobbik,[8] nagyjából hasonló nagyságrendben lehettek azok is, akik a baloldali pártokhoz mentek vissza, míg ebből a félmillióból nagyjából 200.000 ember nem ment el szavazni. A baloldal 2010-re elvesztett szavazótáborának másik, valószínűleg nagyobb része, aki nem pártolt át a Fideszhez, a Jobbikhoz vagy az LMP-hez, az szintén otthon maradt, immár másodjára. Így lett a 2014-es a rendszerváltás óta az egyik legalacsonyabb részvétellel lezajló választás.

A baloldali szavazótábor összeomlása tehát a kulcs a három választási vereség megértéséhez. A Policy Solutions egy elemzéséből képet kaphatunk a magyarországi nemszavazókról.[9] A jobboldaliak körében mintegy 10 százalékponttal magasabb a választási részvétel, mint a baloldaliak körében. A legalacsonyabb részvételi hajlandóság nem az ideológiai spektrum közepén, hanem a baloldali spektrum közepén tapasztalható. A Policy Solutions azt is kiemeli, hogy az elkötelezett demokrata baloldaliak szavazási hajlandósága lényegesen kisebb, mint az elkötelezett demokrata jobboldaliaké. Végül az is kiderült a felmérésből, hogy az átlagosnál alacsonyabb bizalmi szint rendkívüli mértékben rontja a részvételi kedvet. Az általános kiábrándultság és különösképp a potenciális baloldali szavazók kiábrándultsága lesújtó mértékű és alapvetően gátolja a demokratikus ellenzék sikerét.

A baloldal választási kudarcsorozata tehát a baloldali politikai ajánlat válságából fakad. Ez több mint logisztikai vagy személyzeti kérdés. A potenciálisan baloldali választók nem érzékelik azt, hogy a baloldal pártjai rendelkeznének hiteles jövőképpel és hihető forgatókönyvvel arra, hogy Magyarországból hogyan lesz a jelenlegi boldogtalan, kilátástalan elszegényedő országból egy élhető otthon.

A köztársaság válsága

A baloldal szavazóbázisa egyszerre omlott össze azzal, hogy százezrek ábrándultak ki a rendszerváltó politikai elitből. A baloldali szavazóbázis összeomlása és a köztársaság kudarca tehát egy összefüggő folyamat része. A baloldal pártjainak elutasítottságát nem lehet anélkül megérteni, hogy megértenénk a rendszerváltást követően felerősödő társadalmi-gazdasági igazságtalanságokat, melyek elvezettek a köztársaság erkölcsi bukásához.[10] Ez a politikai kudarc a 2010 előtti kormányzatok politikai teljesítményének következménye.

A rendszerváltás után milliós nagyságrendben megszűnt munkahelyeket csak kis részben tudta pótolni a kilencvenes évek közepén beindult növekedés. Annak ellenére, hogy sokáig mi voltunk a működőtőke-vonzás bajnokai, az alacsony foglalkoztatottsággal még a kelet-európai mezőnyből is kilógunk.[11] A rendszerváltás után a hazánkban alakult ki az OECD egyik legigazságtalanabb oktatási rendszere, mely nem alkalmas a hozott hátrányok mérséklésére, különösen a vidéki, szegregált térségekben.[12] Közben a magyar gazdaság kettészakadt, egy hatékony és tőke-intenzív, a foglalkoztatásban kisebb szerepet játszó multinacionális szektorra és egy stagnáló KKV szektorra, a kettő között csekély kapcsolattal. 2008-ban egy külföldi vállalat dolgozója 3,4-szer annyi hozzáadott értéket állított elő, mint egy hazai. Ez az arányszám szintén messze rosszabb, mint a régiós országoké.[13] Ezzel együtt a költségvetés bevételei között a tőkét terhelő adók részesedése alacsony volt, míg a munkát és fogyasztást terhelő adóké magas, ami a hazai KKV-k versenyképességét mind keresleti mind kínálati oldalon rontotta.[14] Az alacsony jövedelmezőség és az igazságtalan adószerkezet elemi erővel tolja a vállalkozásokat a szürkegazdaság felé, ami mára elvezetett oda, hogy igazi növekedési esélye néhány kivételtől eltekintve csak a politikai kapcsolatokból élő vállalkozásoknak van.[15] A magyarországi korrupció a 2000-es évek második felében kezdett intézményesülni, szervezett hálózattá összeállni, 2010 után ez a folyamat a centralizációval folytatódott, míg mára a korrupció a rendszer lényegét képezi.[16]

A magyar középosztály rendkívül törékeny helyzetű, a kétezres évek végére jelentős részben eladósodott családokból áll. 1999 és 2006 között a háztartások hitelállománya nominálisan több mint tízszeresére emelkedett, 2007 januárjában az átlagos hitelállomány a háztartások éves jövedelmének 94 százalékára rúgott.[17] Magyarországon a reálbérek értéke jelentősen a kétezres évek elején emelkedett, de így sem biztosította az életképes középosztály kialakulását. Egy átlagos jövedelmű magyar a nyugati bérskála legalsó egy-két tizedének színvonalán él, ami semmilyen esélyt sem kínál az érdemi életszínvonal konvergenciára.[18] A leszakadó középosztályt és a szegénységben élőket alig választja el valami egymástól, amit jól mutat, hogy a „szegénységben vagy a társadalmi kirekesztés kockázatával élők” arányát a Tárki 2010-ben 46, 2012-ben 47%-ra mérte.[19]

Ezek a mutatók a kétezres évek második felére váltak igazán elkeserítővé. A mindenkori kormányok költségvetési politikája, a húzd meg – erezd meg ciklusai természetesen sokat ártottak a magyar gazdaság teljesítményének. A 2008-as válsággal szembeni sérülékenység azonban a rövidtávú tőkeáramlás volatilitásáról, és nem a költségvetési politikáról szólt, ugyanis számos költségvetésileg fegyelmezett ország került bajba.[20] Hiba lenne tehát a 2010 előtti közpolitikai kudarcokat kizárólag a fiskális alkoholizmusból eredeztetni. A társadalom- és gazdaságpolitikák, valamint a korrupt és tervezetlen, irracionális kormányzás egyvelege, azaz a rendszerváltás után követett fejlődési modell eredményezte a gazdasági-társadalmi sérülékenységet, mely elvezetett az állampolgárok kiábrándultságához. Az EBRD jelentése szerint 2007-ben egyedül Bosznia-Hercegovinában és Szerbiában látták negatívabban az emberek az életszínvonaluk változását 1989-hez képest, mint Magyarországon. A nemzetközi felmérések szerint a magyarok a legboldogtalanabb, élettel legelégedetlenebb emberek a fejlett országok polgárai között.[21] Ezek a gazdaság- és társadalompolitikai mutatók közvetlen összefüggésben állnak azzal, hogy a magyarok jelentős része a harmadik köztársaságot súlyosan igazságtalan helynek érezte, ahol az egyént és közösségeit a papíron garantált jogaik nem védik meg a kiszolgáltatottságtól. A magyarok tetemes része nem érzékelte úgy, hogy a köztársaság intézményei biztosítják azokat az alapvető közjavakat, amiket elvárhatnak tőle.

A baloldal válsága

A kokárdás nemzetmegosztástól a nemzeti sovinizmusig, a gátlástalan demagógiától Polt Péterig hosszú a sor, amivel a Fidesz 2010 előtt is beverte a maga szögeit a köztársaság koporsójába. Azonban nem megkerülhető az sem, hogy a baloldali és liberális kormányok, bizonyos méltányolandó erőfeszítések ellenére (pl. az oktatáspolitikában), szintén hozzájárultak az előző szakaszban leírt helyzet kialakulásához. A magyar baloldalról hiányzott az az érzékenység és politikai önmeghatározás, mely lehetővé tette volna e problémák azonosítását és orvoslását.

Ez a politikai identitásválság nem a rendszerváltás után alakult ki, történelmi léptékű gyökerei vannak. A szociáldemokrácia leszalámizásától kezdve a pártállamilag felvásárolt szakszervezeteken át a lobbisták kijárószervezetévé silányuló politikai struktúrákig terjed azoknak az okoknak a skálája, amitől a baloldal gyökérvesztett és elitista. Ennek ellenére a szocialista párt a kétezres évek elejéig képes volt a szociális biztonság és a technokrata modernizáció ötvözetére épülő politikai identitást fenntartani.[22] A reform-szocialista közgazdászok, jogvédők és demokráciaépítő értelmiségiek nyugatosító programja a gazdasági és kulturális tőkében gazdag társadalmi csoportoknak kínált kapcsolódási felületet. Emellett a kádári biztonságra rájátszó 94-es kampány, majd később a Medgyessy-féle jóléti rendszerváltás programja egyaránt képes volt a társadalom alacsonyabb jövedelmű és dolgozó életben tartani a baloldalt.

A fokozódó társadalmi feszültségek, a gazdasági túl-hatalom, az igazságtalanságok elleni konfliktusos-mozgalmi politizálás eközben teljességgel idegen volt a szocialista párt bázisától és a Kádár-rendszer konfliktuskerülő politikai kultúrájától. Egy ideig a kádári hálózatok, a szocialista modernizáció ipari és közigazgatási intézményeinek helyi vezetői felől látszólag apadhatatlan utánpótlás érkezett a szocialista párt felé. Ezért a párt vezetői nem is érzékelték a mozgalmi munka fontosságát – saját politikai múltjuk csapdájába kerültek. Így aztán egyre inkább romlott a baloldal társadalmi beágyazottsága, a rendszerváltás utáni nemzedékek körében egyre kevésbé tudott gyökeret ereszteni a baloldal, egyre erősödött a káderállomány kontraszelekciója.

A kétezres évek közepére látszólag megszilárdult az addigi pártrendszer, látszólag kialakultak a Fidesz és az MSZP megtörhetetlen törzsközönségei. A hagyományos (osztály)strukturális beágyazottság azonban kevésbé játszott szerepet a bal-jobb jelentéseinek rendszerváltás utáni alakulásában.[23] Máshogy megfogalmazva: a baloldal nem tudott kialakítani egy folyamatos azonosulást a számára legfontosabb társadalmi csoportokban: az egyre kiszolgáltatottabb munkavállalók, az új munkásosztály körében. Az életkor, a régió, a településtípus és az apa iskolai végzettsége (és feltételezhetően ezzel összefüggésben a családi előtörténet) sokkal erősebben magyarázta a pártpreferenciát, mint a társadalmi-gazdasági státusz. A legidősebb generációkat leszámítva az idősebbek körében az MSZP jelentős fölényre tett szert, míg a fiatalabbakat taszította az MSZP posztkommunista utódpárti jellege és konfliktuskerülő politikai stílusa.[24]

Gyurcsány Ferenc politikai programja ebben a baloldali térben a modernizációs reformprogram dominánssá válását jelentette a szociális biztonság rovására. A kor blairi „szociáldemokrata neoliberalizmusa” könnyen elérhető külföldi ideológiai fogódzót adott ehhez az antipopulista modernizációs fordulathoz.[25] Ez a modernizációs identitás ’89 távolodásával azonban egyre kevésbé volt önmagában vonzó. Az uniós csatlakozás, a felzárkózás a nyugathoz, a piacgazdaság kiépítése, a demokratizáció fogalmaira épített keret egyre kevesebb kézzelfogható tartalmat és átélhető célt adott, egyre távolabb került a hétköznapok feszültségekkel terhelt társadalmi valóságától. A modernizációs önmeghatározásból következő hiányosságokat Gyurcsány a médiapolitizálással és érzelmi kommunikációval sikerrel pótolta átmenetileg.

A 2006-os választást követően a kormány jelentősen módosította a korábbi politikáját, így szöges ellentétbe került a választási kampányban megfogalmazott ígéretekkel is (gázáremelés, ÁFA- emelés, járulék-emelés, munkavállalói jogok leépítése, egészségbiztosítás privatizációja, stb.). Az őszödi beszéd ennek az ellentmondásnak vált a szimbólumává. A kormány és az MSZP egyre inkább beszorult a választói elvárásokkal, a szociális biztonsággal szemben erőszakkal modernizáló elit szerepébe („nem kell félni, nem fog fájni”). Egyik „érzéketlen” intézkedést érte a másik, miközben folyamatosan napirenden voltak a kormányzat belső feszültségével és az MSZP korrupciós ügyeivel kapcsolatos hírek.[26] A korabeli felmérésekből látszik, hogy a választók ekkor már nem kötötték az MSZP-hez a dolgozó középrétegek melletti kiállást.[27] Egy elemzés már 2003-ban úgy találta, hogy a munkásosztályi identitással rendelkezőkhöz viszonyítva a Fidesz szignifikánsan népszerűbb az alsó középosztályi identitásúak körében.[28] Az MSZP legfájóbb vesztesége a megyeszékhelyen, vidéki nagyvárosokban élők és a szakmunkás végzettséggel vagy érettségivel rendelkezők, valamint a 40 év alatti fiatalok, azaz a városi dolgozó és pályakezdő középrétegek körében következett be.[29]

A Jobbik közben sikerrel tudta megszólítani a „bérből és fizetésből élők” egy részét, a dolgozó középosztályt, a nem leszakadt, de a leszakadástól félő képzett szakmunkásokat. Az LMP belső megosztottsága miatt volt alkalmatlan az új baloldali szerep felvállalására,[30] a 2014-re kikristályosodott ellenzék-ellenzéke szerep pedig hosszú távon nem vállalható. Az Együtt és a Párbeszéd Magyarországért szövetsége pedig saját identitásának fel nem vállalásával illetve komoly stratégiai szerepzavarokkal járult hozzá ahhoz, hogy a baloldal versenyképtelensége fennmaradjon.[31] Összességében a 2008 után létrejött új pártok is csak kis részben tudtak politikai otthont teremteni a többszázezer kiszolgáltatott szavazónak. 2010-re társadalmi beágyazottság és részvétel nélkül már nem működött a fékek és ellensúlyok rendszerének elitizmusa.

Ha az eddigi gondolatmenet helytálló, akkor a köztársaság helyreállításához arra van szükség, hogy az ellenzék politikai kínálatában jelentős változás következzen be. Egy olyan jövőképet kell az ellenzéknek felmutatnia, mely alapul veszi a rendszerváltás liberális intézményeit, elismeri a rendszerváltó elit teljesítményét, de nem tér vissza a 2010 előtti állapotokhoz, hanem egy új fejlődési pályát vázol fel az ország számára. Politikai otthont kell kínálni a régi baloldal pártjaiból kiábrándult szavazói csoportoknak, a kiszolgáltatottaknak, a dolgozó alsó-középrétegeknek, a fiataloknak. Ennek az új progresszív politikának formájában, működésében és tartalmában is újnak kell lennie. Minden politikai jövőkép csak politikai gyakorlaton keresztül létezhet, ám ez az írás már így is túl hosszú ahhoz, hogy még a politikai lépések is helyt kaphassanak benne. Fontos lenne azon is elgondolkodni, hogy a liberális rendszer visszaállítása mellett hogyan lehet azt részvételi és deliberatív elemekkel kiegészíteni. A következőkben azonban csak a jövőkép társadalmi-gazdasági elemeire térek ki.

Zöld szociáldemokrácia

A Fidesz válasza a kor problémáira egy autoriter neokonzervativizmus, az állam foglyul ejtése, és ezen keresztül a kormányhoz hű oligarchák felnevelése. Orbán Viktor (köz-)munkaalapú társadalmat építő kurucos narratívája azért is nagyon hatásos, mert régi és átütő erejű toposzokból építkezik. A kormány szegényellenes politikát folytat, ám szó nincs arról, hogy a magyar nép többsége ezt a politikát támogatná. A magyarok 60 százaléka, csaknem kétharmada, a szegénységet társadalmi igazságtalanságként fogja fel. [32] A többség nem szegényellenes – viszont a baloldal nem volt képes eddig a középrétegeknek nem szegényellenes politikai alternatívát kínálni. Az orbáni társadalomképpel szemben a technokrata modernizációs történet ma már nem találkozik a társadalom többségének tapasztalataival, nem átélhető mondanivaló.

A harmadik köztársaság bukásának egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a demokrácia és az alkotmányosság nem fenntartható igazságosabb jövedelemelosztás, igazságosabb gazdasági verseny és igazságosabb politikai verseny nélkül. Nincs állampolgáriság szociális biztonság nélkül, nincs tartós alkotmányosság igazságos és esélyteremtő társadalom nélkül, nincs tisztességes verseny emberhez méltó munkakörülmények nélkül. És nincs köztársaság tisztességes verseny, a politikán keresztüli tőkefelhalmozással való leszámolás nélkül. A NER víziójával ezért egy zöld-szociáldemokrata narratíva állítható eredményesen szembe, mely a reneszánszt, a felvilágosodást, a szocdem múltat, az alkotmányos liberalizmust és az újbalos-zöld gondolatokat formálja a mai Magyarország számára érvényes cselekvési úttá. Ennek a zöld szociáldemokráciának a példaképei többek között Solt Ottilia, Kéthly Anna, Polányi Károly és Kassák Lajos.

A piacgazdaságban az egyenlőtlenségek újratermelése a különböző tőkék birtoklásától függ: a családok anyagi, szimbolikus és kulturális tőkéjétől. Az ipari társadalom után a bizonytalanság új dimenziói jelentek meg, a szociális állampolgáriság erodálódása miatt széles tömegek alapélménye a kiszolgáltatottság. Munkanélküli fiatalok, részmunkaidős nők, bevándorlók, közmunkások, elnyomott kisebbségek, a hálózati gazdaság csereszabatos munkavállalói: ők léptek az ipari munkásosztály helyébe. A társadalom szerkezete megváltozott, azonban a baloldal feladata továbbra is, hogy az állampolgárok egyenlő méltóságából kiindulva olyan társadalmat építsen, ahol minden embernek egyenlő esélye van képességei kibontakoztatására. A magyar progressziónak egyszerre kell újra felfedeznie a szociáldemokrácia alapértékeit és meghaladottnak hitt eszközeit, valamint adaptálnia a szociális állampolgárságot a huszonegyedik század kihívásaihoz. Ehhez a tőkék (gazdasági, kulturális, szimbolikus) újratermelésének logikáját kell demokratikusabbá tenni: bölcsődékkel, óvodákkal, közoktatással mindenkinek megadni a felemelkedés lehetőségét; szociális bérlakásokkal, aktív munkaerőpolitikával és társadalombiztosítással lehetővé tenni, hogy akkor is a társadalom része maradj, ha nincs félretett vagyonod egy nagyobb betegség vagy munkanélküliség esetére; alapjövedelemmel és egy új munkatörvénykönyvvel biztosítani az új kockázatokkal szembeni rugalmas védelmet; minden állampolgárnak garantálni identitása elismerését bőrszínre, nemre és vallásra tekintet nélkül; mindenkinek biztosítani a digitális állampolgársághoz szükséges információt és tudást; egyenlő védelmet biztosítani a társadalom minden tagjának a környezeti kockázatokkal szemben, és a gazdaság fenntartható működésével garantálni a jövő nemzedékek életesélyeit is.

Az északi szociáldemokrata modell sikertörténete megmutatta, hogy a szociális fejlesztő állam képes szavatolni a gazdaság és társadalom fejlődését, a termelékenység és a bérek emelkedését, az életszínvonal javulását. Sőt az északi szociáldemokráciák ökológiai teljesítménye is kimagasló. Ennek mintájára a fejlesztéspolitikát ki kell szabadítani az orbáni nacionalista antiglobalizmus és a kritikátlan alkalmazkodás zsákutcájából, és okos fejlesztéspolitikával előrébb lépni a nemzetközi munkamegosztásban. Ehhez az oligarchák fogságából felszabadított, tapasztalati alapú közpolitikai tervezés és a közalkalmazotti kar megbecsülése szükséges. Nem tekinthetjük versenyelőnyünknek a kiszolgáltatott, olcsó munkaerőt, csak a humántőkét.[33] Az ökoszociális fejlesztő állam beruházásaihoz forrásokat bőséggel teremthet a pazarló beruházások leállítása, a korrupciós polip csápjainak lenyesése, az igazságosabb, többkulcsos jövedelemadó, a tőkejövedelmek kiszámítható, progresszív adóztatása, a nemzetközi pénzügyi transzferekre kivetett Tobin-adó, és a nagyvállalatok adóelkerülésének és adókedvezményeinek minimalizálása.

Ahhoz, hogy ez az új zöldbal identitás a társadalomba szervesen beágyazódjon, tudatos társadalmi építkezésre van szükség. Az ideológiai megalapozást jelentő értékek, meggyőződések és célok körén túl egy politikai szubkultúra elemei a normák, képek, hagyományok, előképek, szimbólumok, mítoszok és hősök. Egy szubkultúra csak közös kulturális termékek (zene, irodalom, előadó- és képzőművészet stb.), közös nyelvhasználat, a termelésben, fogyasztásban és elosztásban való részvétel közös mintázatai, a szabadidő eltöltésének közös módjai alapján lehet tartós. Ezek erősítése, láthatóvá tétele, és e világ szereplői közötti állandó társadalmi párbeszéd, mozgalmi politizálás eszközeinek és fórumainak megerősítése a feltétele annak, hogy ez a szubkultúra tartósan megerősödjön Magyarországon.

Ha megértettük az elmúlt négy és a megelőző húsz év igazságtalanságait, akkor lesz esélyünk érdemben tenni egy méltányos és demokratikus Magyarországért. A rendszerváltás intézményeire építve, az alkotmányosságot helyreállítva, de a 2010-előtti hibákból tanulva kell új jövőképet kínálnunk az állampolgároknak, politikai otthont az új baloldal alanyainak, a fiataloknak és a kiszolgáltatottaknak.

A zöld szociáldemokrácia feladatlistája ma ezzel kezdődik.

A szerző a Megújuló Magyarországért Alapítvány elnöke.

A cikk az Élet és Irodalom 2015. február 6-i számában jelent meg először "A progresszió nyomában" címmel, köszönet az utánközlés lehetőségéért.

Kép forrása: #WithSyria kampányvideó állókép Banksy graffityje alapján.

Hivatkozások

[1] Részlet az Edukators című filmből (Hans Weingartner, 2004).

[2] Kivétel Karácsony Gergely, aki felvetette, hogy „van a demokratikus verseny korlátozásának egy olyan foka”, ahol joggal merül fel a bojkott lehetősége. Lásd: http://nol.hu/belfold/20120831-a_tavolmarado_a_hatalmat_segiti-1329033

[3] Böcskei Balázs (szerk.): „Padlóról padlóra – Magyar baloldal 2010-2014”, Budapest, L’Harmattan, 2014.

[4] „Kormányváltó közös jelöltek voksrangsora - az Együtt-PM jobban teljesítettIDEA 2014.04.18, http://ideaintezet.blog.hu/2014/04/18/kormanyvalto_kozos_jeloltek_voksrangsora_az_egyutt-pm_jobban_teljesitett

[5] „Lásd Bal- és jobboldali megújulás – Mit mutatnak a számok? A Fidesz–KDNP és az ellenzéki összefogás egyéni jelöltjeinek összehasonlítása”, IDEA, http://ideaintezet.hu/wp/bal-es-jobboldali-megujulas-mit-mutatnak-a-szamok-a-fidesz-kdnp-es-az-ellenzeki-osszefogas-egyeni-jeloltjeinek-osszehasonlitasa/

[6] Pártok egy évvel a választás előtt, A Republikon Intézet tanulmánya, Budapest, 2013.

[7] Republikon: „Pártok félidőben”, A Republikon Intézet tanulmánya, Budapest, 2012.

[8] Lásd Karácsony Gergely és Róna Dániel: „A Jobbik titka: A szélsőjobb magyarországi megerősödésének lehetséges okairól”, Politikatudományi Szemle XIX/1. 31–63. pp.

[9] Policy Solutions: „Nemszavazók Magyarországon”, A Friedrich Ebert Alapítvány és a Policy Solutions elemzése a magyarországi nemszavazókról, 2013. november.

[10] Tamás Gáspár Miklós, Ferge Zsuzsa vagy Szalai Erzsébet számos cikket írt a rendszerváltást követő társadalmi-gazdasági folyamatok tarthatatlanságáról. Cikkében adatokkal bőséggel alátámasztva ezt bontja ki Rauschenberger Péter: „Arccal a sárban – Hozzászólás Kis János cikkéhez a köztársaság bukásáról”, Beszélő Online: http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/arccal-a-sarban-%E2%80%93-hozzaszolas-kis-janos-cikkehez-a-koztarsasag-bukasarol

[11] Fazekas Károly és Scharle Ágota: „A magyar foglalkoztatáspolitika két évtizede, 1990–2010”, Budapest, 2012.

[12] OECD 2010: „PISA 2009 Results: Overcoming Social Background: Equity in Learning Opportunities and Outcomes”, OECD, Paris.

[13] Barabás, Gyula, Holtzer Péter, Orbán Krisztián és Vojnits Tamás: „Kilábalás: Tanulmány a magyar gazdasági növekedés fellendítéséről”. Budapest, Oriens, 2003.

[14] Pitti Zoltán: „A magyar adóterhelés nemzetközi összehasonlításban, 2007-2011”, BCE 2012. április 23.

[15] Papp József 2011: „Adóterhelés, termelékenység és gazdasági növekedés”, Dunaferr Műszaki Gazdasági Közlemények, 2011/3, pp. 156-164.

[16] „A korrupció olyan, mint a fekete lyuk”, interjú Fazekas Mihállyal, http://www.portfolio.hu/gazdasag/a_korrupcio_olyan_mint_a_fekete_lyuk.206545.html

[17] Holló Dániel: „Háztartási eladósodottság és pénzügyi stabilitás, félnünk kellene?”, MNB Szemle 2007. november, p. 22-29.

[18] Pogátsa Zoltán: „Európai Béreket? Igen!”, 2014. május 6., http://www.vg.hu/velemeny/pogatsa-zoltan-europai-bereket-igen-426765

[19] Tárki: „Egyenlőtlenség és polarizálódás a magyar társadalomban, Tárki monitorjelentések 2012”, Budapest, 2013.

[20] Scheiring Gábor: "Merre tovább kapitalizmus?" in Globalizáció és fejlődés a félperiférián: válság és alternatívák, Budapest, Új Mandátum, 2012, p. 52-84.

[21] Lásd http://www.oecdbetterlifeindex.org/ és http://www.europeansocialsurvey.org/

[22] Lásd bővebben Sebők Miklós: „(Még mindig) populizmus és technokrácia között: A Kormányváltók közpolitikája”. In.: Böcskei Balázs (szerk.): Padlóról padlóra. L’Harmattan, 2014, pp. 45-53.

[23] Angelusz Róbert - Tardos Róbert: „A választói tömbök rejtett hálózata”. In.: Megjelent: Angelusz Róbert és Tardos Róbert (szerk.): Törések, hálók, hidak. Választói magatartás és politikai tagolódás Magyarországon. 2005. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2005. 65-160. p.

[24] Karácsony Gergely: „A történelem fogságában. Generációk, életutak és politikai preferenciák Magyarországon”. In.: Angelusz Róbert, Tardos Róbert (szerk.): Törések, hálók, hidak. Választói magatartás és politikai tagolódás Magyarországon, 2005. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2005. 161-206. p.

[25] Az antipopulizmus kritikájához lásd Gagyi Ágnes: „Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme”, Fordulat 2014/1.

[26] Beck László – Bíró Nagy András – Róna Dániel: „Szabadesésben. Az MSZP 2006–2010 közötti népszerűségvesztésének politikai napirendi magyarázatai”, in.: Enyedi Zsolt, Szabó Andrea és Tardos Róbert (szerk.): Új képlet. Választások Magyarországon, 2010. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2011, 193-216. p.

[27] Tóth Csaba: „A márkajellemzők szerepe az MSZP összeomlásában”, Enyedi Zsolt, Szabó Andrea és Tardos Róbert (szerk.): Új képlet. Választások Magyarországon, 2010. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2011, 167-189. p.

[28] Fábián Zoltán: „Törésvonalak és a politikai-ideológiai azonosulás szerepe a pártszimpátiák magyarázatában”. In.: Angelusz Róbert és Tardos Róbert (szerk.): Törések, hálók, hidak. Választói magatartás és politikai tagolódás Magyarországon. 2005. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2005. 207-242. p.

[29] Republikon Intézet: „Pártok félidőben”, a Republikon Intézet tanulmánya, Budapest, 2012. november.

[30] Erről részletesen beszéltünk Petőcz György kötetében, „Béke sose volt, Az LMP egy története”, Budapest, Aura Kiadó, 2014.

[31] Lásd Ádám Zoltán: „Sok sikert, miniszterelnök úr!”, http://beszelo.c3.hu/blog/adam-zoltan/sok-sikert-miniszterelnok-ur

[32] Markus Kainu, Mikko Niemelä: "Attributions for poverty in Post-Socialist Countries", European Sociological Association, Torino, August 29, 2013, http://markuskainu.fi/material/presentation/TorinoSlides2013_final.html#/

[33] Erről részletesebben írtam máshol, lásd Scheiring Gábor: „Kincs, ami van: a humántőke”, Népszabadság, 2013. január 11.